Amerikai Magyar Szó, 1987. július-december (41. évfolyam, 26-48. szám)
1987-12-24 / 48. szám
Thursday, Dec. 24. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Zay László József Attila a sorompónál "Szivemben bizony kín dúlt, / mikor a vonat indult, / de nem sokat merengtem, / esett, hát hazamentem." Ezt még az előző évben irta József Attila. Aznap, ez év december 3-án ötven esztendeje, ha esett volna, visszafor- dul-e a ,szárszói sorompónál, s hazamegy? Titok. Allt-e épp a tolató vonat, amikor hosszabb járás-kelés után átbújt a sorompó alatt, vagy megmozdult már, indult, ha lassan is? Ki tudja? Szivében bizony kín dúlt. Mégis perbe szállók azzal, ami történt. Megkérdeztem egyszer egy barátomat, az életmű ismerőjét: csakugyan öngyilkos lett-e József Attila? Tétován válaszolt: "Sokszor akart öngyilkos lenni. De, azt hiszem, aznap nem." A vonat éppen csak meglódult. Már négy perce állt. Hátha csak át akart bújni a kocsik közó'tt? Titok. Különben is: nem mindegy már? József Attila Ötven esztendeje, 1937. december 3-án, pénteken este 19:36 órakor meghalt. De nem halt meg. A szenvedése véget ért, az élete akkor kezdődött. "Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen" - irta utolsó versében, amelynek ez a kezdösora: "íme, hát megleltem hazamat." Az első sor első szava ugyanaz, mint a nem sokkal korábban íródott Költőnk és kora első szava is: íme. Azt irta (még november utolsó napjaiban): "...forgószélben—" Pedig az igazi forgószél, a történelmi még csak ezután következett. Megállt volna-e a helyén, ha aznap nem sokat mereng, hanem, ha esik, hát hazamegy József Attila? Megállt volna, mig le nem döntik, amint állta a forgószelet addig is. Sokat, majdnem mindent tudott a világról, elégedetlen volt vele, de Önmagával is. "Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom" - irta kevéssel ama nap előtt, pedig ö nem pazarolt (csak a tehetségét pazarolhatta volna, s ezt szétosztotta), hanem őt pazarolták el. Nyolcvankét esztendős volna. Hallgatnánk-e a szavára? Ott lenne-e "a hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk"? Es ugyan mit tett, s mit mondott volna, egy más korban, amikor mégis "az erőszak bűvöletében" éltek s haltak az emberek? Tűrte volna szó nélkül, hogy "a gondra bátor, okos férfit, (...), mint állatot terelni értik"..., elhallgatott volna, vagy szól, kiált, s hallgatott volna rá, aki csak ajkára vette a nevét? Szótalan hagyta volna a kort, mikor "az ország nem kérdi, mivégre / engedik meggyűlni a bajt"...? Mondaná-e: "S mégis_"? Mondanánk-e: S mégis?! Más világ volt hajdanán, s más van most: de gond, baj, feladat, orom, szóra és cselekedetre bir, s az a jó, ha ez történik. A magunkba fojtott, a közönnyel palástolt dolgok elburjanzanak az emberben, és az emberekben, a nyílt szó, a nyílt szív éltető erő. Figyeljük csak, mit irt József Attila, amikor Meghalt Juhász Gyula, eszerint tehát nyolc hónappal ama nap előtt: "Szól a telefon, fáj a hir, / hogy megölted magad, barátom, / hogy konokul fekszel az ágyon. / A bolondok kozott se birt szived a sorssal. Sehol irt / nem leltél arra, hogy ne fájjon a képzelt (folyt, a 10. oldalon) Létezik-e nyugati magyar irodalom? Kesernyés búcsú Ha emlékezetem nem csal, 1970-ben keresett meg kedves barátom, Beládi Miklós - aki immár négy éve halott, de halálának tényét máig sem emésztette meg az irodalom -, s megkérdezte, nem volna-e kedvem az úgynevezett nyugati magyar irodalommal foglalkozni. Azóta Pomogáts Bélával hármasban ezen a témán is dolgoztunk. Nem sanda politikai megfontolásokból, mint különböző értekezleteken szemünkre -lobbantották, nem is azért, mert őnsorsrontök akartunk lenni, amint ezt ugyancsak indulatosan megfogalmazta egy politikai vezető. Egyszerűen azért, mert lehetetlennek éreztük, hogy ne az egész magyar irodalomról legyen átfogó ismeretünk, nehogy kivúl essenek szemhatárunkon igazán fontos és jelentős irók, akiknek feltétlenül helye van abban a fogalomkörben, melyet magyar irodalomnak nevezünk. Nem merném megsaccolni, hány könyvet olvastunk el az elmúlt több mint másfél évtizedben e tárgykörből. Hányszor kellett csüggedten megállapítanunk, hogy a nyugati magyar irodalomban még nem vált el élesen az iró és a dilettáns kiléte, hiszen az ottani kiadói gyakorlat mindenkinek lehetővé teszi, hogy megjelentesse könyvét, ha van pénze rá. Es hányszor kiáltottunk fel Örömmel, mert maradandó, igazi értékre bukkantunk! Hány levelet irtunk! Hányra válaszoltunk! Hányán, de hányán jelentkeznek Önjejőltek, irók, akik abban a szent meggyőződésben alkotnak odakint, hogy megelőzték a világirodaimat, s hogy hazai sikereiknek egyetlen akadálya, hogy irodalmi életünk nem elég érett befogadásukra! Nem volt köny- nyű legalább részleteiben megismerni a nyugati magyar irodalmat. Néha a könyvek nem érkeztek meg a címzetthez. Máskor nem volt, aki fontos könyvet el- küldjón, mert az irodalmi termék odakint igencsak drága. Voltak, akik hamar felismerték, hogy nem a magunk érvényesülését építgetjük buzgón, nem azért Írunk nyugati Írókról, hogy aztán hozzájuk utazva learassuk a dicsőségét, és segítettek, írók, újságírók, történészek. S voltak, akik nem létező politikai tilalomfák fantomjaira hivatkozva igyekeztek meggyőzni, nem erdemes. Visszatekintve az elmúlt évekre, mégis azt mondjuk: érdemes volt. Nem azért, mert megirtunk egy félbe-szerbe sikeredett, de elsőül tájékoztató könyvet a nyugati magyar irodalomról, nem is azérí . mert felvehettük ennek szerény honorá riumat. Egyszerűen: jóleső érzés azt nyugtázni, hogy ennek az irodalomnak igazi értékei - vagy legalábbis az értékek egy része - ma már természetes és elidegeníthetetlen része lett a teljes magyar irodalomnak, s hogy jelentős, igazi tehetségek teret kapnak a hazai folyóiratokban, újságokban, új színnel, másfajta érzésvilággal gazdagítva az itthoni színképet. Jó tudni, hogy segíthettünk valamicskét a megismertetésükben, gyarló, ingadozó hidat, de mégiscsak hidat verhettünk közéjük és közénk. S megnyugtató, hogy e hídverő munkához ma már egyre többen csatlakoznak, akik nálunk nagyobb ismeret- anyaggal, de nem szűnő érdeklődéssel ugyanebben a feladatkörben dolgoznak. S miért tagadnánk: jólesik azt is tudni, hogy barátaink, mégpedig igaz( barátaink is lettek közben az ocean mindkét oldalán. Rónay László (folyt, az 1. oldalról) "KHARON LADIKJÁN" az életemet. Az Évek hosszútávé síkjáról leszálltam a Napokra, sőt órákat is számon- tartok, percekben számolok^ és a pillanatokat is megbecsülöm. Apró kis időszakokat meg kisebb reszekre szeletelek fel, hogy több legyen, hogy tovább tartson. Hirtelen és észrevétlenül jutottam el oda, hogy minden sejtemmel érzem az Elet határok közé szoritottságát. Azaz megszülettem, és meg is fogok halni. E közé a két pont közé szorított időszak az én életem is. A csecsemő- es gyermekkor teljes támogatásra szorul. Környezetük határozza meg sorsukat. A serdülőkor az emberi élet egyik válsága, ami bármennyire is viharos, kisebb- nagyobb zökkenőkkel belefolyik a felnőtt kor alkoto és teremtő időszakába. De mi van az öregkorral? Már évek óta, ha kimegyünk az utcára, ligetbe, mást se látunk, futó, gyalogló embereket, nőket, férfiakat, korkúlőnbség nélkül. A rádió, a televízió, különböző gyakorlatokat ajánl. Az újságok tele vannak különböző hirdetésekkel, hol és mikor lehet, tornászni, testsúlyt fogyasztani, stb. Áruházakban a lejgcsodálatosabb gépeket találjuk különböző tornákra, sportokra. Az orvoslás csodákat művel. Laboratóriumok csodálatosnál-csodálatosabb gyógyszereket kísérleteznek ki. Különböző szervek, beteg er-reszek és egyéb más kicserélések, pótlások ma már nem is mennek újdonság számba. Ha visszanézünk röpke életűnk régmúlt időszakára, nem is tudjuk felsorolni az összes betegségeket, melyek akkor majdnem minden esetben halállal végződtek, ma viszont biztonságosan gyógyíthatók. Az emberi élet egyre jobban hosszabbodik. A vég, a halál kitolódik. A fentebb felsoroltakkal tehát nem a fiatalságunk hosszabbodik, hanem tovább élvezzük az életet, az öregkort. Óriási ősszegek segítik elő ezeket a kutatásokat. Ugyanakkor megdöbbenve vesszük észre, hogy ugyanennek a társadalomnak, amelyik hatalmas összegeket feláldozva hosszabbítja meg az életet, mindig nagyobb és nagyobb problémája az őregek állandóan növekvő száma. Micsoda kiugró ellentét? A társadalom egyik oldalon rengeteget áldoz az emberek egészsége érdekében, melynek következménye az emberi élet meghosszabbodása. Tapasztalatunk szerint a f>enz viszont mindig kevesebb lesz a sokáig, illetve tovább elő őregek eltartá- sára.( Miért van az, hogy a világ leggazdagabb országában, ha költségmegtakarításról van szó, akkor mindig az öregek pénzéhez is nyúlnak valamilyen formában? folytatjuk
