Amerikai Magyar Szó, 1989. július-december (43. évfolyam, 27-48. szám)
1989-11-09 / 42. szám
6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 9. 1989. MAGYAR SHERLOCK HOLMES A húszas-harmincas évek szocialista ideákkal áthatott korszakának egyik kiemelkedő tehetségű ihletett magyar Írója, szervezője távozott az élók sorából október 22-én Kovács Erzsi elhunytával. Ezek az évtizedek jelzik az amerikai magyar progresszív mozgalom fénykorát. Volt egy népszerű testvéri biztositó vállalatunk, a Testveriség-IWO több, mint tízezer taggal, volt az országban 20-25 munkásotthonunk, amelyekben hétről hétre kulturelőadá- sok, szervező gyűlések voltak. Céljuk az amerikai dolgozók érdekeinek védelme volt. Ebbe a légkörbe lépett b^ Kovács Erzsi közvetlenül az Egyesült Államokba érkezése (1927) után. Szervező képessége, csillogó értelme, szellemessége csakhamar vezető pozíciókba juttatta úgy a helyi Testvériség szervezetben! Bronxban, mint országos viszonylatban. 1934-ben az ö zseniális Ötlete volt egy magyar női munkáslap létesítése, amely idővel a Nők Világa nevet vette fel. A lap csakhamar rendkívül népszerűve vált az amerikai magyar munkásnök kozott New Yorkban, Californiában, Floridában, Kanadában úgy, mint a középnyugati acélvidék és a West Virginia-i bányavidék magyar asszonyai köreben. Az ő géniuszának adózunk valahányszor lapunk Nők Világa rovatára vetjük tekintetünket, mert ezt a nevet ő adta a lapjának és ő tervezte a címrajzát. Sziporkázó szellemességgel irt félig humoros, félig komoly rovatokat lapunkba "Apróságok" címmel. Ezeket könyvalakban kiadtuk, sót még ma is kapható néhány példány lapunk kiadóhivatalában. Erzsi tagja volt a World Federation of Democratic Women szervezetnek, ahol az élen munkálkodott a vezetőséggel. Férjével, Friedman Sammel együtt a munkásmozgalom haladó vezetőivel önfeláldozóan dolgozott a depresszió, a II. Világháború alatt, a McCarthy-korszakban egy biztosabb, reményteljesebbb, békés jó'vö érdekében. Gyászolja leánya, Goldman Katy, unokái: Joseph, Robert és Julie, dédunokái: Paul és Dániel, három testvére: Lili, Duci és Gitta, valamint a kiterjedt rokonság. Emlékét Örökké megőrizzük. Távol áll tőlem, hogy rendőrségi szakemberré képezzem át magam; a címben szereplő hiteles személy létére véletlenül bukkantam egy könyvtárban, voltaképpen valami egészen más után kutatva. Az illető neve Os- váth Pál, s egy fölöttébb bizarr kis történet elolvasása nyomán tapadt meg a neve emlékezetemben. JÓ száz évvel ezelőtt - egészen pontosan az 1807. esztendőben - egy előkelő külsejű nő szállásolta be magát a Bihar megyei Nagyiéta község egyik parasztházaba. Este érkezett kétlovas hinton, s bár volt a községben fogadó, egy faluszéli kocsis házában kért és kapott szállást. Azt a magyarázatot adta a meglepett szegeny- embereknek, hogy azért cselekszik i^y, mert az egyik helybeli birtok megvételere készül, előbb azonban inkognitóban szeretne széjjelnézni a határban. A jámbor szállásadó el is hitte, s mert az urinő nemcsak búsás fizetséget igert a szállásért, hanem jó munkakört is a majdani birtokán - a szegény tulajdonos átköltözött családjával az istállóba, hogy a lehető legzavartalanabb helyet biztosítsa az előkelő fehérnépnek, aki az elkövetkező napokban valóban szorgalmasan beutazta a környéket. Minthogy azonban inkignitó ide meg oda, elkerülhetetlenül találkoznia kellett emberekkel, ezek egyik-másikának azt mondta, hogy Ő tulajdonképpen Kossuth Flóra, a levert szabadságharc nagy vezérének húga, és azért küldte külhonokban bujdosó bátyja a hazába, hogy kipuhatolja: szeretik-e még úgy a magyarok, mint hajdanán, s ha például betörne az országba, mellé- állnának-e. Titok, hogy végül is milyen benyomásokat szerzett a Kossuth-apánk iránti érzelmek felől, mert egyszer csak úgy eltűnt, hogy máig nem lehetett a nyomára bukkanni. A korabeli irás szerzője arra gyanakszik, , hogy Osváth Páltól, a mezökeresztesi csendbiztostól ijedt meg, attól a hírtől, hogy találkozni óhajt vele a csendbiztos, aki valaha Kossuth-katona volt, s ilyen minőségében bizonyára jó információkkal tudna szolgálni, s - jó okkal .- időben meglépett. A szállásra érkező Osváth Pál csak a kapkodás folyamán hátrahagyott néhány apró holmit láthatott, de ezekből és egyéb ismereteiből bizonyosra vette, amit korábban is megsejtett, hogy veszedelmes szélhámosnő ugrott meg előle, aki .bandavezérként volt ismeretes, és aki bandájával már több rablógyilkossá^ot követett el a Bánátban és Kassa vidéken. Ez az egy hát megugrott, mig ellenben több tucatnyi hasonlóan veszedelmes bűnöző kevesebb szerencsével járt. Akkor már kó’rnyékszerte köztudott volt Osváth Pálról, hogy eredményesen küzd mindenki ellen, aki veszélyezteti a roppant gyenge lábon álló közbiztonságot. Kiváncsivá lettem, hogy milyen is lehetett száz évvel ezelőtt Magyarországon a köz- biztonság és milyen szervezett harc folyt ellene, ezért olyan könyveket kezdtem keresni, amelyek erre adhatnak választ. Vonatkozó olvasmányaimnak itt most csak azt a summáját adom, ami több irányból gyűjtött dokumentumok alapján történelmi hitellel ad számot köztörvényes bűnözésről és bűnüldözésről a hajdani Magyarországon. , Mária Terézia idejen szerveztek meg a pandúrságot. A pandúrokat későbben perzekutoroknak nevezték, vezetőjüket pandúrhadnagynak, olykor csendbiztosnak, illetve komisszáriusnak. (Itt is eszembe jut egy teljes értelmében csak most felfogott népdal: "Arra kérem komiSszáros uramat, Ne lője ki alólam a lovamat...") A világosi fegyverletétel után a bécsi kormány túlságosan elfogult, azaz: nemzeti intézménynek sejditette a pandúrságot, ezért feloszlatta, és osztrák zsandarokat telepitett a helyükre. Ezeket azonban csaknem kizárólag az érdekelte: kinél találnak Kossuth-féle pénzt, fegyvert, va^y ki keveredik valamiképpen jó hazafi hirebe, miáltal a valódi bűnözök üldözésére vajmi kevés energia és figyelem jutott. (A későbbi magyar történelemben bőven találhatunk ezzel párhuzamos korszakokat.) Hovatovább ez azonban tűrhetetlenné vált a békés lakosság számára, ezért a biharkeresztesi járás polgárainak többszöri kérése nyomán engedélyezte végre a kormány, hogy polgárőrség elnevezés alatt - saját költségükre! visszaállíthassák a pandúrságot. Ennek a vezetőjévé választották meg egyhangúlag Osváth Pált, aki abban az időben tanitóskodott, jegyzösködött, korábban pedig bujdokolt, mint üldözött Kossuth-tiszt. Ez hát Osváth päl rendőri karrierjének előtörténete. A későbbi események fényesen igazolták, hogy jól választott az illetékes gyülekezet, amikor öt jelölték főrendőrnek , mert veleszületett készsége volt a nyomozómunkához, akár a címben jelölt angol világ- hirességnek. S irói képzelet által szült esetek helyett Osváth Pál a valóságban is felderített rejtélyes bűneseteket. Remekül ismerte a lötolvajok, marhatolvajok, vasári szélhámosok, meg a pusztákon, erdőségekben és nádasokban rejtőzködő betyárbandák "módszereit". Hasonlóan angol irodalmi elődjéhez, kiváló érzékkel támaszkodott a logikára, a lélektanra, es a tárgyi bizonyítékokra. A lehetséges mértékig elkerült minden durvaságot a vallatásnál is, mert hitte, hogy ezek sokkal kevéssé célravezetők, mint a - ma úgy mondanánk -: humánusabb változatok. Mar ennyi elegendő lenne, hogy érdekes emberként jelenjen meg előttünk, ámde igazi meglepetést okozó, valódi érdekességét abban fedeztem fel, hogy - úgymond: mellékállásban - néprajztudós is volt, s ennek is kiváló. Több évtizedes jártában- keltében olyan alapos helyrajzi es néprajzi ismeretekre tett szert, hogy a Sárrét világából közölt írásait nagy haszonnal forgattam es - felteszem, hogy mindmáig - haszonnal forgathatják igazi néprajzi szakemberek is. 0 ma^a sehol nem beszel róla, de roppant feszültségek között kellett élnie - ez meg az én "nyomozómunkám" eredménye. Képzeljünk el egy embert, aki könyvtárak, levéltárak csöndjéből időnként rablögyilkosságok színhelyére kényszerül rohanni, aztán megint vissza íróasztalához... Képzeljük el, hogy ez az ember, aki ma|a is Kossuth-katona volt, időnként a nyomor által banditaságba taszított, ugyancsak Kossuth-katonák ellen kényszerül csatázni... Képzeljük el, hogy ez az ember, aki müveit humanista volt, aki értette és szerette a népet, jól tudta, mert jól kellett tudnia, hogy a nép nem szereti öt, s megannyiszor bujtatja előle a muszájból bujdokló, szegény betyár- legényeket... Miket érezhetett ez az ember időnként? Csák Gyula TERJESSZE LAPUNKAT
