Amerikai Magyar Szó, 1987. január-június (41. évfolyam, 1-25. szám)
1987-02-19 / 7. szám
Thursday, Feb. 19. 1987. AMERIKAI MAGYAR SZO 7. Boldizsár Iván: „Erdély második Trianonja” Azt hittük, hogy az a sok atmoszférikus nyomás, amelyet a kisebbségi sors jelent, megtisztította és megkeményitette ott az embereket es a viszonyokat. Tudtunk a 'hagyományos erdélyi liberalizmus', vagy egyértelműbb szóval, az erdélyi humanizmus kó'zös történelmet es egyéni sorsot formáié erejéről. Megkapott az erdélyi gondolat, a kisebbségi sors uj, hősi vállalása, egy-egy költő tiszta, reménytelen, de el nem fülé hangja, a legfiatalabbak rokonszenves kezdeményezései. Nem áltattuk magunkat hamis illúziókkal, csodát sem vártunk. De a mi szeműnkben Erdély mégis szebb világ, ’Thulén túli táj' volt." Az átmenetet a lírából a szenvedélyes politikai állásfoglalásba is egy költészetből merített metaforával folytattam: "A dal mindig szebb, mint amiről dalolnak: ha a költőknek ez az örök kifogása és vigasztalása bizonyosodott volna csak be, nem lett volna baj. Az sem baj, hogy az irodalmon keresztül megszépítve láttuk Erdélyt. De baj, mindennel nagyobb baj, hogy az, amiről dalolnak, a valét helyzet tragikusan súlyos és lesújtó. Túlságosan szubjektív es teljesen alaptalan lenne ez az irás, ha a tapasztalatokat előzetes elképzeléseimmel hasonlítanám össze. Hiszen nem is az határozza meg legdöntőbben Erdély-élményeimet, hogy csalódtam várakozásomban, hanem az, hogy a látto- takat es hallottakat semmiféle várakozáshoz nem lehetett merni." Ezután - a tárgyra térve s mindvégig hályogvágé kovács módjára nyúlván a hályogokhoz, kelesekhez, daganatokhoz és más burjánzásokhoz -, szinte előre láttam cikkem következményeit: "Erdély sorsa s helyzete ma nagyon kemény és kenyes kérdés élén áll. Annyira, hogy nemcsak a kérdés megoldásán, hanem már puszta megfogalmazásán is hallatlanul sok múlik. Egyetlen elcsúszott szó, rosszul megnyomott szőtag, elsiklott hangsúly és már kiáltják is feléd: 'Hazaáruié!' S ha értetlenül meredsz a kiáltozokra, hallgatásodat bűntudatnak veszik s minden szavad mögött pénzeket szimatolnak." Akkor írtam le a döntő mondatot: "Erdély második Trianonja az elmúlt tizenöt év". Most ujraolvasva is úgy látom, hogy keményen fogalmaztam. "Ez a tizenöt év - írtam - nyomasztóbb és gyötrelmesebb, mert ezert csak magunkat, csak magunkat okolhatjuk. S még azzal a kétségbeesett vigasztalassal sem könnyithetünk magunkon, hogy 'ezt tettem, nem tehettem másként', mert bűnünk határon innen és határon túl eppen az, hogy nem tettünk semmit. Egészséges embert - hát még egészséges népet! - az elkövetett bűnnél százszor jobban bánt az, amelyet el sem követett és mégis bún. Vajon bánt-e bennünket? Hiszen a magyarság Erdélyben tizenöt esztendő alatt nem tett egyebet, mint szenvedett, várt és reménykedett. Várta, hogy valami csoda kiszabadítsa babyloni fogságából. A magyarság az elmúlt tizenöt év alatt mindig abból indult ki, amit szeretne, aminek lennie kellene, vagy ami volt és csak a legritkább esetben abból, ami van. A mai végzetes állapoton pedig csak akkor lehet segíteni, ha a magyarság és vezetői minden cselekedetükben az adott helyzetből indulnak ki." Ez bizony valóságos vádirat volt. Fiatal voltam, nem volt veszítenivalóm. És talán éppen ezért mertem mindjárt kiutat is ajánlani, lényegében azt, ami a megmaradt Magyarországon jövőként elképzeltünk: "Ha erdélyi utamon nem találkoztam volna olyanokkal, akik ma már belátják az adott helyzetből való kiindulás szükségességét, akkor a végső kétségbeesés világgá kiáltása helyett igazán csak a hallgatást választhatnám. Szerencsére ma mar egyre többen merik kimondani, sőt leírni, hogy az erdélyi magyarság egyáltalán élni akar, akkor a ma politikájában a ma adottságait, ha nem is változtathatatlan, de meglévő adottságoknak kell tekintenie > és a maga gazdasági és kulturális hadállásait kell kiépítenie." A változás akadályát a Magyar Pártban láttám, a vezeték és a vezetettek viszonyában. Nem voltak illúzióim a hazai helyzetről sem. "Ha a befelé való, teljes egység - magyarokról lévén szó! - elérhetetlen ábránd marad is, kifelé könyörtelenül meg kellene tartani az egységet. A belső ellentétek azonban ma már olyan keservesen mélyek és a feszitő, tágító erők olyan erősen dolgoznak, hogy a külső burkot bármely pillanatban kettérepeszthetik.Ez a burok a Magyar Párt, az erdélyi magyarság hivatalos képviseleti szerve." Ezután a figyelmet egy olyan paradox helyzetre hívtam fel, amelyet mulatságosnak is lehetne nevezni, ha nem volna keserves. "A pártot Erdélyben úgy szidjak, mintha kormány lenne. (Iszonyúan -fonák helyzet ez: itt áll egyik részről a párt minden hatalom nélkül és kénytelen eltűrni a hatalmon levés minden hátrányát. És ott áll másik részről az erdélyi magyar nép, amelyet a tényleges hatalom megfosztott az ügyekbe való beleszólás lehetőségétől, és amely igy politizálási szenvedélyét a Magyar Párt vezetőségén éli ki." A Napkelet cikk mondanivalóját a reménykedő reménytelenség hangján fejeztem be, a legvégére visszatérve az első mondatok alanyiságához. A reménységet a legfiata- labbakban véltem meglelni. Arra a "már majdnem férfivá serdült korosztályra" gondoltam, amely a "háború (kitörésekor ( még apró gyermek" volt, vagy éppen abban az időben született és amely számára Nagy- Magyarország már csak történelem. Ezek román fiukkal jártak iskolába, s velük dolgoztak az egyetemen. Románul eppen annyit beszélnek, mint magyarul, román könyvet éppen annyit olvasnak mint magyart. Nem, nem romanosodtak el, csak önkéntelenül is úgy látják a helyzetet, ahogyan van.' ■ Ezért az utolsó mondatért hírlapi ellenfeleim azzal vádoltak, hogy feladtam a határkiigazitás, a területi revízió eszméjét. Igazuk volt. Tudtam. Tudtam? Sejtettem, éreztem, féltem tőle, hogy Erdélyt, de még magyarlakta területeit sem lehet háború nélkül visszaszerezni. Keservesen igazam lett, tragikusabban, mint sejthettem. Az 1940-es becsi döntés a háborúban született. Hat év múlva, a párizsi béketárgyalásokon, a Hitlerék visszaitélte területek elfogadása súlyosan nyomott a latba ellenünk, és nem csekély mértékben hozzájárult Trianon megismétléséhez. Az ellenem folyó hajszát végül Herczeg Ferenc zarta le. 1935. december 15-én, vasárnap, a Pesti Hírlapban vezércikket irt "Erdély második Trianonja" címmel. Megcáfolta, vagy pontosabban tagadta állításaimat, de helyreállította a becsületemet, sőt még egy csillagot is felvarrt írói parolimra. Az a gyanúm mindmáig, bár akkor mind a ketten elhárítottak, hogy Sik Sándor es Teleki Pál keze is benne lehetett ebben a Pesti Hírlap vezércikkben, mar csak azért is, mert Herczeg Ferenc a Revíziós Liga elnöke is volt, és igy irói tekintélyén felül is alkalmasnak találták, hogy pontot tegyen az ügyemre. A cikket e szavakkal kezdte: "Egy egyébkent elmesen és lelkiismeretesen szerkesztett folyóirat, a Napkelet, ilyen címen tanulmányt közölt, amelyben az ifjú iró— nemzedek egyik jeles tollú tagja véleményt mondott az erdélyi állapotokról." Miután azt írja, hogy "mint turista járt a szomorú kisebbik hazában", felsorolja cáfolatait az én "vadpontjaim" ellen - ez Herczeg Ferenc szava - a passzív rezisztenciától a néppel csak szólamokban együtt élő értelmiségen át az iskolapolitikáig és a Népszövetséghez intézett memorandumok hasznosságáig vagy hiábavalóságáig. Ezzel a vezércikkel a tanulmányom kavarta vihar az év végére elült. De a fél évszázaddal ezelőtti romániai utazást, Erdélyt és második Trianonját azóta sem felejtettem el. Különösen éles erővel tört fel emlékezetemben, amikor 1985 őszen, az Európai Kulturális Fórum alatt, annak is az utolso előtti, ötödik hetében, mint magyar delegátusnak az volt a dolgom, hogy Illyés Gyula nevének említéséhez kapcsolódva hangot adjak az ó ma is érvényes aggodalmának, ami a romániai magyar nemzeti kisebbség sorsát es a magyar nyelv jövőjét illeti. A felszólalás előtti éjszaka az öreg Illyés prózáját böngésztem, őt magát idézve kívántam pálcát törni a nacionalizmus felett. Ósszerázkódtam a fél évszázados havasi emlék ujraébredésébe, amikor vitáját olvastam a Párizsban élő román Íróval, Emil M. Ciorannal. Nem is valódi vita ez: nem személyesen csaptak Össze. Illyés az elfranciásodott román iró - egykori vasgárdista... - egy kitételére válaszolt. Cioran azt irta, hogy erdélyi gyermekkorában, egy román pópa fiaként, ha messziről meglátott egy magyar csendőrt, vak rémületbe esett; azóta utálja a magyarokat. Illyés azzal válaszolt, hogy gyermekkorában ö is rettegett a kakastolltól... Ez az érv a legjobb, mert legfélelmetesebb, mert visszautasithatatlan, mert a gyermekkor mélyvizébe leszállva az elnyomás osztály- tartalmanak kagylóját hozza fel s abból Kelet-KÖzép-Európa népeinek közösen zúgó dallamát hallja meg, hallhatja meg, aki füléhez emeli. A Kulturális Fórum vitájában ellenálltam a nagy kisértésnek, Illyésnek nem Cioran rémületére adott valaszat idéztem, hanem egy olyan szöveget, amely nem vitázik egyetlen más Dunaifolytatás a 8. oldalon) n.