Amerikai Magyar Szó, 1990. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-01 / 9. szám
Thursday, March 1. 1990. 7. AMERIKAI MAGYAR SZO in. Néha tán túlontúl is. Mert kérdem én téled, kedves jó testvérem az Úrban, Barális Janos temetésen miért kellett mind a 15 szakaszt elénekelni a nagy búcsúztatóból? Télviz idején. Úgy fújt az a cudar szel a Sósrét felöl, hogy szinte lemetszette az ember orrát. A szemöldököket, bajuszokat belepte a zúzmara, de ő csak fújta. Köhögtek az emberek, fele beteg is lett, köztük magam is, aki a vékony temetési pénzen felül, amint megtudtam, a fiatal özvegy egy élósonkát is küldött a kántoromnak. Én csak a halottak lepényéből részesültem. De távol álljon tőlem az irigység! Nálam nem kér enni négy éhes gyerekszáj, mint a kántoromnál. A tanulság, máskor csizmákat kell húzni a reverenda alá. A jegyesek oktatását kora délutánra szoktam tenni; úgy találom, akkor nem álmosodnak el olyan hamar a fiatalok. Esküvő, keresztelő ugyancsak az Ősi hagyományoknak megfelelően történik. Nem hagyok ki soha egyetlen szót sem a szent szövegekből, nem fordítok soha kettőt a szent könyvekben, mint teszi azt például Király István, a harmadik falu plébánosa. Ejnye no, ezt nem kellett volna mondjam. Bizony gyarló vagyok, bocsássa meg az Úr nekem. Mert az az igazság, hogy ha én kisértésbe is esném, hogy némileg rövidítsek, nekem nem is lehetne. Mert mindig ott gunnvaszt mint egy nagy bagoly, Busa Denes Sándor az egykori bíró. Hinnéd, szunyódik. De csak egyetlen szó felett siklik el a tekinteted, nyílik ki a két nagy szeme, villan is, s nem átáll belejavítani a szentszövegbe. Breviáriumomat pontosan vegzem, de a szent olvasó mondásában nem jeleskedem. A prédikációkra azonban lelkesen készülök. Nagy ünnepek előtt hangosan is elmondom a méhesben a beszédemet, magam előtt a csörgöóraval. Mert ha rövi- debb a szentbeszéd, megszólják az embert, hogy elfuserálta az ünnepet. Egy óra kell legyen. Mert ha hosszabb - no az még nagyobb baj. Elalusznak a népek! Egyik, másik még el is hortyogja magát. Ilyenkor szinte megáll bennem az ütő. Lekiáltok a szószékről: Álljon fel, aki álmos! Állj fel te is, te piros kendős menyecske! így én, az Úr nevében sokszor. A fél templom feláll. Vajon mikor háttal állok nekik, a; misét mondom, akkor is alusznak? No, vásároltam egy szép új sárgaréz csengőt. Hadd visszhangozzék a templom, ha megrázza a mi- nistráns. Ezt is a magam pénzéből, szinte 200 lejért. * i i * i Kedves késéi testverem az Urban, en Laté Mihály közel húsz esztendeje vezetem a Szt. Ferenc egyházközség híveit. Ezen idő alatt elhunyt vagy négyezer lélek, gyermek egyre kevesebb születik, apadunk, fogyunk egyre jobban ebben a világtól elzárt, hegyektől kÖrülvett( falucskában. Pedig már szülőotthon is létezik. HÓtiszta agyakban orvos és bábaasszony felügyelete mellett szülnek az asszonyok, már akinek hely jut. Ezek pedig a hegyeken túlról jönnek, ők töltik meg az ágyakat, az idegenek. Az ő újszülöttjeik nevei kerülnek be az anyakönyvbe, ahol egyre több a Vasile, a Juon, s egyre kevesebb az István, Attila, Árpád. Az iskolákban is furcsa a helyzet. A gyergyai gimnáziumban roman gyerekek tanulnak, akik a messze Fekete-tenger vidékéről jöttek ide, a mi gyermekeinket meg beviszik a román városokba, mar aki mindenképpen tanulni akar, hadd keveredjenek az idegen ajkuakkal. De visszatérek a templomunkhoz, melyet MÁNYA ANNA: FÉNYKÉP eleink nem sokkal István király után ejtettek, jól faragott kövekből, oltatlan messzel rakva a falakat. Csúcsos ablakokkal, az oszlopfőkról a magas mennyezetre csúcsívesen futó bordázatokkal. Az ősi rész nem nagy, éppen elég lehetett az akkori népesség számához, imádkozás és veszedelem esetén mentsvárnak. Ide futott mindenki ha jött a tatár, ha jött a török. Magukra zárták a kaput, aztán vagy életben maradtak, vagy nem. Mert bizony volt úgy, hogy rájuk törték a kaput s egy szálig lemészároltak minden élőt. Maradtak csak azok, akik a hegyek barlangjaiban bújtak meg. Csak a toronnyal nem tudtak megbirkózni. Az ma is úgy áll, aho^y egykoron, több száz évvel ezelőtt, lórései megvannak, falán a nap, a hold, a csillagok, a nagy kerék, a kapás ember, valamiféle olyan csodálatos téglaszínű festékkel festve, melyeket az évszázadok viharai mai napig sem tudtak lemosni. Csodájára jár eme ábrázolatoknak napjainkban is az egyszerű nép éppen úgy, mint a tudós emberek. Mikor elmúltak a veszedelmek, a nép kijavította a zúzott falakat. Még építettek is hozzá az idők folyamán, éppen azt a részt, ahol most a férfiak külön padsorai állnak Jézus szent szive szobra előtt. Az én idom ben a nagy székely kapu épült a temető főbejáratánál. Kemény cserefából, díszes faragással. Nem akadt falumban egyetlen ember, ki ne járult volna hozzá a bizony nem csekély költségekhez, ráadásul adta mindenki a maga erejét kalákában. A gyermekek fákat ültettek a feljárat mellé. A két meter magas kerités lő- résekkel jól állja az időt, remélhetőleg még neked sem lesz gondod vele, kedves testvérem az Urban, olyan keményen megépítették azt eleink egykoron. No de panaszaim következzenek. Nemrégiben elvitték a hivatalos emberek a templomból a legrégibb oltárképünket. Kiállításra kellett - igy mondták. De annak már három esztendeje is van, hogy Krisztus Urunk mennybemenetele elvándorolt tőlünk, vissza még sose kaptuk. Zúgott a nép, küldtük az ajánlott leveleket. De a levelek nem találtak meg a kiállító bizottságot. Visszajöttek rendre a levelek. Keseregtünk. Zúgott a nép, mert igen szerettük azt a képet Krisztus urunknak. De minden erőlködésünk hiábavalónak bizonyult, a képnek nyoma veszett. Végül is Fodor Albert, falunk egyik földmives embere festett egy új képet. Jól ért a festéshez, igy mondta a szeredai tanár úr, s én elhiszem neki, mert ö ért a művészetekhez, mig magam járatlan vagyok ezekben. Kicsit pirosabb lett Krisztus urunk ruhája, mint az előzőn volt, az eget se hagyta haragos felhők nélkül a festő, pedig a régi égboltozat, mely szeli- debb vala, jobban a szivünkhöz nőtt. A bajból okulva rejtettem el a templomunk másik kincsét, a Báthoriaktól kapott papi palástot. Mert azt is kiállításra akarták vinni a fővárosba. No, azon a napon mikor Barta Juli felfutott, hogy már a piacra érkeztek a hivatalos urak a palást ügyében, én azt úgy eldugtam ijedtemben az altemplom valamelyik üregében, hogy azóta se tudom, hol van. Baja nem lesz, mert már előzőleg - bizonyosan Szt. Ferenc sugallatára - vastag háziszőttesbe burkoltam volt, s elsőfúves kicsi bárány faggyújával megkent papirosba burkoltam, úgy őriztem. Tán éppen te fogod megtalálni templomunk eme ősi kincsét, kedves jó testvérem. Ez a levél eligazít majdan téged, mert bizonyos vagyok benne, hogy az újabb javításkor, a templom tornyának kereszt alatti gombja is felnyittatik majd. Végére hagytam, de csak kell erről is Írjak. Közel huszesztendei pásztorkodásom alatt, megöltek nálunk nyolc legényt. Bicskával, baltával. Mély szégyen, mely nagy bőn! Mea culpa! En nagy vétkem! Mert ugye bűnös a pásztor is, ha nyájában ilyen ördögi bűnök esnek. Minden esetben háromnapi kemény böjttel bűntettem magamat, s egész éjszakára szóló vezeklésekkel. Kenyeren és vizen élni annyi napon át, s közben dolgozni a mezőn, kaszálni, szántani - nem kicsi dolog az. S ha a böjt lejártával valami markosabb ételt ettem, mert hat csak ember az ember, akkor más oldalról támadott az ördög. S ha még csak ezek lettek volna. De hallgasd meg testvérem, mit tettem én a pap. Hamisan esküdtem! Ugye megremeg a papír a kezedben. En a pap a bíró előtt! Hamisan esküdtem! Azt vallottam, nem tudtam Ágoston Jóska gyilkos szándékáról. Pedig még a napot is megmondta, mikor fogja kioltani Bíró Pista életét, mert hogy Biró Pista vőlegény- sédében csúfolta Őt meg, s Hajdú Kata mar a harmadik leány volt a faluban, akit ez a legeny erre a sorsra juttatott, megfosztva becsületétől. Maga a sátán tombolt abban a legényben. Hiába prédikáltam ellene, a leányok, menyecskék úgy keringtek körülötte, mint gyertyaláng körül a pillék, még ama igen-igen jóhirú Balog Julis is, akiről már írtam volt. Halálra szántam Biró Pistát magam is. Ha jól meggondolom, mikor meghallottam, hogy vére Ömlött, szinte megkönnyebbültem. En- vétkem, én igen nagy vétkem! És megtetéztem vétkeimet, mikor a hivatalos emberek halálra keresték a gyilkost, azt hazudtam, nem tudom hol van, pedig tudván tudtam, az én csűrömben bujkál, ott rejtezkedett, onnan indult másnap hajnalban át a hegyeken, hogy valamiképpen eljusson a messze Amerikába. Igen nagy bűnös vagyok! A tömérdek álmatlan éjszaka, lelkem gyötrelmei igazolják, mekkorát vétkeztem. Csontra száradt már a bőröm a sok koplalástól, böjtöléstől, igy remélve, hogy tisztára moshatom bűnös lelkemet. Közben teszem, ami a kötelességem: keresztelek, esketek, temetek, hirdetem az igét, a bátorságot, a hitet az életben. Bár ez az utóbbi egyre nehezebben megy. Hire kelt ugyanis, hogy a mi falunk . is lerombolásra Ítéltetett^ mint annyi más ebben a jobb sorsra méltó szegény Erdélyországban. Mikor jelennek meg a gépek, hogy ledöntsék templomunk falait, felszántsák temetőink fö'ldjet,idÖ kérdése csupán. Félünk, állandóan félünk, kicsik és nagyok egyaránt. Mit vétettünk a hatalmasoknak? Nem többet, mint hogy élünk, vagyunk. Félünk, állandóan félünk. Pedig mar mit meg nem tettünk, sokszor lelkünk üdvössége ellenere is. Megtagadtuk honalapító őseinket, történelmünk nagyjait. Szinte velük együtt mondjuk már, nem mi, ók alapították ősi városainkat, kollégiumainkat, hogy nem a mi, az o vérük keringett. Apáczai Csere János, Misztót- falusi Kis Miklós, Zágoni Mikes Kelemen, Körösi Csorna Sándor és más erdélyi nagy- jainkröl egyetlen szót se szólhatunk. * S végezetül a rettenetes hirt is meg kell neked írnom kedves testvérem. Egyik (folytatás a 8. oldalon)
