Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-09-10 / 170. szám
12 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2004. SZEPTEMBER 10. Sósméz (9) Brém-Nagy Ferenc Brém-Nagy Ferenc (1965) író, tipográfus, a Magyar Nemzet kultúra rovatának föszerkesztó-belyettese és a JEL tervezőszerkesztője. A Fekete Zongora könyvkiadó (amely elsőkönyves költők és írók megjelentetésére szerkesztésére szakosodott) vezetője, számos forgatókönyv szerzője. (...) Az elbeszélő, én, rezignált, az érzéseket kiszámíthatatlan csapongásukkal és nehezen magyarázható változásaikkal együtt is komolyan vevő és vizsgáló, megérteni igyekvő ember, itt most kénytelen vagyok megjegyezni, Jonathan Baker harmincéves kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd a Morningside park fái alatt üldögélve, szülein gondolkodva nem is sejti, hogy a sors, a végzet beteljesedésének érzése aznap még egyszer felvetődik benne, de nem mint gondolat, nem mint egy hajdani érzés emléke, a memória mélyén tárolt pontos, ám dermedt reprodukció, mely hű lenyomata ugyan az eredetinek, ám híjával van a hajdan azt kísérő emóciónak, szóval nem így, hanem teljes valójában, amibe rendesen bele szokott remegni az ember, minekutána Jonathan Bakerben tápot kap majd a meggyőződés, hogy semmi sem volt véletlen azon a napon; sem az előadásán elmondott szavak, sem az üldögélés a parkban, sem a múlt feltüremkedése, sem szülei megidéződése. Csodálkozhatunk-e ezen úgy általában? Nem élte-e át már min- dahányunk azt, hogy egy-egy szituáció, mozdulat, mosoly, szemvillanás, elkapott félmondat, bármi visszafelé átstrukturálja a múltat? Szálakat feszít ki önnönmaguk- ban létező, korábban egymáshoz nem kapcsolódó dolgok között, összefűzi őket, olyan kolázzsá rendezi, melyből az tűnik ki, hogy ami megtörtént hosszasan készülődött az időben; utólag fontos előjeleknek tetszenek olyan momentumok, melyeknek a maguk helyén és idejében semmiféle jelentősége nem volt. Adódik a kényelmetlen kérdés: létezik-e valóban titkos kötőanyag, mely dolgokat a mélyben összekapcsol, s csak utólag válik felismerhetővé, vagy nem más ez, mint az emberi elme menedéke, szabadulás attól a tudattól, hogy kifürkészhetetlen, szeszélyes erők játékszerei vagyunk min- dahányan, s életünk útját véletlenek rajzolják meg, hasonlatosan a lapátok, rugók terelte flipper-golyóéhoz? Descartes szerint a világ csak azon a benyomáson keresztül ismerhető meg, amelyet az az érzettel és percepcióval tesz az elmére. Na most akkor az érzet és percepció szervezi-e bennünk történetekké a tőlünk független valóság önálló elemeit, vagy az természetéből következően egészében eleve mint történetek kusza halmaza létezik és mi felfogjuk, megérezzük, megértjük, megéljük belőle azokat, amelyek erőterébe ezért-azért belekerülünk? Vajh ki válaszolhatna? Keveset tudhatunk, mondom én, az elbeszélő, idézve az írás bölcsességét: az ember nem mehet végére a dolognak, a mely a nap alatt történik. Jonathan Baker harmincéves kandidátus, a sámánkultúra - fiatal kora dacára - nemzetközi hírű kutatója, tanársegéd a Morningside park padján még mit sem sejtve hallotta a Cathedral of St. John the Divine megkonduló harangját. Az órájára pillantott, s miután látta, jócskán eljárt az idő, felállt és hazaindult. Kiment a Cathedral Parkwayre és jobbra fordult. Feléledt a szél, gyorsan hűvösödött. Késődélutáni csúcsforgalom volt, vánszorgó, de többnyire rostokoló autók, igyekvő emberek mindenütt, kivéve a katedrális melletti, a Béke szökőkút körötti teret elfoglaló, bámészkodó turistákat. Az Amsterdam Avenue kereszteződésében, a lámpánál várva felötlött benne, Diane-t már bizonyosan nem találja otthon. Diane Fontán, Jonathan Baker élettársa, az ACA Galériában dolgozott, Chelsea-ben, a Nyugati Huszadik utcában, művészeti főmunkatársként. Rá osztódott a háziasszony szerepe Allan Davie skót festő kiállításának esti megnyitóján, ő felügyelte a már hetek óta tartó előkészületeket a szobafoglalástól a biztosításon, a képszállításon, a katalógus összeállításán és nyomtatásán át a tárlat berendezéséig. Diane művészettörténetet tanult az egyetemen. Ott ismerkedtek meg. Kiderült, a lány is iowai, Wintersetben, Madison megyében született és nőtt fel, alig hatvan mérföld- nyire Bloomfieldtől. Afféle tipikus cam- pusbéli nexus volt ez, rendszertelen találkozásokkal előadásokon, a könyvtárban, a menzán, bulikon, rövid, a rohanást egy-egy percre megakasztó vagy éppen hajnalig tartó, mély, szenvedélyes, világot megváltani igyekvő, alkohollal átitatott beszélgetésekkel kávéházi asztaloknál, füstös klubokban, felforgatott lakások félhomályos sarkaiban, kollégiumi szobákban, amik aztán többnyire az ágyban értek véget, jó-rossz szexszel, hogy aztán a másnap a létező, ám meg soha sem erősödő kötelékek sorába taszítsa őket, egy sokból, amelyek fontosnak tetszenek, de nagyon gyorsan eliminálódnak az iskola befejezése után. Jonathan olykor- olykor találkozott a lány képzőművészeti írásaival a New York Times hétvégi mellékletében, hallotta is valakitől, hogy a városban maradt, megházasodott, jól, férje egy befektetési ügynökség alkalmazottja a Wall Streeten, remek állása vari, de igazából semmit sem tudott róla, mígnem jó két éve, egy délutánon a környéken bóklászott, egy újonnan nyílt antikváriumot keresett a Seventh Avenue és a Nyugati Tizennyolcadik utca sarkán, és a galéria kirakatában meglátta a Peter Blume kiállítására invitáló plakátot. Szerette Peter Blume képeit. Már a megnyitásról tudósító hírek és beszámolók olvastán elhatározta, megnézi a tárlatot. Szinte üres volt a galéria. Az Indiai fügefák című kép előtt állt. Nézte a összefonódó, girbe-gurba, göcsörtös fákat, ahogyan gyökerük teteje kiállt a kövecses földből lefelé forduló, megfeszülő, csontos kezekre emlékeztettek, melyek bár csupán ujjaik egy részével képesek már, ám kétségbesett erővel kapaszkodnak, őrt álló, eldőltükben is lankadatlan katonák - körmöket képzelt az ujjak végére, hosszú, hegyes és éles körmöket -, akik örökké védik területüket, védik az egyszerre hívó és baljós, barna-zöld, síkos, ágasbogas mélységet, benne a felsejlő mohával borított, öreg fát, minden fák ősét, sorsok, mesék, legendák, titkok tudóját, a lélegző, szófián történelmet. Mennyi mindent mondhatnak a fák, futott át rajta, amikor a nevét hallotta maga mögött. Megfordult. Diane jött felé a termen át. Elegáns volt, csinos és láthatóan örült, hogy találkoztak. Beültek egy kávéra a Le Café at Bamey’s-ba a Seventh Avenue és a Nyugati Tizenhetedik utca sarkán. Kiderült, Diane elvált. Házassága alig több mint egy évig tartott, ennyi idő kellett, hogy nyilvánvaló legyen, vajmi kevés közük van egymáshoz. Mégis hálás a sorsnak, mondta mosolyogva, enélkül bizonyosan nem maradt volna New Yorkban, s azóta valahol a Közép- Nyugaton lenne, valószínűleg Iowában, tanítana egy kisváros gimnáziumában, és összességében élné ugyanazt az életet, amit a szülei, amit sosem gondolt jónak és amitől mindig is menekülni szeretett volna. Hosszan beszélgettek, odakint teljesen besötétedett. Diane felajánlotta, hogy hazaviszi autóval. Jonathan, miután megpróbálta elhárítani, részben viszon- zandó a szívességet, részben, mert önmaga számára is meglepő módon jól érezte magát vele, meghívta vacsorázni. A Bottinoba mentek a Tenth Avenue-n, a hajdani vasboltból átalakított olasz étterembe, ahol Diane sűrűn megfordult, ismerték, így előzetes foglalás nélkül is kaptak asztalt. Vacsora után hazavitte és ottmaradt nála éjszakára. Szenvedélyes, öntudatos, ugyanakkor odaadó és figyelmes szeretőnek bizonyult. Mosolyogva ébresztette, reggelivel, aztán bevitte az egyetemre. Noha Jonathan akkor zaklatottan élt, évek óta egy egyre üresedő viszonyt folytatott egy tőle idősebb férjes asszonnyal, amiről pontosan tudta, hogy lényegében régen véget ért, s az idő múlásával lassan felemészti a hajdani szerelem minden még épen maradt emlékét is, de abbahagyni mégsem volt addig elég ereje, talán annak az éjszakának sem lett volna folytatása, megmarad a melengető emlékként visszajáró történetek között, ha rá egy hétre nem hívja fel Diane azzal, hogy hétvégére hazautazik Wintersetbe, lenne-e kedve vele menni. Jonathan anyja halála után nem sokkal megbízta Bloomfieldben Mr. Rosenberget, az ügyvédet, aki a család jogi ügyeit intézte éveken át, hogy értékesítse a szülői házat és minden egyéb ingóságot, csak az öreg Chryslert tartotta meg, néhány bútort és használati tárgyat, nem volt már semmi élő kötődése Iowához, de igent mondott. S abban a néhány napban Jonathan Baker úgy érezte, mint aki hosszú hányódás után hazaér, elengedheti magát, nem kell igazodnia, tudja, ami körülveszi, az a világnak azon része, mely neki adatott. Része volt ennek Mrs. Fontán már-már zavar- baejtő igyekezetével, hogy a lehető legjobb házigazdának mutatkozzon, kivéve a maga részét a lányával érkezett férfi megnyeréséből, a látogatásuktól a könnyekig meghatódó McKay asszony, a langyos almás pite, amivel megkínálta őket, a bloomfieldi temető szülei sírjával ugyanúgy, mint az éppen levelet hajtó juharfák, a édeskés, nehéz szagú föld, az örvényeket vetve hömpölygő Des Moines folyó. És természetesen része volt Diane, aki miután anyja elaludt átosont hozzá a vendégszobába, aki egy pajkos mosoly kíséretében letért az utat szegélyező erdőbe nem sokkal a Wapello és Davis megye határát jelző tábla után, és ott az autóban szeretkezett vele, meg a folyóparton, felszabadultan, semmivel sem törődve.- Te ezt így előre eltervezted? — kérdezte Jonathan vasárnap este visszaú- ton az autópályán, amikor a távolban már látszottak Manhattan fényei.- Hát erre, ha igazán kiváncsi vagy rá, neked magadnak kell megtalálni a választ - mondta Diane komoly ábrázattal, majd egy apró kacsintás után szélesen elmosolyodott és a combjára tette a kezét. Úgy érkeztek meg Jonathan a Franklin Avenue Prospect parkhoz közel eső végén lévő lakásához, úgy mentek fel a második emeletre és úgy estek egymásnak az előszobában miután bezáródott mögöttük az ajtó, mint két ember, aki nagyon régen várt már egymásra, és most hogy együtt vannak, nem tudnak betelni a másikkal, s mintha nem is volna a világon ennél magától értetődőbb dolog. A következő napokban Diane lényegében hozzá költözött. Megtartotta ugyan egyszoba- hálófülkés lakását az Upper East Side-on, négy sarokra a Central parktól, a Keleti Hetvennegyedik utcában, de ritkán aludt ott, többnyire a kiállításmegnyitókat követő, hajnalig elhúzódó partik után, jobbára a vendégeik, barátaik használták. Folytatjuk
