Amerikai Magyar Szó, 2004. július-december (58-102. évfolyam, 160-183. szám)
2004-07-30 / 164. szám
12 MAGYAR SZÓ —A HÍD__________________________________________IRODALOM________________________________________________________2004. JÚLIUS 30. Sósméz (3) Brém-Nagy Ferenc Olvasóink kérésére újraindítjuk Brém-Nagy Ferenc regényének folytatásos közlését. Többen nehezményezték ugyanis, hogy ez a — jobb sorsra érdemes—írás jellegéből, tartalmából jelentősen veszít azáltal, bogy (általában helyhiány miatt) csupán töredékeket közlünk belőle lapszámonként. Olvassák szeretettel! (Folytatás elózó lapszámunkból) (...) A takarítónőt kissé meglepte Váradi kérdése. Két éve dolgozott már rész- munkaidőben a vállalatnál, de nem emlékezett rá, hogy a reggeli köszönéseken túl akár egy szót is váltott volna valaha a férfival, amolyan magának való, szót- lan, mogorva embernek látszott, ezért lehetett, hogy amikor megkérdezte és a hangjában őszinte érdeklődés érződött, a nő kis ideig nem tudta mire vélni a dolgot, el kellett telnie pár pillanatnak, mire folytatni tudta a mondókáját, azzal az ízes tájszólással, melyet a háromévtizedes fővárosi lét sem tudott kikoptatni belőle.- Élt régen a falumban, ahol felnőttem, egy kondás. Lábodi János vót annak a becsületes neve, decsak Paszujnak híjta mindenki, mert olyan szeplős vót az egész arca, mint a cirkás bab. Na, ez az égetnivaló ember, mert rossz vót ám, mint a sós méz vagy a megbuggyant paradicsomleves, egy nyári napon • sürvedéskor éppen elindult hazahajtani a kondát, amikor hirtelen - így mondták - égtelen vihar támadt. Fekete lett az ég, mint az özvegyasszonyok ruhája, látni sem lehetett olyan sűrűn szakadt az eső, dörgött, villámlott, mintha a végítélet érkezett vóna el. Féltek a disznók, visítottak, összebújtak, a Paszuj meg - mit tehetett vóna - lefeküdt a legelő füvére, magára terítette a bekecsét, gondolta, úgy várja meg, amíg elmúlik az ítéletidő. Hát ahogy ott feküdt, hallgatta az eső dobolását meg a recsegő égzengést, egyszercsak valaki lehúzta róla a bekecsét. Felnézett és - Uram irgal- mazz, Krisztus kegyelmezz! - ott állt előtte a Szűzanya. Tiszta, szelíd hangon szólt a Paszujhoz, azt mondta neki, másképpen kellene élnie, mert így szenvedést okoz a szeretteinek, s bizony a könnyeik visszaszállnak az ű fejére, de nemcsak neki ám, mindenkinek, mert közel az idő, aszályok jönnek, árvizek, járványok, földrengés és hatalmas háború, az emberek úgy hullanak majd, mint ősszel a legyek.- És maga ezt elhitte, Erzsiké néni?- Persze, hogy el, fiam. Minden úgy történt, ahogy a Szűzanya a Paszujnak elmondta. A következő évben olyan aszály vót, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeztek, úgy kirepedezett a szomjas föld, mint az ekcémás bőr, belefért a lábunk a résekbe, két évre rá meg kitört a háború. Mi kell még. Váradi a tudatát jótékonyan fátyolozó bódulaton át hallgatta az idős asz- szonyt. Tudta már, nem kellett volna megkérdeznie, ám ha egyszer megtette, nem akart annyira udvariatlan lenni, hogy beléfojtja a szót. Egyébként sem lett volna könnyű dolga, Erzsiké néni, a máskor oly hallgatag, mosolygó Erzsiké néni most - talán mert végre kedvelt témáról kezdték faggatni - úgy belemelegedett, hogy észre sem vette Váradi lanyhuló figyelmét, nem foglalkozott semmivel, csak mondta, mondta a magáét...- Hinni kell a csudákban, fiam. En mindig is hittem. Amikor az uram meghalt, tudod, elgázolta a villamos a Nyugatinál, elmentem Putnokra, a halottlátóhoz. Előtte mondták nekem, ne őrülj meg te Erzsi, csak nem hiszed el, hogy tényleg látja a hóttakat, beszélget velük, gondolkodjál mán, humbug az egész, elveszi a pínzedet, mond valami marhaságot oszt kész. Nahát elmentem, és megbizonyosodtam, ha hiszed, ha nem, az az asszony valóságosan látta a halottakat. Beszélt az én Kálmánommal, az elmondta neki, hogy rosszul érzi magát a másvilágon, hiányzik neki minden, ami itt vót, nem tud egy rendeset enni, inni se kap, még azt is elárulta, hová tette a takarékkönyvet, mindent tövirül hegyire, csupa olyat, amit nem szophatott a kisujjából... A takarítónő egyszerre elhallgatott. Váradi kifelé nézett az ablakon, de a lépések zajából pontosan tudta, a főnöke érkezett meg. Nem fordult arra, dör- mögve, foga között szűrve fogadta a másik köszönését, melyből csöppnyi meglepetés érződött, ami valószínűleg annak volt betudható, hogy egy kezén meg tudta volna számolni azon alkalmakat, amikor beosztottja ő előtte érkezett munkába. Semmiről sem lévén fogalma azt gondolhatta, lám-lám, érzékenyen érintette az ünnepi prémium megvonása, megpróbál pedálozni, hátha megváltoztatja a döntését. Váradinak persze kisebb gondja is nagyobb volt a prémiumnál. Tervén töprengett. Szerencséjére miután a főnöke bement az irodájába és bezárta maga mögött az ajtót, Érzsike néni nem folytatta a történetét. Ült Váradi az asztalánál, nézte a szétszedett Tesla lemezjátszót, de nem nyúlt hozzá. Nagyjából másfél órája meredt így maga elé. Időközben megérkező kollégái azt hitték dolgozik, néha szóltak hozzá, de miután nem válaszolt, nem törődtek vele. Tulajdonképpen nagyon unta már a semmittevést, ám tudta, ha célt akar érni, uralkodnia kell magán, türelmesnek kell lennie, mint a kaméleonnak, amely beleolvad környezetébe és vár, amíg befogható közelségbe kerül zsákmánya. És nem csalatkozott. Kis idővel később az iroda ajtajában megjelent főnöke. Szólt neki, kérdezte, mi van a lemezjátszóval, ám ő úgy tett, mintha nem hallotta volna, másodszor is szólt, az eredmény ugyanaz, majd a harmadik után, ami már ingerülten harsam, döngő léptekkel elindult felé a munkaasztalok között. Főnöke közeledésére Váradit eltöltötte a már ismert pulzálással kísért, bizsergésszerű izgalom. Ha lehetséges, még jobban az asztal fölé görnyedt, arca már-már az alkatrészeket érintette, és ugyan szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, de várt. Számolta magában az egyre erősebb dobbanásokat, majd amikor főnöke mellé érve föléhajolt és kezét a vállára tette, hirtelen felugrott, mint a gyerekeknek árusított, rugós békajáték, és szembefordult vele. Váradi Simon harmincéves elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója ekkor na- gyon-nagyon koncentrált. Főnökét nézve szeretett volna nyílt töréses, kiteke- redett végtagokat látni, bevert koponyát, vértől iszamós fejbőrt és hajat, feltárt hasat a vágáson kikéredzkedő bélfodrokkal, de miután hosszú pillanatokig semmi hasonló nem jelent meg előtte, végül megelégedett volna egy inten- zívosztálybéli kórházi szobával, benne ágy, rajta a férfi zúzott, az ibolyalilától a méregzöldön át a szalmasárgáig húzódó színskálát felmutató teste, orrából, szájából kilógó csövek, mellette a szívműködést mutató műszer ernyőjén vízszintesen futó jelzés, amit éles sípolás kísér vagy akár egy vörös márvány boncasztal is, ami fölé hónaljig húzott gumikesztyűben, lábszárközépig érő szürke gumikötényben, kezében visító csontfűrészt szorítva a boncmester hajol éppen. Ám koncentráció ide, akarat oda, Váradi nem látott mást, csak főnöke kopaszodó, egyre vörösebbé váló fejét, kerekre tágult, dühtől csaknem szikrákat szóró szemét, meg-megremegő, vékony ajkát.- Mit bámul így rám, maga marha? Váradit az artikulálatlan hang visszatérítette a rideg valóságba. Nézte főnökét, kollégáit, akiknek arcán végig-vé- gighullámzott a nagy erőfeszítéssel magukba fojtani igyekezett nevetés, nem válaszolt, helyette szokásának megfelelően legyintett egyet a levegőbe, majd megfordult és leült az asztalához. Hozzálátott megjavítani a Tesla lemezjátszót. Főnökét ez nem hatotta meg, tovább ordítozott.- Azt ajánlom, kurva gyorsan fejezze be, a szentséges úristenit magának, mert kezeskedem róla, nemcsak november hetedikére, de az elkövetkezendő öt évben sem kap egy árva buznyákot sem. Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten, és ez nem csak magára, mindenkire vonatkozik. Meg vagyok értve? Á munkapadok mellett álldigáló, a jeleneten mulató kollégái kelletlenül igennel válaszoltak a főnöknek, aztán lezuttyantak a székükre és egymásnak dörmögték el különvéleményüket, egyedül ő hallgatott. Nem érdekelte az ordenáré hang, nem törődött a fenyegetéssel, egyetlen kérdés foglalkoztatta: mi történt? Pontosabban: mi történt, hogy nem történt semmi? Értetlenül ült, és miközben szinte automatikus mozdulatokkal szerelte össze a lemezjátszót, gondolatban végigelemezte a reggel óta eltelt idő minden mozzanatát. Végül arra a következtetésre jutott, nem hibázott. Minden, amit tett, minden, ami és ahogyan történt, pontos tükörképe volt a tegnap este lejátszódot- taknak, kivéve a rablót, késsel a kezében, no és talán a meglepetést, ahogyan az rátört. Méltatlankodott is magában Váradi, ébredő daccal szállt szembe a megmásíthatatlannal, a mindeneket elrendező sorsot vonva kérdőre mintegy, hogy vajon milyen alapon tesz az különbséget a szerencsétlen útonálló és az ő rókalelkű főnöke között, mikor egykutya mindkettő, sőt, ha neki választani kellene, gondolkodás nélkül az előbbi mellett tenné le a garast, hiszen az nem mutatott mást, mint ami valójában, ez meg jár-kel itt fel-alá, üvöltözik, és úgy tesz, mintha ő szarta volna a Gellért hegyet. Igaz ugyan, a rabló meglepte, nem számított rá, a főnökét pedig dirrekt várta, hogy megragadja a vállát, várta, sőt áhította, node akkora különbség az? Mi a fészkes fenét befolyásol az? Tudta Váradi, már hogyne tudta volna, meddő agyalás az egész gondolatmenet, megnyerhetetlen asszó, hiszen sem daccal, sem hiábavaló kérdésekkel nem tudja megváltoztatni a tényt: amire számított, az nem következett be, és ahelyett, hogy okát találta volna a tegnap esti történéseknek, cseppet sem jutott közelebb a megoldáshoz, csak összezavarodott. Be kellett vallania magának - és ezt nagyon nem szívesen tette -, fogalma sincs, mi történhetett. Ám Váradi makacs ember, egyben kiváló szerelő volt. Nem abból a fából faragták, akit egy elsőre megoldhatatlannak tűnő probléma a sarokba szorít és feladásra kényszerít. így hát dühe csil- lapodtával arra jutott, mégis hiba csúszhatott a számításába, elhúzták az érzelmei, s habár mennyei lett volna egyszerre rájönni a rejtélyes dolog nyitjára és a főnökét is látni nyomorult állapotban, ám ha ezt az édes elégtételt megtagadta is tőle az élet, a lényegre kell koncentrálnia. (Folytatjuk)
