Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-01 / 196. szám
1 16 MAGYAR SZÓ - A HÍD Irodalom 2005. ÁPRILIS 1. Balra nyugszik a nap (3.) Técsy Sándor A történet másik szálát egy erdélyi rokka orsóján fonta-pörgette a sors. A Mezőség egy része, a Maros, a Küküllő vidéke, a Nyaradmente a helyszín. Hosszú ideje már annak, hogy fenn északról, Kistécső vidékéről, onnan, ahol a Tisza hazafolyik Magyarországra, a Técsői család lennebb húzódott, délkeletre. Ahogy következtek ennek a miniatűr népvándorlásnak a stádiumai, úgy alakult a név - a hivatal pennája jóvoltából - Técseivé, aztán a hadi szolgálatért kapott nemesi cím után Técsyvé, illetve Barlabási Técsyvé. Az 1800-as évek derekán Barlabási Técsy Sándor, egyik ükapám, Marosvásárhelyen királyi táblabíró volt. Amit én tudok a Técsy őseimről, azt talán az “ebül szerzett jószág ebül vész el” mondás fedi legjobban. Nagy hullámhegyek és hullámvölgyek mutatkoztak a családi krónikában, számottevő birtokok és ezek elvesztése szinte generációkként következett be, de soha nem lettek szegények. Erről később a kommunizmus gondoskodott. Igaz, hogy a családban kerengett egy történet az egyik tékozló ősről, ami sok mindent megmagyaráz. Eszerint ez az ős, egy kétnapos mulatozás után hazakészülvén, vendéglátója háza elé hozatta a fogatát. Mikor az egyik ivócimbora szóvátette, hogy milyen pompás ez a fogat, tékozló ősöm válasza “Tetszik? A tied!” volt. Hazatérte után elküldte a barátjának a hintót, lovakkal, kocsissal együtt. Nem csoda hát, hogy az 1800-as évek végére, mikor Nagyapám világra jött, a Barlabási névnél alig maradt több. 1893 júliusában, a Görgény havas lábainál született, Szászrégenben elvégezte az iskoláit, aztán a református teológia látszott betetőzni a vágyait, csakhát valahol Szerbiában eldörrent egy lövés, amitől Európa rövidesen lángbaborult. Barlabási Técsy Sándor bevonult katonának, és négy évvel később egy sebesülés miatt roncsolt tüdővel visszatért a szülőföldjére. A háború mindenkit szegénnyé tett, legszegényebbé az erdélyi magyarokat, akiket nemsokára egy francia tárgyalóasztalnál a románoknak dobott a felsőbb hatalmi érdek. Nem messze Marosvásárhelytől, Mezőbándon egy másik család, a Szőllősiék küszködtek, hogy a világégés után valahogy felszínen maradjanak. Egyik lányuk, Ilona, a régeni tanítóképzőbe járt. Itt találkozott Barlabási Técsy Sándorral, részleteket nem tudok, de hamar rájöttek, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. A családok nem ellenkeztek, a frigy hamar létrejött. A nagyapám a Maros völgyében, Szászrégenhez közel, Magyaron kapott református kántortanító állást. Házasságuk első éveiben, 1919 és 1926 között öt gyermeknek adtak életet. Az első, Ilu, akiről a nővérem kapta becenevét, 18 évesen valami titokzatos tüdőbetegségben meghalt. Zsuzsa konzervatóriumot végzett Budapesten, és színésznőként élte le az életet. A harmadik, Sándor, a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd Budapesten lett állatorvostan-hallgató, öt év múlva Tápióbicskén gyakornok, aztán a II. világháború után haláláig Marosvásárhelyen állatorvos. O volt az én Apám. Az öccse, Laci, a háború alatt szifiliszt szedett fel, és hazatérte után a kezelésbe belehalt. Költő volt, újságíró, és a család nagy becsben őrizte egy Goethe-portréját, amit egy darabka tűzifából faragott. A legkisebbik lány szeretett volna orvos lenni, de a népi demokrácia éveiben ehhez nem volt megfelelő családfája, hát laboráns lett, és a marosvasárhelyi ortopédián dolgozott híres sebészek, professzorok mellett, akik megbecsülték és szerették, szaktudása és vidám természete miatt. Égy dolog örökre titok marad előttem: hogy tudott ez az igazából szegény emberpár, világégés után, világválság alatt ennyi gyereket sínre tenni, Magyaróból Pestre küldeni, diplomás embert csinálni belőlük. Apám szerint Apóka, a Nagyapám tudta a titkot: ’’Minden keresztülvihető, ha két dolog megvan, a türelem és a szeretet. ’’Tudom, hogy Apám is eszerint élt, és most, hogy én is apa vagyok, rájöttem, hogy meg ebben a pénzközpontú világban is érvényes, és megpróbálom továbbvinni. Az én életem már ott pergett, Marosvásárhelyen, a környező falvakban, később Erdély városaiban, és azt hittem, ott is ér véget, de másképpen alakult. 1998-ban a magyarországi letelepedéshez kellettek papírok, elmentem Magyaróra, beszerezni. A hivatal mellett lakó öreg megkérdezte, mi járatban vagyok, azonnal szalajtott egy gyereket a polgármesterért, aki ugyancsak igen segítőkésznek bizonyult. Míg a papírokat keresték-írták, az öreg, aki emlékezett Técsy tanító úrra és a gyerekeire, kimutatott az ablakon: ’’Ahol laktak, . ne!” mondta.”Ott, ahol azok a gyerekek játszanak.” Kinéztem az ablakon, és a könny elöntötte a szemem. Ott, ahol valamikor AZOK a Técsy gyerekek éltek, jászottak, az én két lányom kavarta el- mélyülten a port, piszkálgatta a bogarakat. Azt a port, ami már hét évtizeddel azelőtt is belépte Magyaró utcáit. Folytatjuk Sósméz (29.) Brém-Nagy Ferenc • * tß (Folytatás fxózó számunkból) Gyorsan elszállt a mérge. Ahogy az utcán baktatva most visszagondolt az ostoba kifejezést öltő, meghökkent áb- rázatukra, el is mosolyodott magában. Vitte a lába, szinte öntudatlanul lépkedett. Alig érzékelt valamit a környezetből. Végigment a Krúdy Gyula utcán, át a Lőrinc pap téren, át a Mikszáth téren. A majdnem a tér és a Szentkirályi utca sarkán lévő Tilos az A nevű szórakozóhely előtt tinédzserek kisebb csoport álldigált. Bentről ütemes zeneszó szüremlett ki, a fiatalok fennhangon, kórusban énekeltek önfeledt részegségükben. Befordult a Reviczky utcába. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár lassan enyésző neobarokk-rokokó épülete mellett tartott, ott, ahol a másik oldalon az Ötpacsirta utca nyílik, amikor mintha mély álomból ébrednék, eszébe jutott a délelőtti telefon és az időközben a fejéből teljesen kiesett tény, hogy nem mehet fel Balhéiméhoz. Túl az egyszerre rászakadt praktikus problémán, nevezetesen, hogy hol tölti az éjszakát, mert az otthona, mint lehetőség, ugye - tekintettel a fogadalmára, miszerint megvárja míg majd a felesége könyörög neki -, ki volt zárva, mérhetetlen csalódottság töltötte el. Az idáig tartó öröm meg jóérzés, akárha vattacukor a szájban, ösz- szezsugorodott és semmivé olvadt, helyét a elkeseredettséggel keveredő, tehetetlenségből fakadó düh foglalta el. Káromkodott. Átment a könyvtár előtti téren, át a Baross utcán, és megállt a Vörösmarty mozi bejárata mellett. Állt Váradi Simon elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, állt a járdán, és tekintete a szemközt lévő Baross utca 6-os számú ház első emeleti ablakaira tapadt. Várt. Várta, hogy megérkezzen a hasonló esetekben általában hamar eljövő beletörődés, mely mintha a vére egyszerre higannyá változnék, s ahogyan az a hőmérő vékony kapillárisát, úgy szokta betölteni és elnehezíteni, egészen kicsire összepréselve benne mindent, távlatot, ambíciót, álmokat, terveket, protestáló indulatot, nem hagyva mást, csak a kiszolgáltatottság és a vereség érzetét, tompa, átható keserűséget, meg az elégtétel vétel iránti megéledő vágyat. Várt, de mindhiába. Ön- nönmagát is meglepve azt tapasztalta, hogy az elhúzott sötétítőfüggönyön át kiszüremlő fénytől világos ablakokra meredten, miközben a lakás és a hegyteteji villa képei idéződtek fel benne meg az elmúlt éjszaka jelenetei, Balbekné meztelen teste, arca, ellágyult vonásai az elélvezés pillanataiban, ösz- szekócolódott, a szőnyegen szétterülő haja, hátába mélyedő körmei, hangja, a nyögésekbe, sóhajokba vesző szabadszájú mondatok, melyekkel, mitagadás, igen sikeresen strófolta feljebb és feljebb egyébként is meglehetős gerjedel- mét, s amilyenekhez mégcsak hasonlóa- kat sem mondott neki előtte egyetlen nő sem, szóval ezalatt lehetőségeket latolgat magában, verziókat gondol ki arra, hogyan találkozhatna az ellehetetlenítő körülmények ellenére mégis az asz- szonnyal. S noha tisztában volt vele, értelmetlen és felesleges ácsorognia az utcán, mégsem tudta rászánni magát, hogy elinduljon, hagyja a csudába és írja ezt a napot is a veszteséglistához, mely hosszúságában már vetekedhetett a Bajkál-Amúr vasútvonallal, a kínai Nagy Fallal vagy a hajdani Selyemúttal, eggyel több vagy kevesebb tétel rajta nem osztott, nem szorzott. Folytatjuk
