Amerikai Magyar Szó, 2000. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)

2000-06-29 / 26. szám

6. Amerikai Magyar Szó Thursday, June 29, 2000 A legterhesebb az írástudatlanokkal való foglal­kozás volt. Javarészük a ci­gányokból került ki. Kint laktak a faluvégeken. Az oda vezető utak elhanyagoltak, sárosak. Nyakig csatlattunk a sárban-vízben amíg eljutot­tunk a putrikhoz. Nehézség­be került az összeterelésük: bezárkóztak, elbujdostak, amikor látták, hogy jövünk. A füzetet, amit kiosztottunk közöttük, csak egyszeri hasz­nálatra volt elég. A lapokat kicibálták belőlük szivart sodortak, elpipálták. Amíg ilyen keményen álltunk helyt a munkában, megélhetési viszonyaink szo­rítását állandóan magunkon éreztük. A lakás, aminek az özvegyasszony jól megkérte az árat, összeomlással fenye­getett. Öreg volt, a hátsó fala ki akart borulni. Ki kellett támasszunk, de még így is szorongás volt bennünk. Föl­des padlózatát újságpapírral terítettük le, hogy melegebb legyen. Ez még sok hosszús­ságot okozott, mert vala­hányszor vizes lábbelinkkel ráléptünk, ragadt hozzunk. Meglepetésben is volt ré­szünk nem egyszer. A házi­asszony a felfűzött dohányle­veleket tornácunk ereszére aggatta fel. Úgy csüngtek alá mint a pásztorkiterített kap­cái az akol kerítésén. Csak derékból meghajolva voltunk képesek átkelni a tornácon mint a Karib-tengeri "lim- boing" táncnál. Nem vettük zokon, még mulattunk is a helyzeten. Valahányszor ki és be mászkáltunk, ajkunkon felcsendült a nóta: "bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske..." és csurgott a könnyünk a neve­téstől. Rengeteg volt az elfog­laltságom és mind több fela­datot osztottak ki rám. Én meg olyan voltam, hogy ha valamire megkértek, nem tudtam elusítani, el nem vál- lani. Szólt is az asszony: "te olyan egy balek vagy, hagyod magad kizsákmányolni. Mindegyre befírolnak. Más bezzeg ki tudja vágni magát, talál okot a kibújásra, csak te nem." Tehettem én róla, hogy ilyen vagyok, ilyennek születtem? Már a legelején megkértek, hogy vegyem át a helyi Hangos Híradót. Ez a munka annyiból állt, hogy naponta a falu lakosságát érintő közérdekű közlemé­nyeket be kellett olvasni a mikrofonba. A hangszórók / mi vedreknek csúfoltuk / a központban, az útszéli póz­nákra voltak felszerelve. Mi­helyt az óráimat megtartot­tam, szaladtam a "stúdióba", ahol egy mukinak volt a rádió-javitó műhelye. A vidé­kiek telepes .rádióit javítgat­ta. A készüléknek legtöbször annyi volt a meghibásodása, Nagy Ábrahám TÖRÉSVONAL Elbeszélés hogy meglazult egy lámpa benne. A pacák helyreillesz­tette és pénzt vett el a pa­raszttól. Mindig hívott engem a Tűzoltóba egy kupi­cára, ő fizeti. Ő volt a tech­nikus, rám csak a bemondás tartozott. Mikor megtudtam, hogy a járókelők részéről fokozódik az érdeklődés az "adás" iránt, megjött a ked­vem. Kibővítettem a műsort sport hírekkel, zenét is ját­szottam lemezről, meg sziv- küldit is sugároztam a terme- lésbenélenjáróknak. Annyira megnőtt az érdeklődés az adás iránt, hogy a déli órák­ban már összecsődült a nép a főtéren, várt az adásra. És mi több, a fejeseknek is tet­szett az amit csináltam. Kifo­gás nem merült fel a műsort illetően. A félórás adásból a végén egy órás, majd még ennél is több lett. Mindez debütálásom első hónapjai­ban volt. Egyébkelésünk évfordu­lóján, ősszel fiúgyermekünk született. Éjfél előtt jelent­keztek a szülési fájdalmak. Paraszt szekéren az asszonyt beszállítottam a szülőotthon­ba. A szekérderékban szalma volt, pléddel betakartam, párnát tettem a feje alá. Ott kuporogtam mellette,fogtam a kezét. A vissza-visszatérő görcsöktől rángatózott, fáj­dalmai voltak. A kórházban a nővér azt mondta, ne vár­jak, még órákba fog kerülni, amig a "trónörökös" előjön. Menjek szépen haza és pi­henjem ki magam. Láthatta milyen elstrapáltan nézek ki. Otthon, ahogy a fejemet a vánkosra tettem, lekoppant a szemem s mindjárt el is alud­tam. Reggel későn ébredtem. Elkéstem az első óráról, de az igazgató a rendkívüli hely­zetemre való tekintettel nem vont felelősségre. Tíz órakor a kórház telefonált: fiam szü­letett. Olyan különös, furcsa érzés szállt meg, nehezemre vált tudatosítani a helyzetet, azt, hogy apa lettem. Éle­temnek egy új állomásához érkeztem el. Egy hét elteltével haza­engedték az asszonyt a kór­házból. A fizikai munkától egy időre el volt tiltva, a házi teendőket nekem kellett el­látnom. Amig a párom szülé­si szabadságon volt, helyette­sítettem. Óráinak nagy részét én tartottam meg. Elképzel­heted mekkora kimerültséget okozott ez nekem. Az utolsó órákon már nem volt han­gom, nem tudtam beszélni. Ahogy végeztem a tanítással, futottam, haza. A kályhában a tüzet naphosszat kellett égetni, külöben a házban rész Nagy Ábrahám hideg volt. Annyi tűzifát mint akkor, azóta se fűré­szeltem. Fűrösztéshez pelen­kamosáshoz rengeteg vízre volt szükség. Napjában több­ször megjártam az ártézi ku­tat. Ott meg az volt a prob­léma, hogy amióta a fejesek­nek felépültek a házak, a vizet onnan kapták. A kút csövéből csak vékonyan csor­dogált a víz, sokszor el is állt. Időbe telt amig a kan­nák megteltek. Hosszasan kellett ücsörögni, toporogni egyhelyben. Hiányos volt a táplálkozásunk, mindigéhség gyötört. Arcomon a tespedt- ség, fáradtság szimtomáit nem lehetett nem észre ven­ni. Akik ezt meglátták raj­tam, a sorban átengedték a helyüket nekem, hagyták, hogy töltsék. Sokszor úgy éreztem magam mint az élet­erős fa, aminek törzsét behá­lózta a fagyöngy, hogy elszív­ja tőle az éltető nedvet. I- lyenkor a fa időnap előtt elszárad, kipusztul. Már említettem, hogy nem volt nehéz dolguk azok­nak, akik kivetették a hálóju­kat rám. Már odakerülésem első heteiben rájöttek arra, hogy jó igavonó állat vagyok, nem fejtek, ki ellenállást, amikor valamivel meg akar­nak bízni. Ilyen elgondolások alapján faragtak belőlem elnököt. A Rajoni Tanügyi Szakszervezet elnöki posztjá­val tiszteltek meg. Most az egyszer megpróbáltam rugka- pálni, kicsúszni a markukból. Nem értem el semmit. Érve­léseimre, hogy nem érzek magamban erre képességet, azt válaszolták, ők majd segí­tenek, hogy belejöjjek. Elkül­denek tanfolyamra, felkészí­tenek rá. Persze ez a tisztség nem járt anyagi haszonnal, nem fizettek érte egy fityin- get se, viszont az amúgyis jól megnyirbált szabadidőm nagy részét elrabolta, annak rovására ment. Mostmár a heti programomba a terep­munkát is be kellett iktat­nom. Vidéki iskolákat kellett felkeressek a rajon területén. A kiszállásokról írásbeli je­lentést megírni, eljuttatni a felettes szervekhez. Már ki se látszottam a munkából. A földbe ásott fundementum kövek nem láthatják milyen magas a fal amit rájuk rak­tak. Csak érzik, hogy sok, nehéz. Huszonévesen az ember nem fogja fel tragikusan az életet, a megpróbáltatásokat. Könnyen átsiklik rajtuk. Gandhi arra buzdította övéit: "No fears!" Ne félj! A bátor­ság nagy dolog, csodákat lehet művelni vele." Amennyire tőlem telt igye­keztem megbékülni helyze­temmel, megszokni az új körülmények teremtette álla­potokat a szűkölködést is, ami jellemzője volt az akkori időknek. Ezt mindenki átme­neti jellegűnek fogta fel, jó­magam is. Megvoltam győ­ződve, hogy rövidesen válto­zás áll be és egy szép napon a hiánycikkekkel újra feltöl­tődnek az üzletek polcai, jólétben élhetünk. Optimista beállítottságomat a kötelező politikai szemináriumok su­gallták. A gyakorlat viszont másként festett, nem támasz­totta alá az elméletet. A té­nyek makacsok, megcáfolha- tatlanok. Bennünk meg van az egészséges ösztön a sze­lektáláshoz; csak azt elfogad­ni, ami valóság, ami nem áll ellentétben meggyőződésünk­kel. Időként szemünkről a látásunkat beködösítő hályog leválik. Papi múltjára való tekin­tettel, az osztályharc szelle­mében, leváltották az érett­ségi előtt álló osztály főnö­két. Az utasítás most is a "Nagy Ház"-bol jött. Válasz­tásuk rám esett, én lettem az új osztályfőnök. Sajnáltam az idősebb kollégát lefokozásá­ért. Tudtam, hogy tanítvá­nyai rajonganak érte, mi kol­légái felnézttünk rá. Univer­zális ismeretekben egy fokkal fölöttünk állt. Az igazgató azt mondta ne próbáljak egér-utat keresni, vegyem át az osztály vezetését. A Szer­vek erre vonatkozó döntését vegyem kitüntetésnek, mun­kámmal érdemeltem ki és gratulált. Párom elől amig lehetett eltitkoltam, azért, hogy ne bosszankodjék "bal- fácán"-ságom miatt. Elégszer összekülönböztünk már emi­att. Az igazság az, hog a ren­dezett viszonyok közt élő ember a szokottnál nagyobb megterhelés esetén sem rop­pan össze. Sokat képes elvi­selni. Az én akkori viszonyai­mat tekintve még eufemiz­mussal sem lehetett volna "rendezetteknek" nevezni. De mindezért vajon kit terhelt a felelősség. Egyedül fiatalsá­gommal voltam szerencsés. A késő délutáni órákban, többórás gyűlésről vetődtem haza. A kantin négykor zár, az ebédet lekéstem. Éhes is voltam, meg fáradt. Amikor benyitottam, az asszony ült az ágyon, szoptatta a kicsit. Nem égett a tűz a kályhában, hideg volt. Egy takarót terí­tett magára. Egy kis darab száraz kenyérhaj volt a kezé­ben, azt rágcsálta. Fogalmam se volt, honnan kerülhetett elő, napok óta nem jutottunk kenyérhez. A szeme ki volt sírva, tenyerével törölgette az arcát. - Miért sirsz? - kérdez­tem. Nem hagyta, hogy meg­fogjam a kezét, nem is vála­szolt. Aztán a blúzt begom­bolta magán, a bébit az ágyba fektette és odakuporo­dott hozzá. Lehajoltam, te­nyerembe fogtam a kezét. Egész testében remegett. Aztán kissé felemelkedve az arcomba nézett: - Nem ezt ígérted amikor elvettél! folytatjuk BALESETEK * SERULESEK 1-888-LOT O' CASH vagy 1-888-568*6227 (Díjtalan hívások) Ha elÉónek minket hív... Mindketten nyerünk! RÓNAI & RÓNAI és TÁRSAI - Baleseti Ügyvédek ÜGYVÉD\ ]rÖ^[^ELY_50HA_NEMjM^ZIK.!^ • 450 7th Ave., 20 emelet, NYC 10123 NJ Iroda - One Exchange Place, Suite 1000, Jersey City, NJ 07302 Társaink vannak minden államban * Ingyenes konzultáció Láthat minket a legnagyobb TV csatornákon! ÜGYVÉDI DÍJAZÁS CSAK SIKER ESETÉN!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom