Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-06-03 / 205. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2005. JÚNIUS 3. Balra nyugszik a nap (12.) *!*. Técsy Sándor • A kamaszkor gyötrelmes évei Mikor 1957 január havában az új lakásba költöztünk, még nem tudtam, hogy az életem a szó minden értelmében megváltozik. Elmaradt a kis utca, a régi ház, az ismerős arcok. Elmaradt az elemi iskola, az emberek, akik között eddig forgolódtam. A város másik végében, egy mező közepén állt az új ház, körülötte sosem látott, ellenséges arcok. Egy délután egy csapat gyerek gyűrűjében álltunk a nővéremmel. Sötét arcok, rekedt hangok, rongyos ruhák. A legnagyobbik, 13 éves lehetett, zömök, vastagnyakú fiú, a sapkája simledere hátrafordítva, mellbelö- kött. "- Ti mit kerestek itt, ez a mi utcánk!" Megijedtem, de igyekeztem nem mutatni."- Most már a mienk is, mi itt lakunk". Osszeröhögtek"- De nem sokáig". A nővérem, magasabb a srácnál, közénk állt. "- Ha Öcsihez nyúlsz, megmondlak Apámnak". Az Öcsire kitört a röhögés. "- Jaj, de megijedtem" - mondta a srác. A házból kilépett egy férfiPeti, hagyd békén a doktor úr gyerekeit, mert széjjelrúgom a seggedet". Ö volt Nakó bácsi, 6 fiú apja. Fuvaros volt, saját lovával kereste a mindennapit, s a lovát Apám tartotta munkaképes állapotban. Többször megfordult már náluk, a kölykök ismerték. "- Mér' nem mondtad, hogy a lódoktor fia vág)'?". Kezet nyújtott, vonakodva megráztam. Medve keze volt, rövid, erős ujjak. Vigyorogva nézett rám "- Szerencséd van a nővéreddel, bátor ranyi". Ez jólesett, de a büszkeségem romokban hevert. Az incidens után a Nakó fiúk, élükön Petivel, aki a Hidegvölgy réme volt, a szó szoros értelmében testőreink lettek. Utánunk szegődtek az utcán, s egyszer Peti elhívott, megnézni a lovukat. Négy új lakás, két ikerház volt a csirkekeltető tartozéka. Mellettünk egy Moszkvában végzett agrármérnök lakott, a másik házban egy román állatorvos, négy gyerekkel, utánuk egy sofőr a kisfiával, s egy öreg illegális harcos, Gheorghiu-Dej valamikori barátja, Szász bácsi. Apám ismerte a másik állatorvost, így összej ártunk velük. Gyönyörű moldovai felesége volt, mind beszéltek magyarul. Az egyik lányra úgy emlékszem, hogy az anyja nógatta, "- Adj Öcsinek egy cukorkát", mire a zacskót eldugta a háta mögé, és a szájából kivett cukorkát nyújtotta felém. A legkisebbik fiú kissé bandzsított, mindenki őt gyötörte, a nagyobbik srác sofőr lett, 20 év múltán meglátogatott a sepsiszentgyörgyi Színháznál, átittunk egy éjszakát és másnap Brassó mellett egy erdőben felakasztotta magát. Az apjuk sokszor összeesett, a szomszédok vitték haza. Intelligens ember volt, tanított a kolozsvári Egyetemen, néha Apám helyettesítette, mikor "beteg" lett. Sokkal később tudtam meg, hogy morfinista volt. Szász bácsi, az illegális, epilepsziás volt. Nemegyszer, a mondat közepén, eldobta magát, és rángatózni kezdett. Kihúzták a nyelvét, és lassan megnyugodott. Kölyökszemmel nézve a rohamok ijesztőek voltak, mert hirtelen jöttek, de a lefolyásuk mulatságosnak is tűnt. Szász néni analfabéta volt. A kedvenc emlékem róla, ahogy elmesélte egy-egy olasz vagy amerikai film tartalmát. A párbeszédeket nem értette, a feliratot nem tudta elolvasni, hát kikerekítette a maga történeteit: "... és akkor a fiú...", "és aztán a lány..." "És akkor jött a kígyószemű szakállas, és így csinált, ne..." - és lejátszotta. Laci, a fiuk ipari iskolába járt, aztán Sasu Vasile néven milicista tiszt lett. Szász bácsi politikai karrierjét az epilepszia törte derékba, de elég időt töltött Bukarestben, hogy lépten-nyomon idézze mesterét, Gheorghiu-Dejt. Karcsi bácsi, a sofőr örökké úton volt, s ha nem, a nagy udvartér közepén bütykölte a járgányát, egy Molotov teherautót. Egyszer megengedte, hogy' vezessem, attól kezdve kedveltem. Mikor színészkoromban egy ízben Vásárhelyen vendégszerepeltünk, egy vígjáték volt, megnézte. Másnap mentem el a házuk előtt, kiszólt "- Jaj, Sanyika, úgy megkínálnám egy7 pohár likőrrel, de be sem merem hívni"..."- Boriska néni, mi az isten ez a Sanyika, és hol az a likőr?" "- Na, gyere be, Öcsike, így már más. Most már akkor újra tegezlek, mint mikor még nem voltál színész". Ez volt az új környezet. De megváltoztak az olvasmányok is, a Grimm meséket és Andersent felváltotta Jules Verne, Jókai és Mark Twain. A gondtalan gyermekkor évei után kezdett körvonalazódni egy másfajta valóság, amiben jelen volt alkohol, morfin, kommunista prédikációk. Apám volt a Keltető igazgatója. A sáros, vízmosta Legelő utcán egy teherautónyi tojás fele összetörve érkezett. Egy alkalommal a mozi híradója mutatta Gheorghiu-Dej látogatását valahol. A vendéglátók egy hatalmas virágszőnyeget kreáltak. "- Az Isten verje meg" - mondta Apám, "- Ezeknek a virágoknak az árából le lehetne aszfaltozni a Legelő utcát" Másnap hívták a Párthoz. Megrótták, Apám védte az igazát, de az elvtárs nem volt hajlandó ezt elfogadni."- Nyilvánosan bírálta a Párt vezetőjét. Ez tájékozatlanságra vall. Felelős beosztásban van, ideje lenne felsorakozni a Párt mögé.". "- Én nem vagyok pártos típus," - mondta Apám. Tíz párt kért meg életemben, egybe sem léptem be.""- De ez egy másik Párt" - nyilatkoztatta ki az elvtárs. "- Nekem párt párt" - zárta le Apám a vitát. "- Vannak más' módszereink is" - mondta az elvtárs. "- Tudom" - mondta Apám. Egy hét múlva Moszkvában végzett elvtárs volt az igazgató. Apám Vásárhelytől 15 kilométerre kapott egy tíz faluból álló körzetet. A lakást meghagyták, mert Apám - az akkori doktrína szerint - része volt a "mezőgazdaság szocialista átalakításának". Folyt a kollektivizálás, tűntek el a kulákok, teherautószámra mentek az agitátorok, a verőlegények, és lassan minden föld a téeszé lett, a kolhozé, és a paraszt a beadott állatok és föld után éppen a kötélrevalót kereste meg, hogy felakaszthassa magát. Az összeszedett marháknak, lovaknak szükségük volt állatorvosra. Ez volt az Apám dolga. Ezért maradt a lakás, és ezért kaptunk mi, a rossz pedigrénk ellenére, ösztöndíjat.Arccal a falu felé" volt a jelszó. És minthogy Apám ezt követte, kénytelenek voltak megadni a juttatásokat. Égy furcsa kettősség alakult ki. Ott laktunk a városban, de mint egy farmon, a szélén. Akkor mentünk falura, mikor időnk volt. A hátulütője az volt, hogy Apám csak este jött haza, fáradtan, Anyám a Zeneiskolában volt délutánig, sokat voltunk egyedül. És az új barátok nem mindig voltak angyalok. Az új kalandok várattak magukra, a változó hormonok működtek, az olvasmányok meglódították a fantáziát. Ha akkoriban tükörbe néztem, elkeserített a látvány. Eg)7 elálló fülű, gyérfogú kamasz nézett vissza, 43-as lábbal, hori- horgasan. Telistele voltam gátlásokkal, kisebbrendűségi komplexussal. Még mindig jó tanuló voltam, de ez már nem érdekelt annyira. Fontosabb volt beilleszkedni az új haverek körébe. Félreértés ne essék, ezek nem voltak bűnözők, csak nálam egy évvel idősebb, kalandvágyó kamaszok. Perczeli Nándi apja orvos volt, Buka Ferié a Közüzemek főmérnöke, Győri Berci apja tanított földrajzra, és ő adta az első puskát a kezembe. Soha nem szerettem a vadászatot, de buzgón elkezdtem olvasni Kitten- berger Kálmán afrikai vadászkalandjait. És valami furcsa érzés vert gyökeret bennem, az elvágyódásé. Imádtam a családomat, de néha jó lett volna felnőttnek lenni, valahol máshol élni. A lányok egy külön gond volt, mint minden velem egykorú kiskakasnak. Nem volt kilátás arra, hogy valaki is észrevesz, vagy komolyan vesz. Voltam ugyan szerelmes, kisérgettem haza az egyik osztálytársamat, de ennyi volt az egész. Aztán egy este, csengett nálunk a telefon. A román állatorvos neje kórházban volt, és instrukciókat akart adni a szolgálójuknak. Engem szalajtottak érte. Mikor kikisértem, gyors enyelgés kezdődött a sötétben. Másnap újra, alig tudtam elaludni. Harmadnap otthon maradtam az iskolából, átmentem, és mondtam, hogy Mária néni hívja a telefonhoz. Rámnevetett, tudta, hogy hazudok, de átjött. Nem volt egyszerű, mert nem volt tapasztalatom, de megesett, amiről any- nyit fantáziáltam. És utána még sokszor, míg az asszony haza nem jött a kórházból, és ki nem ttidódott a dolog. A lányt elbocsátották. Én meg ott voltam egyedül az új férfivoltommal. Később egy másik szomszéd dajkája megvigasztalt. A baj akkor kezdődött, mikor beköszöntött az életembe az alkohol. Az ital. A szesz. Észrevétlenül kezdődött, de most már tudom, mikor. Ahogy Édesanyám a halálos ágyán, tüdőrákosan emlékezett a percre, mikor a budapesti egyetemen egy anatómia óra után a barátnője cigarettával kínálta, hogy nyomja el az émelygést, úgy emlékszem én is az első bódulatra, ami jónak tűnt. Apám akkoriban tenyészbikákkal dolgozott. A gondozók hoztak a raktárból kekszeszt. Felfőzték, kenyérbelet dobtak bele, cukrot, citromhéjat, szekfűszeget. Leszűrték és itták. Apám nem volt ott, megkínáltak a főzettel. Édes, aromás, langyos ital volt, eláradt a belsőmben. Hirtelen boldogság öntött el. Ezek a mocskos, ganészagú, csorba vigyorú parasztok nem is rossz emberek, a barátaim. "- Még?" - kérdezték. Nyújtottam a poharam, igazából egy mustárosüveg volt. Aztán elbújtam a szénapadláson, és jóleső álomba merültem. Apám visszajött, megtalálta a bárgyún vigyorgó gondozókat, engem, összeadta a kettőt, és kiömlött a bili, de késő volt. Nekem az a mámor tetszett, én azt még akartam, és különben is, miért csak a felnőttek? Akármennyire figyeltek a szüleim, képes voltam kijátszani őket, hogy egy-egy rövid időre újra elszálljak abban a bódulatban. Harminc évig tartott a birkózás. Egy idő után szabadulni akartam, de nem könnyű. Van, akinek soha nem sikerül. De a sors adott egy motivációt, megszületett a lányom, és másnap abbahagytam az ivást, és a cigarettát. Hogy miért KELL erről beszélni? Mert része az életemnek. Ha csak egy ember okul belőle, és elkerüli három évtized gyötrelmeit, megérte. A 80-as évek közepén, new yorki taxisofőrként felvettem két utast. Az asz- szony sírt, a férfi vigasztalta. Nem hallottam, miről suttogtak. Mikor a férfi kiszállt, az asszony megszólalt"- Maga magyar? Látom a nevét". "- Igen, erdélyi Magyar vagyok. Megkérdezhetem, mi bántja?"."- Áz élet" - mondta. "- Bocsásson meg, nem akartam tapintatlan lenni, csak bánt, ha ekkora szomorúságot látok". Kifújta az orrát."- A fiam" - kezdte a történetet. "- Manhattan egyik legdrágább magániskolájába jár. A férjem sokat utazik, Japánban van gyára. Ott, az iskolában kapta az első adag drogot. Azóta az árust letartóztatták, de a fiamon ez már nem segít. Elkezdtek eltűnni az ékszereim, képek, készpénz. Aztán egy nap a hátsó ajtón osont ki egy székkel az antik garnitúrából. A portás szólt fel. Vitte eladni, hogy vehessen még... Ez az úr az ügyvédem volt, most felviszik a fiamat egy rehabilitáló központba, valahova Buffalo mellé". Nagyot sóhajtott, mint aki feladta már."- Remélem, nem késő" Szívből kívánom, hogy minden jobbá váljon". Befordultunk az utcájukba, fizetett. "- Köszönöm, hogy meghallgatott" "- Bár tudnék valami vigasztalót mondani...Hány éves a fia most?"" - Tizennégy" - mondta és eltűnt az épületben. Hát ezért kell ezekről a dolgokról beszélni. Talán nem késő. FOLYTATJUK
