Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-04-01 / 196. szám
2005. ÁPRILIS 1. Évforduló MAGYAR SZÓ —A HÍD 15 Laborfalvi Róza (1817-1886) A múlt század nagy tragikája. 1817-ben született a magyar színjátszás kiemelkedő alakja Laborfalvi Róza. Abban a vonulatban foglalt helyet, amelybe korábban Kántomé, Déryné Széppataki Róza, Lendvayné Hivatal Anikó később Jászai Mari és Márkus Emília is tartozott: a vitathatatlan nagy tehetségek sorába. Apja, Benke József erdélyi nemesi családból származott színházi ember, (színész és rendező), aki leányát korán beavatja a színház és az irodalom rejtelmeibe. A fiatal Judit tizenhat éves korában kerül a magyar színjátszás áramkörébe: Kántorné, Fáy András és Szigligeti Ede bábáskodnak indulásánál. Fáy tanácsára dönt a Laborfalvi Róza művésznév mellett is. Egy rövid ideig tartó megtorpanás után üstökösszerűen ível föl Róza pályája. Buda, Kassa és újra a budai Várszínház jelzik működési színhelyeit. Milyennek is írják le a kortársak ezt a különleges adottságokkal rendelkező művésznőt? Magas, királynői termet, klasz- szikusan szép arcvonások, kifejező, vonzó szemek, méltóságteljes járás és egy rendkívül erőteljes, meggyőző orgánum. Kifejezetten színpadra kívánkozó exterior, s ha ehhez még hozzávesszük értelmes, fejlődésre képes szellemi habitusát, szilárd jellemét és romantikus érzelemvilágát, szinte egy mesebeli lény áll előttünk. Nagy elődei, Kántorné és Déryné Széppataki Róza a kezdeti lépésektől fogva örömmel segítik rögös pályáján. Kezdetben vígjátéki szerepekben tűnik fel, majd hamarosan fölleli két sajátos területét: a tragédia szerepkörét és a versmondás műfaját. Shakespeare és Schiller tragikus hősnőitől a hazai színjátszás nagy heroinéin, Gertrúdon, Szigligeti alakjain át a legváltozatosabb szerepekbem aratja megérdemelt sikereit. És a múlt századi írásos feljegyzések méltán nevezik őt hazai versmondásunk fejedelemasszonyának. Már apja révén közelebbről megismerkedik Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály lírájával: a magyar költészet e legnagyobb alkotóit mély empátiával, az átélő képesség és a szép magyar beszéd nemes eszközeivel szólaltatja meg a közönség előtt. A realitásokat kissé leplező és eltitkoló utókor sokáig nem szívesen beszélt romantikus szerelmi kapcsolatáról, mely korának legendás férfiszínészéhez, Lendvay Mártonhoz fűzte. Ebből a kapcsolatból házasságon kívül leánygyermek (Róza) született - ezt a kor erkölcsei nehezen tűrték el - de kétségtelen, hogy ezen a téren is megnyilvánult Laborfalvi őszinte embersége és nyílt érzelemvilága. (Ez az ág több értékes személyt adott az országnak, többek között Jókai Róza festőmuvésznőt, Feszty Árpád feleségét és közös gyermeküket Feszty Masát. Laborfalvi Róza életének jelentős momentuma az 1848-a's szabadságharc, s e dicső korszakban Jókai Mórral való megismerkedése és házassága. A zeniten álló, ünnepelt művésznő a korszak legnépszerűbb magyar prózaírójának oldalán még nagyobb csúcsot hódíthat meg. A szabadságharcban aktívan résztvevő Jókaival megosztja a bujdosók kenyerét is - ezt követően a Bach-rendszer korszakában még néhány évet a színpadon tölt, majd 1859-ben, több mint 25 éves színházi működés után végleg visszavonul a világot jelentő deszkáktól. Jókai Mórral svábhegyi és balatonfüredi házában él nagy visszavonultságban. Kitűnő háziasszony és minden tekintetben a nagy író méltó élettársa és szellemi partnere. 1883-ban ötven éves színészi jubileumát fényes külsőségek mellett tartják meg a Nemzeti Színházban. I. Ferenc József arany érdemkereszttel tünteti ki, mint a hazai közönség egyik kedvencét. 1886 novemberében hal meg, temetése szinte országos megmozdulássá válik. De neve és emléke ma is fényesen ragyog színháztörténetünk legszebb lapjain. szeghalmi 1789. ÁPRILIS 30. (216 ÉVE történt) George Washington az Amerikai Egyesült Államok első elnöke lett. Az Egyesült Államok első elnökét leginkább politikusként és katonaként tartják számon, pedig ő volt korának egyik leggazdagabb embere is. Vagyona elsősorban kiterjedt földbirtokaiból származott. Ezeket részben örökölte, részben vette, vagy a kongresszustól kapta a hazáért tett szolgálataiért. Pénze másik részét Martha Curtisnek köszönhette, aki Amerika leggazdagabb özvegye volt, mikor 1759-ben az eredetileg földmérő Washington feleségül vette. Rengeteg tulajdona és már-már mániákusan vezetett pénzügyi kimutatásai ellenére állítólag gyakran küzdött készpénz-gondokkal. Mikor 1789-ben elnöki beiktatására utazott, a vonatjegyre is kölcsönt kellet kérnie valakitől. Az első amerikai elnök 1799-ben, 67 éves korában halt meg. Saját gyermeke nem volt, felesége gyermekei pedig még elnökké választását sem érték meg, így George Washington minden vagyonát Marthára és a rabszolgákra hagyta. A végrendeletében kikötötte, hogy ha Martha is meghal, birtokának összes rabszolgáját fel kell szabadítani. 1868. március 28. (137 éve történt) Nyizsnyij Novgorodban megszületett Makszim Gorkij (eredeti nevén: Alekszej Makszimovics Peskov) orosz író, a szocialista realizmus egyik megalapítója, akinek fő művei: "Éjjeli menedékhely", "Az anya", "Az Artamonovok". Nyugat-Európában már a századforduló előtt ismertté vált regényeivel és elbeszéléseivel, amelyekben főként a kispolgári társadalmi körülményekkel foglalkozott. Szegény családban nőtt fel, az októberi forradalom után a bolsevizmus híve lett, az új irodalom, a szocialista realizmus példaképévé vált. Már első regényeiben (így a Szegény emberekben, 1899) feltűnik ábrázolt típusa, a polgári társadalom felesleges embere, aki drámáinak is központi alakja lesz. A Kispolgárok (1901) és a világhírű Éjjeli menedékhely (1902) etikai és filozófiai problémákat tárgyalnak, emberi sorskérdésekig emelve azokat. Az anya (1906) című regényét a szocialista realizmus alapművének tekintették. A nép felemelkedésében bízó pátosz járja át önéletrajzi trilógiáját (Gyermekkorom, 1914; Inasévek, 1916; Az én egyetemem, 1923). Utolsó alkotói korszakának híres művei négykötetes epopeiája, a Klim Szangin élete (1925-36), valamint Az Artamonovok (1927) családregénye. 1853 (152 ÉVE TÖRTÉNT) Vincent Van Gogh (1853-1890) holland festő jelentős befolyást gyakorolt a XX. század művészetére. Van Gogh egyszerre volt elképesztően tehetséges, újító, és kissé zavarodott is. 1888-ban például levágta saját fülét, miután komoly nézeteltérése támadt Pal Gaugin festővel. Az elkövetkező évek során őrültsé- gi rohamai voltak, és ezekben az években Van Gogh sok csodálatosan szép festményt produkált. Élete 70 utolsó napján pontosan 70 képet festett, utána pedig saját kezével vetett véget életének. Gogh mindig is rá volt hangolva az életre, és az érzékelésre - néha talán túlságosan is, aminek következtében gyűjteménye egyedülálló. Bár szerte a világon sokan vannak, akik tehetségesek, újítók, és zavarodottak, de úgy látszik e három dolog ritkán találkozik ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben. A „hagyományos” és a ,,(poszt)modem” művészet egóra vonatkozó nyelvjátékai közötti ludat talán Vincent van Gogh festészetében találjuk meg, mely egyben a jelenlét és távoliét esztétikája szempontjából is példát mutat. Van Goghról mint „egóművészről” önelemző önarcképek jutnak elsősorban eszünkbe. Ennek egyik legmarkánsabb példája a fonott nádszékét pipájával és dohányává! ábrázoló festménye. Aligha találhatnánk ennél jobb összegezését van Gogh személyének: a jelentéktelenül tengődő alkotó már önmagát sem ábrázolja, a jólétről és jó . életről, a valakivé levésről a művészet nevében tett lemondása után elég, ha emblematikus módon nyomorával és egyszerű személyes tárgyaival, kevés örömforrása egyikével reprezentáltatja magát. Vincent van a székben, a pipában, a dohányban: jelenléte távollétében nyilvánul meg. Ugyanakkor a képen láthatatlan melle dagad az öntudattól. Nem kell ismerni a korábbi művészet nyelvét ahhoz, hogy a nádszékről sok-sok királyi portré trónjaira asszociáljunk, sőt, a Szent Péter-bazilikában lebegő több mint királyi szent Péter trónjára, mely ebben az ábrázolásában üres, akárcsak Van Gogh széke. Üres, mert a pozíciója a fontos, akárki ül bele, a pápai trón méltósága megmarad. Vincent nádszékét viszont csak Vincent foglalhatja el: távolléte jelenlététől terhes, és saját szerénysége, a világban elfoglalt semmiségének a tudata adja éntudatát is. Van Gogh finoman egyensúlyoz két egymást váltó kor művészeti nyelvének határán, két egymást keresztező nyelvjáték átjárási pontjainál. 1725. ÁPRILIS 2. (280 ÉVE TÖRTÉNT) Megszületett Giovanni Casanova. Nevét az egész világ ismeri: szoknyavadász, nők százainak megrontó- ja, ellenállhatatlan és erkölcstelen hódító. Legalábbis ezt tudjuk róla, pedig 1788-ban például leosameron címen fantasztikus regényt adott ki, élete végén pedig megírta emlékiratait, amelyek kitűnő képet nyújtanak a korról, amelyben élt. Teljes nevén Giovanna Giacomo Casanova di Seingalt úr 1725- ben született, jogot tanult Padovában, majd megélhetés után nézett. Anyja színésznő volt, ő maga bizonyos botrányok miatt 1755-ben a velencei börtön ólomkamrájába került, ahonnan sikerült megszöknie. Életében bárhol, bármibe kezdett, azt az első pillanatban mindig teljes szívvel-lélekkel akarta. Amint új nőt lát meg, olthatatlanul szeretni kezdi, úgy érzi, soha ilyen még nem volt, ez az első és az igazi. De ugyanígy érez és gondol minden mást is: amikor szerelme elhagy ja - mert az is megtörtént a híres szívtipróval, hogy őt hagyták el - keserűségében a halált kívánja. Iszonyatos lovaglásba kezd, órákon át hajszolja a lovat, de az életvágy mindennél nagyobb benne. Ez mentette ki annak idején a velencei ólomzárkából is, most tehát felhagy a halál hajszolásával, hazamegy, kialussza magát, és újra élni kezd. A nagy szélhámos, a nagy nőcsábász leikéhez nem fér kicsinyes makacsság: hiszen ő saját tetteit is képes kívülről látni, ha az első bódulatból magához tért. Öngyilkossá pedig csak megcsökött, saját zárt gondjaikból kimozdulni képtelen emberek válnak. Casanova és más "közönséges" emberek között csupán annyi a különbség, hogy míg mások elvétve hoznak végletes döntéseket, elvétve szánják el magukat nagy lépésre, addig ő mindig, századszor, ezredszer is úgy dönt, mint korábban: vakmerőén és a kíváncsiságtól hajtva. Casanovának az utókor értékelése szerint nincs szerencséje: amint öregedik, egyre gyengébb. A valamikori hódítót kinevetik, spicliként tartja el magát Velencében, ahol egy cseh mágnás, Waldstein gróf véletlenül bukkan rá, és elviszi Prágába könyvtárosnak. Itt csak úgy mellesleg, sietve és a dolognak nagyobb jelentőséget nem tulajdonítva veti papírra emlékiratait. "Egyetlen módszerem volt - jegyzi le -, hogy7 hagytam, a szél arra sodorjon, amerre akar." Az alapelvnek meg is felelt, ennek köszönhette sikereit: egy alkalommal lottószakértőnek adta ki magát, men úgy hozta a véletlen. Korábban azt sem tudta, mi az a lottó, aztán egyetlen éjszaka alatt kidolgozott egy sorshúzási rendszert, és lottóirodát állított fel, amely napok alatt óriási forgalmat bonyolított le. Más alkalommal Zürichben hirtelen ráébred arra, hogy nincs értelme az evilági szerencsét űzni; olthatatlan vágy fogja el a csendes, elmélyült szerzetesi élet után. Két hétig teljes odaadással készül arra, hogy a rend tagjává legyen. Tanul, böjtöl, imádkozik. Álmában tiszta, vezeklő szerzetesként látja önmagát - a beleélés valóban teljes és őszinte. Az élet mozgás, megállni nem lehet, mert akkor az ember lemarad, pedig még annyi megkóstolni való van! Casanova lemond a visszavonult életmódról, és magáévá teszi a lányt, aki nem is tiltakozik.
