Amerikai Magyar Szó, 1994. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1994-03-10 / 10. szám
Thursday, March. 10. 1994. 5. Kristóf Attila, Budapest Én mm Én nem tudom, "szabad-e sírni a Kárpátok alatt". Ezt ugyan Ady kérdezte nem én, s nem most kerdezte, hanem meg Trianon előtt, de minden bizonnyal olyan helyzetben, amikor okkal lett volna sírni kedve. Ritka pillanat az a magyar történelemben egyébként, amikor a jelen átélők vagy a jövőbe tekintők szivét derű és remeny töltheti be. Költőinknek legtöbbször a nyugalom sem adatott meg, a nyomorúság, a baj és a változás igénye foglalkoztatta őket. Ha egy csöpp büszkeségre vagy lelkesiiltségre vágyakoztak, tekintetük automatikusan _ a múltba fordult, nem egyszer Árpád-apánkig. Persze az is lehet, hogy az utca, jobban mondva a sztyeppe embere a honfoglalás korában sem volt maradéktalanul vidám, a tatárjárás idején pedig valószínűleg majdnem olyan morcos volt, mint manapsag. Volt ugyan néhány királyunk, Nagy Lajos, Robert Karoly, Mátyás, aki szilárd központi hatalmat hozott létre, rendet tartott, s Magyarországot kulturális t értelemben is Európa élvonalába emelte. Ám ha valaki azt hinné, hogy e nagy uralkodók politikájából hiányzott minden etatizmus, csalatkozik, ugyanúgy, mint az, aki azt hiszi, hogy Churchill mint demokrata, állandóan a néphez, a sajtóhoz és az ellenzékhez fordult megkérdezni, mit hogyan tegyen. Meg kell jegyeznem, hogy a Teremtes óta a világ népességére nagy és szüntelen nyomás nehezedik. Már Adám és Éva is bajban volt, nem beszélve Ábelról, akit Kain agyonütött. Rövid idővel később máris Noé nyakán volt az Özönvíz. A rabszolgaságra jobbágyság jött, a jobbágyból proletár lett, ezzel párhuzamosan a betyárból gengszter , a királyból Kun Béla, a természetből Ökokatasztrófa, az ózonlyukból lyuk, a penicillinből bacimutáció, a szifilisz helyett velünk van az AIDS, a négyökrös szekér helyett a Trabant, a jegverem helyett a Gorenje, ha elég Gorenje van, nincs elég hús, ha nincs Lenin, van munkanélküliség. Ebben az egészben az a vicc, hogy özönvíz előtt és után az ember mint egyed, mint megismételhetetlen és egyszeri lény, keresi és életének adott szakaszában meg is leli a boldogságot: a szerelemben, a művészetben, a tudományban, a hitben, a szeretetben, gyermekeiben, egy szép nyári napban, egy jo könyvben, sportban, játékban, teljesítményben. Derűre persze ború jón, az egyen aranykora végül is, ügy is veszendőbe megy, de maga a fajta, amely a legkülönbözőbb önkinzásokat és önmegsemmisítéseket éli át, megmarad és egyre jobban betölti a Földet. Van ebben valami meglepő és misztikus, ha a világot részekre bontjuk, akkor is. Ahogy egy nép elesetté válik, s mintegy immúnhianyban, benne valami, amit ellenálló-képességnek nevezhetünk, legyengül, s enyészni kezd, azonnal szerveződik egy új erő, amely az élet folyamatosságát fenntartja. Ebben az erőtérben aztán rátermett személyek is megjelennek, s szinte önmaguktól válnak éretté egy küzdelemre, amelyben végül a nemzet, a létezés és a minőség egymásra lel, s kultúrateremtő munkáját újrakezdi. Ez a misztikum a népek - köztük magyarság - fennmaradásában nyer bizonyságot. Úgyhogy azt mondhatom: létezik az, amiben igazán nem hittem eddig, a történelem. Vannak korok, es vannak emberek. (folytatás a 6. oldalon) AMERIKAI MAGYAR SZÓ Fantázia: a nagy temetés rendező Szemelvények dr. Takaró Géza hagyományából. Jókai Mórt, a gazdag képzeletű és kifogyhatatlan mesélő kedvű, legnagyobb magyar elbeszélőt, mikor 1904 május 5-én meghalt, a Múzeum csarnokában ravatalozták fel. A nemzet nagyszerű pompával adta meg neki a végtisztességet. Ott volt a király képviselője, a kormány, a törvényhozás, tömérdek küldöttség a nemzet minden rétegéből. A gyászban a külföld is osztozott. Ott voltak lélekben mindazok, akik 1894 január 6-an 50 éves irói jubileumát ünnepelték, amikor a kitüntetések egesz özönével árasztották el. A királyné, akinek kedvelt olvasmányai voltak Jókai müvei, József főherceg, az özvegy trónörökösné,, a bolgár fejedelem, a szerb király üdvözlő leveleket Írtak, utóbbi a Szent Száva-rend nagykeresztjét is megküldte neki. Diszpol- ^árságokkal, díszoklevelekkel, ajándékokkal árasztották el, és az ünnep maradandó emlékéül összes műveinek 100 kötetes diszkiadását létesítettek, amelyért nemzeti tiszteletdijul az előfizetési összeg felét, százezer forintot adtak át neki a jubileum napján. Gondolatban ott volt a temetesen minden olvasója, aki értesült elhunytéról. És nem utolsóul ott volt a temetési menetben egy különös óriási sereg. Hogy ott legyen, gondoskodott róla fantázia a nagy temetésrendező. E nélkül a végtisz- tesség-adás nem lett volna teljes. Ott ment legelői, jambus léptekkel a Zsidófiú, akinek drámája mar 17 éves korában akadémiai dicséretet nyert számára (de versei már 9 éves korában is megjelentek), Nyomában haladtak Kakas Márton és Tallérossy Zebulon, arcukra fagyott humorral.. Aztán a Bujdosó. Egymással karöltve a Magyar Nábob és Kárpathy Zoltán. Dózsa György. Arany Ember és a, TengerszemÜ Hölgy. Rákóczi fia, Milton, a Cigánybáró, Fráter György. Hős Palfy, gróf Benyovszky Móricz, Chinchilla herceg, a barátfalvi levita, a debreceni lunátikus, az élet komédiásai, regi jó táblabirák, gazdag szegények és szegény gazdagok, az egész "magyar nemzet torté- nelmé"-nek különféle alakjai, kÓszivú ember fiai, szerelem bolondjai, forradalmárok, vitéz harcosok, viharvert emberek, muszkák, törökök, janicsárok, kalandorok, vértanuk.... királyok es basi-bozukok, hercegnők és rableányok.... Ú^y ment át Jókai a másvilágra, mint egy király! Tudvalevő, hogy már századunk kezdete előtt megjelent német fordításban 137 müve, angolul 23, lengyelül 48, oroszul 30, svéd, finn, szerb nyelven 16-16, ennél kevesebb munkája francia, olasz, holland, dán, horvát, szlovén, román és más nyelveken. A nemzet zokogva kisérte utolsó utjara nagy mesemondóját, arra a díszsírhelyre, ahol ma is még hegymagassá^ra no minden halottak napján a szálanként odadobott piros rózsa, fehér szekfú a hálás olvasóktól, mert a könyvtárak statisztikája szerint ma is Jókai a legkedveltebb írónk. E szerény kis megemlékezés: is legyen egy szál virág a budapesti Kerepesi Temetőben nyugvó hamvaira. * * ^ * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * ^ * Anyám Megbotlottam, elestem... már folyt a verem, Kisfiú vagyok még.... el is vérzek talán? De vigasztalva, nevetve, csókolgatva Bekötötte vérző sebemet anyám.... Hármasával ugráltam lépcsőfokokat, Hogy a jó hirt mielőbb elmondanám: "Én fogom szavalni a Talpra magyart...!" Velem örült, büszke volt rám anyám... t f Es mikor nagyobbacska legenyke lettem Megrészegedtem az első lány dalán, De őneki mindig, mindent elmeséltem, Pajtásom is tudott lenni az anyám... Aztán szivén ütött az első szerelem, S egyszer megcsókolt az imádott leány, De amikor hamis mosollyal elhagyott, Mellettem állt újra, vigasztalt anyám... Egyszer negyven fokos, nagy lázban feküdtem, Kétoldali tüdőgyulladás tort rám... Éjjel-nappal ápolt, mig végül megmentett Hősiesen küzdött értem az anyám... Végre felgyógyultam.... és katona lettem, Harcoltam... nappal és ködös éjszakán, "De gondolatban ott voltam melletted! A Te imád hozott vissza, jó anyám...." Megházasodtam és asszonyt vittem haza, Szerettük egymást, s én csüngtem lágy szaván De gyenge volt... s a szülésbe belepusztult... Ott álltam megtörtén... mellettem anyám... Megmaradt a gyermek, kis árva csecsemő, Küzdöttünk.... ne legyen körötte hiány, Okos kisfiú volt, kacagó, nevető, Mesélt neki, tanitgatta jóra anyám... Sok szomorú esemény történt azóta, Ha megírnám.... túl hosszú lenne talán, Forradalom, szökés a tengerentúlra, De ezt már nem élte meg, szegény anyám... Az egyszeri kisfiú, meglett emberré lett, Előre néz, s nem dörömböl műit falán, S én ezüstös hajjal, néha elmerengek, Milyen drága tündér volt az én anyám... Satory Richard
