Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-24 / 172. szám
12 MAGYAR SZÓ —A HÍD Mozaik 2004. SZEPTEMBER 24. Csinger Beatrix Itt az ősz A tolakodó ősz Eláztatta a langyos nyarat, A komor felhőhad A kék égből nagyokat harap. A nyargaló, vad szél Szétszaggatta a madáréneket, Sivár fűszőnyeggé Változtatta a réteket. Néhány bús virág Az űtszélén mélyen bólogat, A szorgos hangyasereg Álmosan számolja a napokat. A zörgő falevelek, Mint megannyi testbebújt bánat Fájdalmas búcsút intenek A messzeröppenő nyárnak. Kaprinyákné Bodnár Szerénke Cséplés Hallom a szekerek nyikorgó zaját, lovak ügetése után lassan gurulnak a földes úton; rajta búzakalász, Cséplés lesz az udvaron. Cséplés után lakodalom, készülőben van a falu, sürög-forog most a nép, finom kalács az asztalon, s kezdődik a dinom-dánom. A cigányzene hangulatot ad, Isten a kalácsból bőven ad, ha a kamra kiürül, szomszédok veszik körül, jóban-rosszban osztoznak velük. Véget ér a zene-bona, az ifjú pár megy nászútra, mit hoz ugyan majd a holnap, mindenki megy a templomba, ahol Istenhez szól az ima. Az év gyorsan elszalad, az imáért áldást kapnak, sírdogál egy kicsi mátka, keresztelő lesz vasárnap, és ismét cséplés a faluban. Bibó István Rónay László Himbálva haladt lefelé az autóbusz. Apám egyszerre kimutatott az ablakon. „Bibó” - mondta. Tisztelet rezgeti a hangjában. Szikár férfi ballagott a Szemlőhegy utcán. Egyik kezében kopott nejlonszatyor. Fogalmam sem volt, kicsoda. Gyakran láttam, mindig ugyanabban az esőköpenyben. Tűnődő, sápadt arc. Gondoltam, bevásárlási kötelmein tűnődik. „Az egyik legnagyobb magyar gon- dokodó - így apám, majd kicsit halkabban - börtönben volt, nemrég szabadult. Azt hiszem, a Statisztikai Hivatalban dolgozik.” Kis szünet után még hozzátette: „Ravasz László az apósa.” Ravasz Lászlóról, a megingathatatlan református püspökről sokat hallottam, mindig a legnagyobb elismeréssel ejtették ki a nevét. De hogy egy nagy magyar gondolkodó ilyen egyszerű, szürke - igen, ez a jó szó: szürke volt és végtelenül egyszerű - ember legyen... Persze Bibó István nevét is ismertem, olvastam is tőle egyet-mást, írásokat a népiurbánus vita lehetséges feloldásáról, azt is tudtam, hogy a forradalom idején államminiszter volt, de amikor elhangzott a neve, nem sokat mondott. Utána zárták börtönbe. Szabadulása után sem kereste a hatalommal való kiegyezés lehetőségét. Ezt mondta: „Amit... én magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.” . Szegény maradt és független. Nem lehetett megvenni és megvesztegetni. Ezért volt veszélyes. Halála után - negyedszázada hunyt el - emlékkönyvet adtak ki tisztelői. Úgy látszik, még halálában is veszedelmesnek mutatkozott a hatalom szemében: az emlékkönyv csak sokszorosított formában jelenhetett meg. Ez volt az első vállalkozások egyike, amelyben népiek és urbánosok együtt - ahogy megálmodta - tisztelegtek emléke előtt. Aligha gondolt valaha is arra, hogy egyszer még létrejön a Bibó István Szellemi Műhely. Pedig az Argumentum Kiadó jóvoltából megszületett. S mindjárt két könyvet is kiadtak róla. Az egyiket Kovács Gábor írta (Az európai egyensúlytól a kölcsönös szolgáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó), a másikat Balog Iván (Politikai hisztériák Közép- és Kelet-Euró- pában. Bibó- István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitizmusról) Sokkal összetettebb, nagyobb teoretikus volt, semhogy néhány mondatban össze lehetne foglalni legfőbb eszméit. És sokkal naivabb és egyenesebb volt, semhogy a politika bármikor befogadta volna gondolatait. Ám a magatartásában, az ellentétektől fölsebzett politikai élethez való közelítésében van valami megejtő és példaszerű. Egységet akart. Összefogást a jó ügyért. És pontosan megfogalmazta, mi a jó, mi a rossz. Nem nekem, hanem nekünk. Tévedett? Azokban az írásaiban, amelyekben az 1945-től a „fordulat évéig” terjedő társadalmi változásokat elemezte, néha igen. Amikor látta, hogy a demokrácia valóban válságban van, nem csűrte-csavarta a tényeket, hanem elhallgatott. Tudni kell hallgatni is. A hallgatás megnöveli az utóbb kimondott szavak súlyát és hitelét. Lpona Borek Árvaság Csendes a falu nyáron, Csak néha egy kutya ugat. Árnyas az út és hűvös A lombos ágak alatt. Elkísér mezőkig Kerteknek illata, Hol a vadvirágra Hull a lepkék pora. Messze földre kísér Anyám magyar dala Hív vissza a kezdet, Életem hajnala. Pipacs búzavirág Tarkítja a színét ' Sárga búzaföldnek, Hol a napos légnek, Méhek adnak zenét. De nem lehet azt Felejteni soha, Hogy bárhol élünk, Lelkűnkben van, Magyarságunk hona. Péterffy Gyöngyi Megérett a kalász Idő múlásában - tavasz, nyár, ősz, kerget rég nem láthattam már, azt a régi kertet, mely füvek csendjével betakar, ha este közöttük merengve jön fel a Hold kelté, augusztusi este. Olyan észrevétlen beszéltek a hangok, tücsök, béka, harkály, felelő akkordok, felém szállt az összhang - amit várva - vártam, Jj ritmusával lengte a szellő a fákat ^- augusztusi nyárban! Árnyak hajoltak, ha ösvényein jártam, fények szálltak, szálltak, magasban kihunytak, lassan észrevétlen az arcomba hulltak bogara a nyárnak augusztusi este " rejtelmek világát hozta a lelkembe másnap reggelre! * Most tudhatom, ^ igazán most érzem: § ' az élet volt, - tiszta, a természet kezében, mit e század mocska nem suhintott nyakon! Nem láthattam - horrort - gyilkost, sem a halált, de tavasz volt, nyár volt, és megérett a kalász!
