Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)

2005-09-16 / 219. szám

18 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2005. SZEPTEMBER 16. Balra nyugszik a nap (27.) Técsy Sándor Euripidész, Shakespeare, Molnár, Ionesco... A következő három év a Színiakadé­mián a szó szoros értelmében megmen­tette az életemet. Azon kívül, hogy szerettem minden ott töltött percet, most terápia volt, gyógyír a sebzett lelkemnek. Egyre elfoglaltabbak voltunk, nem volt idő nyavalygásra. Egyre több volt a gyakorlat, egyre kevesebb a marxizmus és hasonlók. Kohlerné megfenyegetett, hogy ha nem vizsgázom le külön nála, kimaradok, vagy ismétlek. Akkoriban kezdtünk Pestre járni. Egy antikvárium­ban megvettem a Marxizmus-Leniniz- mus alapjai című kétkilós könyvet. Azzal telt a nyaram. A vizsga kötetlen beszél­getés volt, Böske kellemetlenül érezte magát. Minden két percben rám kérdett "Ezt maga honnan szedi?" Megmutat­tam a forrást. "Nem jó" - mondta, de át­engedett. Akkor jöttem rá, hogy a Nagy Tudomány száz kilométerenként válto­zik. A másik agyrém Chereji volt, a kis kopasz. Folyékonyan beszélek románul. A vizsgán megkért, soroljam fel a négy évszakot, aztán adott egy átmenő jegyet. Ezek torpedózták meg az általánosomat, ami alapján választottunk színházat. Ak­kor nem tudtam, nem is érdekelt. A szakmai jegyeim mind magasak voltak. A nagy szerelem megszakadt, Ildikó el­ment Szatmárra. A "kis női csukák" sem­mitmondó korszaka következett. De mindenért kárpótolt a munka. A \ ég/o- sök előadásaiban kapott kisebb szerepek, és a készülődés a majdani saját nyilvános vizsgaelőadásainkra. Minden maszkkal, kosztümmel, mint előadáson. A maszk­mester egy Olariu György nevű festő­művész volt, egy anyámnak dedikált festménye ott lógott a nappali falán. Csorba András és Bács Ferenc rendez­tek, aztán az utolsó simításokat Kovács György, a "Mester" végezte. Tanáraink is játszottak velünk, Tarr úr egy Goldoni darabban, Erdős Irma mint Hekuba, a Trójai Nők-ben. Mikor Miske Laci vég­zett, játszotta a Liliomot. Én egy szaftos szerepet kaptam, Linzmann izraelita sze­repét, akit a Ficsúrral ki akarnak rabolni, s aki ugyancsak meglepi őket. Felöltöz­tem, bemaszkoltam. Kovács nézett a tü­körből "Vedd le az orrodról a gittet, nem minden izraelita sasorrú...". Később fe­gyelmi miatt leváltottak, Siklódi Elemér lett Linzmann. A másik álomszerep a Tűzoltó volt, Ionesco "Kopasz énekes- nő"-jében. Van egy bravúros, bonyolult családi kapcsolatokról szóló monológ, minden este nyíltszíni taps, "Aztán fe­gyelmi, leváltás, egy also éves vette át a szerepet. (Mindkét fegyelmi szesszel függött össze.) Amiben megmaradtam, az Menelaosz, Szép Heléna férje volt, a "Trójai Nők"-ben. Sebők Klári még érezhető csíki tájszólással ejtette a szót, én 20 évesen igyekeztem nyegle győztes­nek látszani. Kovács György így sum­mázta a látottakat: "Méné Lajos, és találkozá a pécsi Könnyező Máriával". Aztán átgyúrta a jelenetet, és jó kritiká­val, hosszú ideig játszottuk. Ami még meghatározó volt, az Szabó Lajos Rektor Úr, a "Biga" színháztörté­net kurzusa. Nemcsak megismertette, megértette és megszerettette velünk a klasszikusokat, a nagy görögöket, Lope de Vegat, a renesszánsz franciáit, Shakespearet, és a modemeket, hanem ta le. Igen művelt, képzett ember volt, a helyi újság filmkritikusa is. Ez egy "szó­cső" pozíció volt, úgyhogy, ha ő lehúzott egy filmet, arra másnap nem volt jegy. De ő vezetett be Chaucer, Thackeray, Dickens, Zola, Roger, Martin du Gard, Sartre és Tolsztoj, Solohov világába. (Tóthpáll Totyi egy egész este cipelt egy kötetet. Végre megkérdeztem, mit rejte­get. "Haljak meg" - mondta "ez egy No- bel-díjas regény". A Csendes Don-t dé­delgette egész éjszaka.) Volt Ifjúmunkás Szövetség, összenőve Diákszövetséggel. Az elnök egy fontos­kodó elmebeteg rámszólt, hogy ideje belépni... "Majd ha a nagyapáim feltá­madnak, s ők mondják, akkor..." (Szőke István volt, később Magyaror­szágon lett rendező. Egy jelenetben meghalt, s a kezei görcsbe merevedtek: "Ha ilyen kezeim lennének" - nézte Csorba elmélázva "beperelném a szüléi­mét".) És már nem is tudtuk, mikor, eljött a megtanultatta velünk Hamlet monológ­ját, amiben elmondja a Színészkirály- nak, hogyan képzeli el az "egérfogó-jele­netet". Minden benne van: beszéd, moz­gás, komédia-dráma egyensúlyérzéke, időzítés, mértéktartás, minden... "Sza­vald a beszédet, kérlek, amint azt én ejtém előtted..." (És ha ösztöndíjig kel­lett egy kis lóvé, zsörtölődve, de adott.) Gorkijt játszottunk, az Éjjeli mene­dékhelyet, és Brecht Kurázsi Mamáját, és kötelező modern román remekművet. Ebben egy fiatal sebész voltam, aki azt mondja a barátainak "Egyszer úgy sze­retnék berúgni...". Kovács felszólt a pró­bán: "Itt aztán majd várd ki a röhögést és a nyíltszíni tapsot...". Akkor utáltam, hogy lépten-nyomon leéget. Bár tette volna többször... Az irodalomtörténetet Oláh Tibor ad­negyedik év vége, az államvizsga, aztán eljöttek a direktorok vág)7 képviselőik, és szerződtették az új színészt. (Még volt egy apró botrány, a legkedvesebb kolle­ganőmmel, partnernőmmel, ami majd­nem elfajult, de elcsendesedett. A részle­teket csak mi tudjuk, az egész azért érde­mel említést, mert majdnem kirúgtak, végzés előtt. "Még két hétig húzza ki, maga őrült" - mondta a Rektor "Utána azt sem bánom, ha felakasztják".) Nem minden színháznál volt hely. A választás a középarányos osztályzatok sorrendjében. Én tudtam, hogy Temes­váron biztos a helyem. A kihelyezések 1967. júliusában így történtek: Bartis Ildikó és Bratescu János Sepsiszentgyörgy. Kiss Ildikó - Temes­vár. Mátray László - Temesvár. Sebők Klárit tenyéren vitték Kolozsvárra. Siklódi Elemér, tele félsszel, gátlással, le­csapott az ötletre, hogy a Stúdiónál ma­radjon, asszisztens, ügyelő (róla még ké­sőbb), Tóthpáll Miklós - Szatmár. Mire utolsónak behívtak, minden hely át volt húzva krétával. "Nos?" - kérdezték. "Te­mesvár" - mondtam. "Az a hely már fog­lalt" "Hogyhogy?" "Mátray" "En akkor is Temesvárra megyek, színésznek. Mátray ott fog statisztálni." (Nem mondtam ko­molyan, de így lett.) Elémtoltak egy Sepsiszentgyörgyre szóló kinevezést: "Oda csak a temetésemre... "Azonnal ír­ja alá" - mondta a kis kopasz, és felpat­tant. Kovács Györgyre néztem. Egyik nagy alakítása a Mamlock professzor volt, egy zsidó sebész, akihez egy nap beállítanak a horogkeresztesek, hogy írassák alá vele a petíciót, hogy ki a zsi­dókkal a klinikáról. Mamlock, ha aláírná, megmenekülne. De nem teheti. Nagy jelenet volt. Most ránéztem, láttam, hogy figyel. Aztán ugyanazzal a szemöldökfelvonás­sal, nagy sóhajjal széttéptem a papírt: "Nem, ezt nem szabad aláírni..." Kovács vette a lapot, felröhögött. Négy évvel a felvételi után visszaadtam Neki a frics­kát. Értette, élvezte, én meghajoltam fe­léje és kimentem. Este felhívtam S inkát Temesváron "Ez van..." "Aláírtál valamit?" "Semmit". Akkor menj el katonának, és addig én in­tézkedem." Elmentem hat hónapra a kö­telező tartalékos tiszti iskolába, és Sinka, akinek hóhányó híre volt, intézkedett a Minisztériumban, a mundér levetése után elmentem Temesvárra színésznek. Nekem azóta Sinka Karcsiról ne mond­jon senki egy rossz szót. Mátrayra az ele­jén zabos voltam, de hát ez már kenyér­harc Volt, küzdelem az érvényesülésért, s ezt a váradiak mindig is nagyon értették. És Mátray tősgyökeres váradi volt. Még volt néhány nap, aztán jelentke­zés a katonai körzetnél, és lehetett cso­magolni a katonaládát. Addig strand, hideg sör, császkálás Lacival, az unokatestvéremmel, gratulá­ló ismerősök, este bulik. Köllő Béla művész úr, Béci, nemsoká­ra kollegám és immár örök barátom (sok éve meghalt), eloszlatta a katonasággal kapcsolatos aggályaimat. Elkísértem a vonathoz, ment le a tengerre. A lépcső­ről visszaszólt "Ha meg akarod úszni ép ésszel, vidd magaddal a Svejket". Megfo­gadtam a tanácsát, és azóta is ismétlem minden bevonulónak. Fülöp Ildikó felhí­vott, hogy sajnos nem tud jönni, de majd a katonaság után... ("Hidegülő üszők. Haldokló szerelem" - mondta Apám, pe­dig szerette Ildikót is és a viszonyunkat is.) Elmentem Zsuzsóhoz, az unokanővé­remhez elbúcsúzni. Már régen férjnél volt, Dr. Czédula Róbert, 2 m 5 cm ma­gas kosárlabda válogatottal. Robi kaján vigyorral mondta "Majd szeretném látni a kopasz képeidet", Zsuzsika akkor 2 és fél éves lehetett. Furcsa érzéssel ténferegtem az embe­rek között, azok között, akikkel körülvé­ve leéltem az eddigi életem. De eltökélt szándékom volt, hogy egyszer visszajö­vök Vásárhelyre színésznek, mégiscsak a világ legjobb színháza... Majd egyszer, ha lesz hely... És elbúcsúztam Kiss Zsuzsitól, aki mindig a nővéremre emlékeztetett, s aki­vel emiatt tizenöt éven át átéltük a plátói szerelem minden szépséges kínját. Anyám és apám ambivalens érzések­kel regisztrálták az eseményeket. Volt egy színészdiplomával bíró fiuk, aki nemsokára hosszú időre elmegy, katona­sághoz, aztán egy színházhoz, felnőtthöz méltóan éli az életét, talán családot alapít... Csakhogy ez a "kész férfi" jövő hónapban lesz 21 esztendős...-------Folytatjuk ­Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!

Next

/
Oldalképek
Tartalom