Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)

2005-04-08 / 197. szám

16 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM ____________________________2005. ÁPRILIS 8. Balra nyugszik a nap (4.) Técsy Sándor FORUM SICULORUM, NEU- MARKT am MURESCH, TIRGU MURES A fenti nevekkel az idők folyamán mind egy várost, a szülővárosomat illet­ték. Hét évszázada már, hogy oklevél említette a település nevét: Forum Siculorum, a székelyek vásároshelye né­ven. A pápai tizedszedők számadásaiban 1332 és 1335 között ott szerepel a feren­cesek helybeli kolostora. A város magyar neve 1366-ban fedezhető fel: Zekuluasarhel. A 16-ik század végén a változó nyelv már Székelyvásárhelynek mondta, s a környék német és román la­kói aztán a maguk nyelve szerint csavar­ták, de a hivatalos nevétől függetlenül a magyar fülnek-szívnek az idők végezeté­ig MAROSVÁSÁRHELY marad. Oklevelek, névjegyzékek, krónikák szép számmal maradtak a város Európa hírű könyvtárában, a Teleki-tékában, de a múltépítő Daicovici professzor dákelméletének tűzzel-vassal történő propagálása idején ezeket a román hata­lom és lelkes magyar kiszolgálói eltün­tették. A Kárpátok Hősének bukása után aztán néhány igazi lelkes magyar belete­metkezett a múlt faggatásába, és ered­ményképpen monográfiák, tanulmá­nyok láttak napvilágot, mint Tónk Sán­dor munkái, melyeket közreadott a ma­gyar szívek nagy örömére. A városban már 1447-ben oklevél em­líti a hetivásárt, Mátyás király három or­szágos sokadalom megtartását engedé­lyezte, 1540-ben Nyerges Sebestyén fő­bíró használta az “ARMA TRIUM GENERUM SICULORUM” körirattal ellátott pecsétet, ami már az önálló váro­si joghatóság létének bizonyítéka. Köze­pén a város medvefejes címere. Hogy honnan a medvefej ? A legenda szerint valaha a környező berkekben még med­vét is lőttek az emberek. Költőket is megihletett a város, Aranka György 1800 körül így válik meg tőle: “Vásárhely, én megyek, maradj egészségben, Tartsd meg s áldd meg, kiket elhagyok épségben. Utcádon nevetve a jókedv sétáljon, Kapuidon strázsát a békesség álljon ” Borsos Tamás volt talán a legneveze­tesebb polgára Vásárhelynek. 1599-ben lett a város főbírája, a fejedelem bizalma­saként többször is volt portai követ. Fő érdeme, hogy olyan tettre sarkallta a vá­ros lakóit, ami gyökeresen megváltoztat­ta a későbbi generációk életét. Az el­mondhatatlan szegénység, nyomor elle­nére, az éhhalál határán, a dúló hordák támadásai dacára, 1603 és 1652 között felépült a vár, hogy védelmezze lakói éle­tét, javait. A háromszáz éves települést, a mezővárost Bethlen Gábor fejedelem “Szabad Királyi Kerített Város” rangra emelte. Az már csak a sors fintora, hogy a Borsos Tamásról elnevezett utcában mű­ködött a Securitate, igen baljós hangzást kapcsolva ezáltal a szépen csengő törté­nelmi névhez. A nagyapám, Barlabási Técsy Sándor kántortanító Marosvásárhelyen kapott állást a Vártemplom kántoraként, így a templom oldalához épült lakások egyiké­be költözött. Amikor a háború végétért, 45 tavaszán, ott volt körülötte az egész család. Zsuzsa néném, a színésznő, egy Kirsteuer István nevű színésznek szült egy lányt, az én Zsuzsó unokatestvére­met. A férje nem szerette a román fenn­hatóságot, így egy alkalmas pillanatban Magyarországra szökött, ahol Kürtös István néven, Csala Zsuzsa férjeként fu­tott be hosszú, főleg szinkronszerepeken alapuló karriert. A másik néném, Ági há­zassága sem volt szerencsésebb, Szemányi Tibor, - akkoriban fogalom a sportvilágban, mint tekebajnok -, ott­hagyta, egy fiúgyermekkel, aki felé töb­bet sosem nézett, hogy folytassa az életet egy ifjú tekéző reménységgel. Még éltek öreg szülék, Ágnes dédi, Sándor bácsi, én már csak halványan emlékszem rájuk. És akkor, viszontagságos, kegyetlen út után hazaérkezett Apám, Anyám és a párhónapos nővérem, Ilu. Találtak egy lakást az ONCSA telepen, és évekig ott laktak. Apámra szükség volt, azonnal ka­pott jó állást. Kellettek az állatorvosok. Erdély ki volt fosztva. Amit a németek már nem tudtak elvinni, azt elzabrálták az oroszok. Újra kellett teremteni az ál­latállományt. Anyám kevésbé volt szerencsés. Ami­kor jelentkezett az Orvosi Egyetemen, a diákigazolványával, hogy letegye az el­maradt vizsgáit, utánanéztek, hogy hon­nan jött. Mikor az apja szóbajött, azonnal ő is népellenséggé vált. Bármennyire erősködött, nem engedték vizsgázni, csak ha elkezdi elölről, az első évtől. Ez volt a képmutatás teteje: Kapsz egy esé­lyt, élj vele. Tudva tudták, hogy ez egy gyerekkel, 26 évesen lehetetlen. Az Egyetemet már amúgyis megtömték a “jó származású“ diákokkal, munkások és parasztok fiai lepték el a padokat, elvétve akadt egy-egy (néphű) értelmiségi cse­mete. Áz Egyetem rektora egy magyar volt. Igyhát Anyám otthon maradt, mo­sott, vasalt, főzött, imádta a lányát, és ádázul gyűlölte a várost, ahova cseppent. Ha végiggondolom, hogy a temesvári Loyd-sor és hat év Budapest után olyan városban élt, ahol a főtéren még hetente vásár volt, és bégető juhok, röfögő disz­nók, bőgő tehenek hangja és bűze szállt a város fölött, nem tudom elítélni az érzel­meit. Jóval később, mikor már újraindult az élete, és teljesen átalakult a város, igen megszerette, és igen megbecsült lakója lett, mindenki “Csibi nénije”. Az apám szülei igen segítőkészek vol­tak, Apám hamarosan jó pénzt keresett, elköltöztek az Oncsa-telepi lakásból, in- nen-onnan kapott bútorokkal berendez­ték a lakást, és élték a fiatal házasok éle­tét. Apámnak a kollégiumi évekből sok barátja, akárcsak ő, visszatért a szülővá­rosába, fogorvosok, színészek, újságírók, tanárok, állatorvosok, és a proletárdikta­túra közepette tűrhető társadalmi életet éltek. A városban maradt egypár oázis, a Kaucsár vendéglő, Cseh Gábor kocsmá­ja, a volt New York, immár Maros ven­déglő. New York nem lehetett, mert az imperialista. Szaxofon nem lehetett a ze­nekarban, mert az imperialista. Nyak­kendőt nem lehetett viselni, mert az kis­polgári csökevény. Igyhát az emberek ki­túrt gallérral ültek a kocsmában és hall­gatták a Szabad Szél dalbetéteit harmo­nikán. A közlekedés buszokon történt, hátul kasszásnő ült, hosszabb útra Kocsárdon átszállva vonaton lehetett menni, és ott voltak a rövid belföldi repülőjáratok. Este, színház vagy vendéglő után fiakkerrel lehetett hazamenni. Ott bóbis­koltak a kocsisok a bakon, várva az utaso­kat. Apámnak hitele volt, mert sok lónak ő volt a háziorvosa. (Apámtól tudom, hogy Fiakre egy ír szent volt, akiről Pá­rizsban szállodát neveztek el, ezelőtt a szálloda előtt álltak a bérfogatok, s a köz­nyelvbe bekerült a “fiacre” fogalom, ami magyarul fiakerré vált). Nyáron a fő szórakozás a Ritz fürdő volt. Egy gazdag kelmefestő nyitotta, és még a ‘70-es években is működött. A Maros partján, körbevéve kabinokkal, középen árnyat nyújtó fákkal állt egy jó­kora gyepes tér, asztalokkal, padokkal, ahol lehetett enni, inni, és kártyázni vagy römizni. A folyón keresztülnyúlt egy palló, amin át iehetett kelni az átelleni, homo­kos partra, mögötte végtelen kukorica­földek. Onnan lassan mélyült a víz, az úszni nem tudók, főleg gyerekek ott pan­csoltak. A folio (akkor még) tiszta volt, a felnőttek ott úsztak, labdáztak. Alkonyatfelé, mikor már az otthonról hozott elemózsia rég elfogyott, az aszta­lok megteltek a kertvendéglő sültkolbá­szával, flekkenekkel, és csilingeltek a bo­rospoharak, s a söröskorsók tetején ujj­nyi volt a hab. Indultak az ultipartik, a romi, és egész komoly pénzek cseréltek gazdát. Télen a Ligetben feleresztették vízzel a futballpályát, a lelátón árulták a teát és ott korcsolyázott a fél város. Az idegenek csak “Flekkenfalvának” emlegették a várost, de szerettek odajön­ni, mert a hangulat, ami Vásárhely fölött uralkodott, máshol nemigen volt megta­lálható. Furcsa ötvözete volt falunak és kisvárosnak. Az emberek tisztelték egy­mást, számított a mások véleménye. Bű­nözés ismeretlen volt. Esténként a Főtér megtelt emberekkel, akik majd mind is­merték egymást, anyák, gyerekek, sorok a mozik előtt, zene a Hargita kertven­déglőjében, nyáron fagylalt, télen sült­gesztenye árusok minden sarkon, mint­ha sosem lett volna háború. És Flekkenfalva adta a világnak a Bo- lyaiakat, Schilf Miklós zeneszerzőt, Csiky Boldizsár karmestert, Mátyás Má­tyás sebészprofesszort, Székely János költőt, Nagy Jóskát, az olimpikon disz­koszvetőt, Balló István birkózóbajnokot, Ovics Tamás teniszezőt, és itt élt húsz­éves kora óta Sütő András. Ecsedi Kovács Gyula költő így írt a városról: “Zúg a Somos, zúg a Nagyhegy, a Trebely Kedves Erdély, mennyi benned a szép hely! Tájaidon hajtogatom a lelkem, Itt kutatom, amit amott nem leltem” És ide, a Maros mellé, a Poklospatak partjára, a Somostető alá, a Trebely és a Nagyhegy Szőlőkarókkal megtűzdelt dombjai közé születtem én, 1946 augusztus havá­ban, egy csillaghullató, virágillatú éjsza­kán. Folytatjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom