Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)

2005-02-18 / 190. szám

30 MAGYAR SZÓ-A HÍD ________ __________________KÖZÉLET_______________________________________________2005. FEBRUÁR 18. A Sztálin-múzeumban(2.) VÁRALLYAY GYULA (Folytatás előző számunkból) Amint felérünk az emeletre, sötét bársonnyal borított falak előtt mellszob­rok állnak magas talapzatokon: hogy lás­sák a látogatók úgy a fiatal forradalmárt, mint a “világ dolgozóinak atyját” fel­nőtt, tapasztalt bolsevik korában. Ide­genvezetőnk megilletődött viselkedése egy megrendült apácára emlékeztet, aki a rendház nagyjai közül a legnagyóbbik­nak a szobrát mutatja a látogatóknak, szinte lesütött szemmel, nem túl hango­san, de mégis a beavatottak magabiztos­ságával. Mintha gyanakodna, van a láto­gatók között nem hívő is, akiket majd hangjával figyelmeztet: bűnös emberek, vigyázzanak. Érzem. Mintha egy na­gyon régi félelemérzés támadna fel ben­nem. Az első teremben fényképek, korabe­li könyvek, iratok - a nagy géniusz kéz­írásával. Többek között ki van állítva né­hány versének az eredeti, grúz nyelven írt kézirata, mert itt azt is megtudja az ember, hogy a Nagy Vezér fiatal korá­ban romantikus költő volt, és néhány verse olyan irodalmi értékkel bír, hogy a grúziai általános iskolákban azokat - mind a mai napig! - tanítják. Különféle ereklyeként őrzött ruhadarabokat is ta­lálunk, ajándékokat, amiket a “puritán vezér” soha nem hordott. Láttam téli szőrmebundát, rangos csizmákat és egy generealisszimónak készített nagykö­penyt, amire mind szüksége lehetett egy teljhatalmú diktátornak a megfélelem- lített milliók előtt. Családi fényképeken legtöbbször a mozgalom nagyjainak tár­saságában látjuk magát a Nagy Vezért, első vagy második feleségével és gyer­mekeivel. Prominens helyen látható ké­pe dácsájában Zsdanowal, aki Lenin­grad párttitkára volt, mielőtt a szovjet kultúráiét, a part által diktált szocialista realizmus első számú fegyőre lett volna. A kiállítás szinte a szovjet kommunista mozgalom hagiográfiáját tárja elénk ké­pekben, de sehol nyoma sincs Troc- kijnak, Kamenyevnek, Zinovjevnek vagy Buharinnak és más olyan vezető­nek, akiket ő tett el láb alól. A múlt önkényes megmásítására használt retusált fényképekre jó példát találtam Jonathan Lewis és Philip Whitehead 1990-ben megjelent Sztálin című könyvében, ahol egy 1903-ban fel­vett kép eredetijét és a 30-as években közkézre került hamis változatát mutat­ják: az eredetiben Sztálin mellett ott áll Kamenyev és Szverdlov, míg a későbbi­ben Sztálin széles karimájú kalapja mel­lett egy bokor zöldell. Emlékszem mi­lyen megrendítő volt egy ismerősöm számára, amikor Washingtonban 1986 körül, a Library of Congressben megta­lálta az 1936-os nagy perek alatt kiadott Pravdák eredeti példányait augusztus­ból, amelyekben napról napra láthatók a Kamenyev és Zinovjev “összeesküvésé­ről” lehozott cikkek. Ellentétben azokkal a Pravdákkal, amiket Moszkvában látott a hatvanas években komszomolos kollé­gái jóvoltából, amelyek egyszerűen egy sort sem írtak a perekről. Mutatják a Nagy Vezér fényképét 1935-ből, amikor utoljára járt Goriban, hogy öregedő anyját meglátogassa. Egy­szerű, szinte érteden arckifejezésű öreg­asszonyt ábrázol a kép, nem tudni, tisz­tában volt-e fia életpályájával, viselt dol­gaival vagy valós hatalmával. Meglepett, hogy anyja két évvel későbbi temetésé­ről nincs fénykép. Egyetlen családtag te­metése sincs dokumentálva. Vagy nem akarták azokat a képeket kiállítani, ami mégis a halandóságra emlékeztetné a tö­megeket, vagy pedig - ami valószínűbb - Sztálin nem ment el az anyja temeté­sére, mert Moszkvában tartották a kon­cepciós perek utókövetkezményei, fél­tette életét, vagy egyszerűen nem akart részt venni egy vallásos szertartáson. Kísérőnk megáll egy rafiából fonott útitáska mellett, és megilletődve meséli, hogy Sztálin azt gyakori és hosszú útja­in használta, amikor különböző álnevek alatt utazott mint fiatal forradalmár. Már a századforduló előtt a forradalom eszméje fűti, amikor még szeminarista korában Koba néven ismert a szocialista és kommunista mozgalomban - ez grúz nyelven a Joszif beceneve. Néha már ak­kor is használta a Sztálin nevet, mintha korán meg lett volna győződve, acélaka­rattal és rendíthetelen jellemmel bír - hogy ne mondjuk, jellemtelen elszánt­sággal és korlátlan hatalomvággyal. Véglegesen 1913-ban vette fel a Sztálin nevet. Értesítik a látogatókat, hosszú út­jain mindig az orosz birodalom határain belül maradt, ami tudott, hogy nem igaz, hiszen több külföldön tartott párt- kongresszuson részt vett, 1905-ben Tammerforsban, 1906-ban Stockholm­ban és 1907-ben Londonban. Nem tud­ni, kísérőnk egyszerűen nem ismerte a tényeket, vagy korábbi időkben betaní­tott dezinformációt terjesztett, mit sem tudván az igazságból. A Nagy Honvédő Háború éveinek anyagát a második, egy sekrestyére em­lékeztető teremben gyűjtötték össze. Mutatják, miként kapta meg a háború alatt a marsalli rangot, majd 1945-ben a generalisszimó címet anélkül, hogy vala­ha is lett volna bármilyen katonai rang­ja. Első házasságából született grúz fiát katonaruhában mutatják. Később német fogságba esett, és kísérőnk büszkén és teljes komolysággal (mint annak idején) meséli, hogy a németek Sztálingrád után von Paulus marsallal akarták kicse­rélni, amit Sztálin visszautasított. Kísé­rőnk szerint sztoikus tartással áldozta fel fiát, mondván, hogy “háború van, min­denkinek viselnie kell a hon védelmének terheit, és nem cserélhet ki egy táborno­kot egy közönséges katonatisztért” - ezek után a németek a fiát állítólag kivé­gezték. Újabb kutatások bizony megkér­dőjelezik mind a fogolycsere, mind ki­végzésének hitelességét. Egyértelmű: mai grúz hívei sztálini stílusban, gátlás­talanul forgatják ki a történelmi ténye­ket, és terjesztik tovább hamis - valószí­nűen akkoriban írt - életrajzának “hősi­es” eseményeit. Másik fiáról is van kép, az viszont alkoholista volt, és öngyilkos lett. Lányáról, Allilujeváról sokkal keve­sebb szó esik, főleg azt hangsúlyozzák, hogy véglegesen visszatért a Szovjetuni­óba. A második terem végén az ajtó fölött egy nagy fénykép portré lóg, életének utolsó képe, amit egy külföldi újságíró készített a nemzetközi munkásosztály bölcs vezéréről, szinte napokkal halála előtt. Szemei és szája enyhén eltorzult vonásokat mutatnak, ami gyakran jel­lemző az agyvérzés áldozataira, és a hi­vatalos közlésekben tényleg azt nevezték meg halála okaként. Éz az ajtó vezet a sztálinizmus terem méretű tabemákulumába: ami egy sötét, nagy terem, kör alaprajzú, filigrán már­vány oszlopsorral, körülötte két oldalon egy csigavonalban ereszkedett rámpa, aminek alján - egy sötét, kör alakú gö­dör túloldalán - lapos pihenő várja a megilletődött látogatót. A pihenőről ugyanis teljes rálátása van a terem köze­pén a gödörre, aminek középpontjában egy magasból irányított fénycsóva a Nagy Vezér fejének bronz mását világít­ja meg. Idegenvezetőnk suttogó hangon értesít, hogy az utókor szerencséjére, hat órával halála után, egy híres szobrász el­készítette Sztálin halotti maszkját, ami­ből először egy gipsz, és utána két bronzfej született. Az egyiket Moszkvá­ban őrzik, a második ez, itt előttünk a múzeumban. Arcán a megtévesztően jó­indulatú, jól ismert nagyapás bajusz, ami az elmúlással dacol, és a fej a nagy zsenit eleveníti meg szemünk előtt, ez­úton is sugallva az eszme halhatatlansá­gát. Miért is ne, hiszen az emberiség jö­vőjének a kulcsa az “ő” kezében volt, el­méjének, szívének és emberfeletti akara­tának a jóvoltából. És mindez majdnem a valóság súlyával nehezedik a mai láto­gatóra, mint annak idején... Kivezetnek a főbejáraton a múzeum parkjába, pazar napsütésbe, ekkor látom a múzeum épületét teljességében: hatal­mas, grúz népies elemekkel díszített parapet szegélyezi a lapostetőt, a kert fe­lől boltíves, árkádos, hosszú folyosó, a díszítőelemek mind faragott terméskő­ből vannak, az ablakok tetejét félkör ala­kú ívek zárják, amit a legtöbb grúz épí­tész előszeretettel használ még ma is. Paradox módon, a félkör negyedik és ötödik századbeli román stílű templo­maik jellegzetes eleme volt, s vált a tra­dicionális grúz építészet díszítményévé, olyannyira, hogy még a Sztálin-múze- um építésze is használta. Ezt a hatalmas épületet 1957 őszén fe­jezték be, akkor nyílt meg a múzeum - mondja kísérőnk. Tehát a múzeumot, a gonosz diktátornak állított emlékhelyet, közel másfél évvel Hruscsov huszadik pártkongresszusi beszéde és a tbiliszi sztálinista felkelés után nyitották meg. És pont egy évre rá, hogy Magyar forra­dalmárok Budapesten ledöntötték szob­rát, feldarabolták bronzfejét és tízezrek kockáztatták életüket a sztálinista hely­tartók és bérenceik ellen folytatott küz­delemben. Egy évvel azután, hogy - Milovan Djilas szavaival - a “Magyar Forradalom olyan sebet ütött a kommu­nizmuson, ami gyógyíthatatlan.” Harminc, negyven méterre az épület­től egy oszlopokon álló, szocreál stílus­ban épített timpanonos tető alatt áll egy pirinyó kis faház, kicsiny ablakokkal. Dzsugasvili itt látta meg a napvilágot és itt töltötte életének első négy évét. Any­ja csak a ház kisebbik felét bérelte, ami egy szobából állott. Nem lehetett több mint négyszer öt méteres a helyiség, kö­zepén vaskályhával, asztallal, az egyik oldalon pedig takaróval borított ágy. Egy-két eredeti bútordarab is áll bent, amit Keke, Sztálin anyja ajándékozott a szülői házban berendezendő kis múze­umnak 1937 májusában, talán három hónappal halála és öt hónappal az em­lékház megnyitása előtt. Nem véletlen, hogy ennek a kis múzeumnak a megnyi­tására az 1936-os koncepciós perek után került sor, miután Koba sikeresen likvi­dálta főbb potenciális ellenfelét a párton belül, és megszilárdította teljhatalmát. Az asztalon egy friss vörös rózsa. So­főröm megkérdi, mióta van ott, és ki hozta? Csoportunkban mindenki felen­ged, elnevetik magukat, de kísérőnk nem válaszol, ő csak titokzatosan mosolyog. Megtört a múzeumépületben ránk nehe­zedő komor, feszes hangulat. Mintha visszatértünk volna a létező valóságba, az elhihetőbe: a Nagy Vezér minden való­színűség szerint tényleg ebben a kis vis-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom