Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-07-16 / 162. szám
12 MAGYAR SZÓ-A HÍD________________________________________IRODALOM_________________________________ _____________ 2004. JÚLIUS 16. 1.-Állj!- Mi van? Hagyjál már... Engedj el! Mit akarsz?- Ne kérdezgessél itt, bazmeg. Nagyon gyorsan add ide a brifkódat.- Mit?- Mondtam már, hogy ne kérdezgessél. Ide a tárcádat, és ha nem akarsz nagyobb balhét, jó lesz igyekezni.- Nem mondod...- De igen.- Mert ha nem, akkor mi lesz?- Akkor meg fogsz halni, haver.- Igen? És mégis hogyan?- Ügy, hogy kinyuvasztalak, bazmeg. Elvágom a torkodat, mint egy szaros csirkének. Úgy. Érted?- Ugyan, dehogy...- Mi van?- Nem vágod te el senkinek a torkát, hiába hadonászol itt azzal a késsel...- Ne szarakodjál velem, mert megmutatom. Esküszöm az élő Istenre, vagy ideadod a brifkódat azonnal, vagy fél percen belül kiontom a beleidet. Érted? Meg fogsz halni.- Te fogsz meghalni...- Mi van?- Mondom, te fogsz meghalni...-Én?- Igen.- Na és hogyan, te látnok? Csak nem te fogsz itt kicsinálni?- Nem. Én nem bántalak.- Hát akkor, agyasbubu?- A rák végez majd veled. A fenti furcsa párbeszéd 1987. októberének végén, egy ködös, nyirkos éjszakán hangzott el két férfi között Budapesten, a József utcában, nem messze a József körúttól, a Sport nevű pinceborozó bejáratától néhány lépésre. Az elbeszélő, én, rezignált, ám titkok és sorsok iránti fogékonyságát el nem veszített ember, aki egy hosszúra nyúló vasárnap délutáni kávézás közben hallottam az alábbi történet részleteit, az emberi életet mozgató kifürkészhetetlen erők szeszélyének eleven példázataként, itt most átveszem a szót, mint turistabuszban az idegenvezető egy ismeretlen város határához érkezve. Megpróbálom a lehető legjobban visszaadni a pillanatok alatt lezajló, hétköznapinak induló rablótámadást, gondosan ügyelve minden körülményre, hiszen ebben az igen-igen reálisan fenyegetőnek nevezhető helyzetben, ez alatt az alig mérhető idő alatt történt valami, ami kiindulópontja, mintegy - mondhatnám - alfája minden elkövetkezőknek. Tudom, vitatható, léteznek-e ily pontok egyáltalán, kérdezhető - mégpedig joggal -, nem az anakronisztikusnak titulálható elbeszélői önkény ékes bizonysága-e az egymást át- meg átszövő töiténetek közül bármelyiket kiválasztani, valamely pontjára rámutatva azt mondani, itt kezdődik, egy másikra pedig, hogy itt van vége, s közben nem beszélni számtalan belétorkolló, vagy éppen belőle kiinduló, leágazó egyéb történetekről, álságosán úgy tenni, mintha nem is lennének? Nem kimódolt-e eseményeket oly módon előadni, hogy azok eme általunk végként megjelölt pont felé haladjanak, mintha más útjuk nem volna, nem is lehetne? Nem üres formalizmus-e ez? Erőszaktétel magukon az eseményeken, a benne szereplőkön, a világon? Ä kérdésekre a válasz - természetesen dehogynem. Önkény és erőszak formálja, veti az időbe, mint minden történetet, mint a létezést magát is. Kimódolt is persze, nem kevésbé, ám csöppet sem inkább, mint az efféle kimódolást kárhoztató kimódolás. Én, az elbeszélő - mint már említtetett -, egy hosszúra nyúló vasárnap délutáni kávézáson kaptam, amint most élőtökbe is adom. Váradi Simon harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, több tucat szabadalom és újítás kiötlője, akinek nevét ennek ellenére csak főnöke asszisztenseként őrzik az okiratok, aznap a szokásosnál korábban jutott el rendszeres esti félrészeg állapotába. Az asztalán összegyűlt üres féldecis vodkáspoharak és sörösüvegek tanúsága szerint kevesebbet is ivott napi normális adagjánál, így amikor intett a felszolgálónőnek, fizetett, fel- szedelődzködött és elindult hazafelé, állnia kellett a krimó törzsközönségének hangos hahotával kísért beszólásait há- zsártos feleségről, felrepülő pizsamacsillagról meg a lassan betörő, pincsikutyához hasonlatos férfiakról. Váradit nem érdekelték az otromba tréfák. Nem becsülte sokra az itt napra nap összegyűlőket, köztük magát sem. Ritkán ereszkedett szóba bármelyikükkel, nemigazán volt mondanivalója a világról, amit érzett, a mindig ugyanolyan napok keltette, a bármiféle változás kilátását is nélkülöző állapot generálta mélységes undort pedig nem lett volna képes szavakba önteni, ám ha netán mégis sikerül - ezt biztosan tudta -, úgysem értené senki. Haza sem azért indult néhány perccel tíz óra után, mert nagyon vágyott volna a huszonöt négyzetméteres, szoba-konyhás, földszinti, sa- létromos falú József utcai otthonába, amit átjárt a százados falakból elnyomhatatla- nul áradó doh, a sült olaj és a kifőzött, száradó pelenkák keveredő, kiszellőztethe- tetlen szaga, ahol az összecsukható dupla- ágy, a két ruhásszekrény, a két gyerekágy, a dohányzóasztal, a két fotel és a tévészekrény elfoglalta, keskeny közlekedőkkel szabdalt térben mindig úgy érezte magát, mint a játéklabirintusba tett, nehezen mozgó kísérleti patkány, hanem mert nem volt másik hely, ahová mehetett volna. Felesége, az egykor csinos, vonzó nő mára - talán a szokásosnál is hamarabb - elformátlanodott, mintha a két gyerek a bőrön belül darabokra törte volna a testét és az önálló darabok azután gyors mozgást követően teljesen másutt találták volna meg újra a helyüket; ami eltűnt a mellből az a derekat pótolta ki, ami a combra került az a fenékből hiányzott; elveszítette azt az őszinte, derűs csodálkozást, amivel a sors fordulatait kísérte, az örömöt, amivel egykor az élet és őfelé fordult. Mogorva lett, durva, mint a keményített gyolcs alsónemű, és szemrehányó. Meglopottnak, szerencsétlennek érezte magát, és ezért rendesen őt, a nemtörődömségét és élhetetlenségét okolta. A két gyereket szerette Váradi a maga módján. Kicsik voltak még - egyik három, a másik egyéves -, nem tudott velük kommunikálni, legalábbis ő ezt mondogatta magának, ugyanakkor a valóság az, hogy apa nélkül nőtt fel, talán ezért nem nagyon tudott mit kezdeni sem a szerepkörrel, sem a két fiúval. Legtöbbször fárasztották, idegesítették, megnyilvánulásaikra eltúlozva reagált, s ha a pillanatok alatt támadt csetepatéban felesége figyelmeztette rá, hogy másképpen kellene bánnia velük, tajté- kozva visszavonult és nem vett részt tovább az életükben. Szóval szedelőzködött és elindult hazafelé. A lépcsőn felfelé eszébe villant, az asszony megint morogni fog, ahogyan minden este tette. Legyintett egyet, félhangosan válaszolt is a pontosan ismert szemrehányásokra. Kilépett az utcára. Bezárta maga mögött az ajtót és elindult. Ekkor egy kéz hátulról megragadta és nagy erővel visszafordította. Tagbaszakadt, tarra borotvált férfi állt előtte. Baljával markolta kulccsontja felett a kabátját, s miközben a tárcáját követelte felemelte jobbját, melyben egy hosszú, ívelt, vastag pengéjű kést szorított. Váradi egy leginkább értetlenséget kifejező mondatot kísérő hirtelen mozdulattal megpróbálta kiszabadítani magát, ám érezte, nem menekülhet a szorításból. Megállt és támadójára nézett. A férfi szemmel láthatóan ideges volt. Fejét igen gyorsan ide-oda forgatta, tekintetével hol áldozatát, hol az utcát fürkészte, és közben csöndesen, ám indulattól eltorzult hangon sziszegett. Váradi megijedt, amikor szembekerült a férfival és meglátta kezében a kést. Gyomra összeszűkült, finom remegések indultak el belőle a végtagjai felé, szívverése és lélegzése felgyorsult, halántékában és szeme mögött gyors, átható pulzá- lást érzékelt. Támadója első szavának elhangzásakor azonban egyszerre elmúlt a félelme. A remegések és a pulzálás nem szűntek meg, eltompultak, olyasféle érzéssé alakultak, ami leginkább bizsergésnek nevezhető, hasonlatosan ahhoz, amit az ember forró vízből hirtelen hidegbe zuttyanva tapasztal, azzal a különbséggel, hogy Váradinak nemcsak a bőrét, belül a testét is eluralta. Érdeklődéssel méregette a rablót, és nyugodtan, már-már az ostobaság határát súroló, a veszély mértékét felmérni képtelen elszántsággal válaszol- gatott neki. Betudható lehetne e kiállás természetesen az elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol határokat légiessé tévő hatásának, ám ezzel itt messze kerülnénk az igazságtól. A támadás első pillanataiban Váradi tökéletesen kijózanodott, az ezt követően vele történtek tulajdonképpen ot magát lepték meg legjobban. Nem tudta, mit tesz, de pontosan érezte, semmiféle veszély nem fenyegeti, nem tudta, mit mond, a szavak mintegy maguktól, akaradanul szakadtak ki belőle. Ezen az sem változtatott, hogy pontosan érzékelte, vészesen feszíti a húrt, válaszai egyre inkább felingerlik a rablót, egészen addig a pontig, amikor a másik, azaz a támadó, halála került szóba. E közlés meghökkentette a férfi. Szeme elkerekedett, egy pillanatra elnémult, látszott rajta, próbálja valahogyan megemészteni a hallottakat, de mintha túlontúl is találva érezné magát, megmozdította a fejét, hátha elhessegetheti a kellemetlen gondolatot. Arca kényszeredett mosolyra húzódott. Erőt véve magán, gúnyosan kérdezett. Váradi rövid, érzelem nélküli válaszára előbb láthatóan elbizonytalanodott, aztán rémület ült ki az arcára. Ellökte magától áldozatát, sarkon fordult és futva indult a Körút felé. Váradi egy' darabig nézte a távolodó férfit, amint gyorsan magába itta a köd, majd egy cifra káromkodással kísért legyintést követően az ellenkező irányba indult, hazafelé. Lassan lépkedett, maga elé bámulva. Leperegtek benne a nap eseményei: a reggeli vita feleségével, hogy szűk a lakás, nagyobb kéne, úgy élnek itt négyen, mint a szardíniák a dobozban, egy valamirevaló férfi már régen kitalált volna valamit, hogy a családjának normális feltételeket teremtsen, a munkahelye, a veszekedés a hülye főnökével, a hollók mondanák már a szemére, hogy csecse- bogyó, aki ott szúr ki vele, ahol tud - persze mindenütt tud -, most is csak ő nem kap majd prémiumot november hetedikére, mert állítólag az egyik ügyfél betelefonált neki, hogy Váradi modortalan volt vele, ami ugyan nem igaz, de indoknak éppen elég, a Balbekné a Baross utca 40- ben, aki ebben a hónapban már ötödszörre hívta ki az elromlott tévéjéhez, aminek persze semmi baja sem volt, csak kefélni akart a némber. Ahogyan először is, amikor ebéddel fogadta, előtte töltött egy feles szilvóriumot, felbontott egy üveg Kőbányait, és miközben ő evett, az asztal alatt végig a combját simogatta, úgyhogy nem is tudta befejezni a tarhonyával tálalt marhapörköltet, ott a konyhaasztalon kapta el. Dugás után, mikor megkérdezte, hol a tévé, az asszony nevetve mondta, hagyja a francba, az tökéletes állapotban van. Ma, amikor belépett az előszobába, még be se zárta egészen az ajtót, az asszony elkapta a farkát, és ott, mindjárt a parketten lovagolta meg. Nem is értette, mi van ezzel a nővel, hiszen fiatal, csinos, miért pont vele akar hancúrozni, de nem érdekelte, hiszen jól csinálta, ha beszólt, hogy rossz a tévéje, kiment, megdugta, neked is jó, nekem se rossz, mindenkinek megvan a maga perverziója. Egy kurva szólította le. Váradi nemet intett a fejével és ment volna tovább, de az elé lépett. Fiatalka volt, biztosan kiskorú is, ezen a feketére festett haj meg a kilónyi rosszul felvitt smink sem változtatott. Ismerték már Váradit az itt strichelő lányok, tudták, nem veti meg szolgáltatásaikat, ahogyan azt is, ha menni akar, elsőre hívásra megy, ha nem, akkor hiába beszélnek. Ez a lány új lehetett a placcon, beszélt, beszélt, hátha meg tudja puhítani a férfit. Váradi az első szónál elindult, és a mellette szinte futó lányra ügyet sem vetve haladt. Az mondta a magáét, majd jó húsz méter után nagt' átkozódások kíséretében megállt, feladta. Folytatjuk Sósméz (1) Brém-Nagy Ferenc Olvasóink kérésére újraindítjuk Brém-Nagy Ferenc regényének folytatásos közlését. Többen nehezményezték ugyanis, hogy ez a —jobb sorsra érdemes—írás jellegéből, tartalmából jelentősen veszít azáltal, hogy (általában helyhiány miatt) csupán töredékeket közlünk belőle lapszámonként. Olvassák szeretettel!
