Amerikai Magyar Szó, 1990. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-01 / 9. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, March 1. 1990 Kornis Peter “ARRA SZÜLETETT,HOG? NE VESZŐDJÖN EL” INTERJÚ TŐKÉS LÁSZLÓMÉVAL Meg kell hagyni: kitűnő ötlet volt Tőkés Lászlót Szilágymenyore helyezni lelkésznek. A nagyváradi püspök intézkedése - amelyre nyilvánvalóan a Securitate is áldását adta- alapos helyismeretre vall. Az apró, félig roman, felig magyar falu olyan szerényen bújik meg a szilágysági dombok között, hogy alig lehet megtalálni. Uttalan utak vezetnek ide, s ha nagyobb eső esik - se be, se ki nincs közlekedés. Látogató is kevés vetődik erre a vidékre, bár mostanában nagyobb lett a jövés-menés. A falut katonák őrzik. Vigyáznak a Tőkés csaladra. Már a falu elején igazoltatnak, villanypóznára szerelt tábori telefonon jelentik jövetelemet, s megkérdik, fogad- nak-e. Csak ezután kisér fel az őrszem a papiakba, gyalogosan, a kocsit ott kell hagynom. A ház előtt, meg a verandán is katonák posztóinak, s egyikük, aki bekísér Tőkés László feleségéhez, Edith-hez, egy pillanatra sem hagyja el a szobát, amig ott vagyok. A sarokban áll, lábhoz tett fegyverrel, az interjú egész ideje alatt.- Tőkés Lászlót ma Európában úgy emlegetik, mint a romániai forradalom gyújtó- gyertyáját. Ritkán adódik a történelemben, hogy egy feleség ennyire közeli reszese legyen mindannak, ami a férjével, az események egyik főszereplőjével történik. Hogyan látja ebben saját szerepét?- A kilenc hónap alatt - mert addig tartott ez a tortúra - természetesen a mi idegrendszerünk is őrlődött, sokszor összecsaptunk, még veszekedtünk is. Viszont sohasem az ügy miatt. Akármilyen idegállapotban voltam, nem mondtam neki, hogy más utat kellett volna keressen, mert szemtanúja voltam annak az igazságtalanságnak, ami vele történt. Tudtam, hogy csakis ebbe az irányba haladhatunk előre. Sok mindenbe besegítettem Lászlónak, de mindig csak a háttérből. Meg interjút sem adtam senkinek. Nem akartam magam exponálni. Először is: László volt a fontos. Nem szeretem az olyan családot, ahol a feleség árnyékként, elválaszthatatlanul mindig jelen van. Másrészt arra gondoltam, bármi történik is, nekem meg kell maradnom a családi szerepben, a gyerek mellett.- Hogyan találkozott útja Tőkés Lászlóéval?- László kolozsvári - en DésrŐl való vagyok. Magyar tagozaton végeztem el a líceumot- ez itt a középiskola -, aztán a pedagógiai intézetet. Moldvában kaptam állást, s ott voltam három évig, ahol csak románul taníthattam. Lászlóval otthon, a rokonoknál, egy keresztelőn ismerkedtünk meg.- Gondolta már akkor, hogy egy nem mindennapi emberhez köti az életét?- Tudtam, hogy göröngyös lesz az életünk. László soha nem engedett az igazából. Amikor összeházasodtunk, akkor is ezért volt munka nélkül két évig. Később is többször ütközött a püspökkel. Amikor 1988-ban az aradi egyházmegye - amelyhez a temesváriak is tartoznak - egyedül tiltakozott a falurombolás ellen, ezért is Lászlót okolták. Több fegyelmi után László nem fogadta el áthelyezését ide MenyÖre - s ekkor elindult a lavina.- Mikor érezte meg, hogy veszesen komolyra fordult az ügy?- Októberben, egy este négy álarcos törte be az ajtónkat. Szerencsénkre nem voltunk magunkban: egy házaspár volt a vendégünk. En csak a felemelt késekre emlékszem, mert minden összeomlott az agyamban, annyira megijedtem. BeszaladTökés Lászlóné kisfiával. Mátéval tam a konyhába, viszont László és vendége elkezdtek székekkel verekedni, védekezni. Az egyik álarcos megvágta László homlokát, de ő kiverte a kezéből a kést és a székkel leütötte a földre. Ekkor már a többiek szaladtak kifelé. Ezt az egyet meg lehetett volna fogni, de hagytuk eltűnni, mert féltünk, hogy visszajön a többi. Remélem, egyszer még kiderül, rrji is volt ez a betörés. Az egyik azt kiáltotta: "Adjátok ide a pénzt!" De hát akkoriban már a Securitate úgy figyelt minket, hogy holmi bandita nem tudott volna csak úgy ődöngeni a lépcsŐház- ban, hogy ne igazoltatták volna. Valószínű, hogy megfélemlíteni és Temesvárról kiüldözni akarták. Ezután kicsi Mátét elvittük Désre, a nagyszülőkhöz, mert nem akartuk kitenni semmilyen megrázkódtatásnak.- Hogyan emlékszik vissza arra az estére, amikor a temesvári események kezdődtek?- December 16-án második napja tartott a házunk előtt a csendes tüntetés kilakoltatásunk ellen. Estére megnőtt a tömeg, nagyobbrészt románokból állt. Gyertyákat gyújtottak s románul skandálták: "Tőkés László - szeretünk!" Kilenc óra körül a közeli tér is megtelt s a tömeg már a diktatúra ellen tüntetett. Tiz óra után a mi utcánkból páncélautók és gumibotos rendőrök kiszorították az embereket, de a téren - pedig működtek a vizágyuk - a tömeg nem oszlott fel. Hallottuk a kiabálást, de lövéseket akkor nem. Éjjel egykor lefeküdtem s úgy három felé arra riadtam, hogy törik be a kapukat. Ekkor egy létrán a templomba menekültünk. Lehettünk vagy nyolcán azokkal, akik ott szorultak nálunk. A rendőrök a templom ajtait is betörték. Mi Lászlóval az Úr asztalánál álltunk, ott estek neki 'ököllel, arcát elborította a ver. Letépték róla a palástot, majd kifelé rángattak, lökdösteK minket. Két külön autóba ültettek, s azt mondták, kitesznek a határon. Azt gondoltam, úgy csinálnák, mintha szökés közben lőttek volna le. Mikor elébb Kolozsvár fele, majd a Szilágyság irányába kanyarodtunk - egészen megnyugodtam. Tudtam, hogy Menyóbe hoznak, s nem kivégezni visznek.- Hol es hogyan érte a forradalom győzelmének a hire?- Itt voltunk Menyében mint két fogoly, elzárva. Állandóan kihallgatásra vittek a szomszéd faluba, Szilagyszegre. Az ideg- rendszerem már szinte felmondta a szolgálatot. Sok mindenre érzéketlenül reagáltam. Majdhogynem csak az életösztönöm működött. A rádióban hallottam, hogy megbukott a kormány, s felhangzott egy régi román nemzeti t dal, amelyet Ceausescuék betiltottak. Úgy éreztem, ez a megmentő dalunk, s felhangositottam a rádiót, hogy az egész lakást betöltse. Minden feszültség, félelem akkor szakadt fel belőlem. Akkor sírtam először.- Mit szeret legjobban a férjeben?- Talán a másságát. Azt, hogy mas, mint en. De ugyanakkor sokszor bosszant is, hogy miért nem olyan, mint én. De azért buszke vagyok tehetségére. Ezért mindig bíztam benne. Mert Ó arra született, hogy ne vesződjön el. Arra született, hogy tegyen valamit. Es ó tud tenni! S amit a legjobban szeretek benne, hogy tud akarni. Ezzel az én sorsomat is megkönnyítette, mert régebben en nem nagyon tudtam, hogy mit akarok. Én egy medret kaptam tőle. Már a házasságunk elején tudtam, s mondtam is: sok megpróbáltatás következik meg. De azt is mondtam: az eletem szép megpróbáltatásokkal lesz teli. Tudtam, ez lesz az osztályrészem. . FÉNYKÉP (folytatás 7. oldalról) falunk iskolájában megfulladt egy kicsi gyermek, mert a tanító megetette vele a füzetlapot, melyre a gyermek Mátyás király nevet irta. Hogy ez igy volt, azt a roman tanító maga tanusitotta első meg- rendültségében. Ó, ezerszer jaj nekünk. Es ebben az esztendőben... No, de nem folytatom tovább. Most mar csak kérem a bocsánatodat. Kedves jó testvérem, légy elnézéssel a kusza gondolatokért. írásom bizony nélkülözi az emelkedett gondolatok szépen szövését-fonását, mint a paphoz illett volna... Göcsörtös betűimért is elnézésedet kérem, de az ujjak finom hajlékonyságát rég megszüntette a sok kemény gazdasági munka. Hogy most megírhattam jelen sorokat, azt is a tegnapi pityókaásásnak köszönhetem, azaz a fájdalomnak, mely zsákolás közben a derekamba állt, mely miatt most csak egyik oldalamra támaszkodva létezhetem. Kedves jó testvérem a messze jövendőben, ki a templomunk újabb javítása esetén rábbukkansz majd ezen Írásra - ha ugyan ez a templom akkor még megleszen - kérlek, mondj egy-egy misécskót értünk ma élőkért, küzdőkért, kínunkban vétkezőkért. Az imádság sohase vész kárba. Most pedig göngyölöm ez Írást jó erós haziszottesbe, csomagolom bárányfaggyu- val itatott vastag papirosba, s átkötöm kenderspárgaval. Ütöm rá a Szt. Ferenc egyházközség pecsétjét. És bízom a felséges Isten nagy hatalmában. Valamiképpen tán mégis megőrzi templomunkat, és szegény, sokat szenvedett székely népünket. Ámen. írtam e‘n: Látó Mihály plébános, anno Domini: 1987.
