Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)

1986-11-27 / 45. szám

6. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov. 27. 1986. Jelentés a pokolból Illyés Gyula: A Nunca Mas 1984-ben jelent meg Ar­gentínában. Az Alfonsin elnök által kineve­zett különbizottság részletesen ismerteti a törvényes szadizmus rendszerét, melyet a tábornokok vezettek be 1976-1979 között, amikor több mint 12 ezer embert "tüntet­tek el" az utcákról, hónapokig kínozták, majd megölték éket. E borzalom gyökerei mélyen az ország modern történelmében találhatók: Argenti­na több, mint egy évszázada politikai és gazdasági paradoxon. Rendkívüli természeti erőforrásokkal rendelkezik, hatalmas és termékeny föl­dekkel, főként európai származású lakos­sága müveit, és - főleg a század elejen - jelentős külföldi, elsősorban brit tőkebe­ruházások történtek a vasútépítésben és az iparban. 50 évvel ezelőtt a közgazdászok gondolkodás nélkül azt jósolták, hogy Argen­tina lesz a legvirágzóbb latin-amerikai ország. A gazdasági felvirágzáshoz szük­séges politikai stabilitást azonban soha nem sikerült megvalósítani, és a hadsereg szerepe a politikában egyszerre volt oka és okozata ennek a kudarcnak. Hat törvényes kormányt döntöttek meg a katonák a század folyamán, és együttvéve hosszabb ideig kormányozták az országot, mint az Összes demokratikus kormány. Juan Peron 1943-ban ezeredeskent vett részt Ramon Castillo elnök megbuktatá­sában. Felesége, Evita segítségével 1946- ban elnökké választatta magát és 1955-ig gyakorolta autokratikus hatalmát, amig őt magát is megdöntötték. Uralmának éveiben hatalmas személyi kultuszt ala­kított ki maga körül. Rendőr államot hozott létre, besúgókkal és kínzókkal; joggal állí­totta róla Robert Cox, hogy előkészítette az utat a Nunca Masban leirt terror számá­ra. Peront csodálta mind a szélsőbal, mind a szélsőjobb, és a két szárny együttműkö­dött, hogy 1973-ban visszahívják. De mielőtt még hazaérkezett volna spanyolországi száműzetéséből, a két szárny egysége fel­bomlott, és a repülőtéren rá váró tömeg Összeverekedett. Az eredmeny 200 halott. Kitört a polgárháború. Peron rögtön a jobb­oldalra állt. 1974. julius 1-én azonban meg­halt, és a helyét második felesége, Isabeli- ta foglalta el, aki teljesen alkalmatlannak bizonyult a feladatra. 1976. március 24-én ismét a hadsereg vette át a vezetést. A három tagú junta teljes körű hatalmat biztosított magának. Az ország, amely már belefáradt az inflációba, a gazdasági zűrzavarba és a terrorizmusba, megkönnyeb­bülten lélegzett fel; nem tudta, mi vár rá. A tábornokok jelentős része fasiszta volt. Nem az alkotmányos kormányzat alárendeltjeinek tartották magukat, hanem az ország urainak. Feloszlatták a parla­mentet, és a Legfelsőbb Bíróságba sa^át embereiket neveztek ki. "Piszkos háborút" hirdettek a terrorizmus ellen, de hogy valójában mit értettek ezen, az csak később derült ki, amikor egyre nagyobb számban kezdtek eltűnni az emberek - főleg fiata­lok - az utcákról, a lakásokból: polgári ruhába öltözött osztagok szállították el Őket rendszám nélküli autókon, és soha többé nem tértek vissza. Akik megpróbál­tak tiltakozni - ügyvédek, politikusok, újságírók rövidesen maguk is nyomtala­nul eltűntek. Az eltűnésekről mindenki tudott, a felelősek mégis úgy tettek, mint­ha minden a legnagyobb rendben lenne. 1979 után kezdtek ritkulni az emberrab­lások. A junta hatalmát nem az emberi jogok iránti aggodalom, hanem saját gaz­dasági és politikai sikertelensége törte meg. Az áj pénzügyminiszter szabad piac- gazdaságot hirdető gazdaságpolitikája rövid távon sikeresnek bizonyult: jelentős külföldi tŐke áramlott az országba, valamint olcsó importáruk, ez azonban teljesen tönkre tette a hazai ipart, és hamarosan ismét bekövetkezett az infláció. A kato­nai kudarcot a Falkland-szigetek jelentet­ték. Az utolsó junta vezetője, Gignone tábornok felismerte, hogy a junta nem tudja tovább kormányozni az országot, és választásokat szervezett, hogy vissza­állítsa a demokratikus polgári kormányzást. Előtte azonban még elfogadott egy általá­nos amnesztiarendeletet, hogy a katonák elkerüljenek minden felelősségre vonást a "felforgatók" elleni "háborúban" elköve­tett bűneikért. Raul Alfonsin a Radikális Polgári Egye­sülés pártjának jelöltje volt a választáso­kon, egyike annak a néhány politikusnak, akik személyes kockázatot vállalva tiltakoz­tak a hadsereg terrorja ellen. Választási kampányának középpontjába az emberi jogokat állította: megígérte, hogy kivizs­gálják a történteket, és a bűnösöket bíró­ság előtt vonják felelősségre. Megválasz­tása után azonnal bizottságot nevezett ki az eltűnt személyek ügyének kivizsgálá­sára; a bizottság elnöke Ernesto Sabato, az ismert iró lett. A vizsgálatok módszere­sek és kimeritőek voltak, és a legpesszi­mistább várakozásokat igazolták az eltűnt személyek sorsát illetően. A Sabato-bizottság jelentese, a Nunca Mas két témára bontható: az abszolút bru­talitás és az abszolút szeszély. A "piszkos háború" ( eredeti célja - a tömegek meg- félemlitese, hogy elejét vegyék a lázadás­nak - a terrort a gyakorlatban alkalmazó katonák számára átalakult egy méj* taszi- tóbfc céllá: a mások feletti abszolút, ellen­őrizhetetlen hatalom perverz élvezetévé. A terror csúcspontján a kínzásokban részt vevÓ fiatal tisztek - két BBC-riporter köny­vének tanúsága szerint - unalmukban azzal szórakoztak, hogy kitódultak (az utcákra, összeszedték a szép, fiatal lányokat, ma­gukkal vittek, megkinozták, megerősza­kolták, majd megölték őket. Alfonsin elnök ragaszkodik a felelősség­re vonásokhoz. Ehhez a parlament újbóli jóváhagyását is kérte, és reméljük^ hogy nem hátrál meg. A felelősségre vonás nem azért jogos, mert bosszút kell állni, hanem mert a zsarnokság ellen a legjobb biztosí­ték, ha a köztudatba minél mélyebben beleivódik visszataszító volta, főként az Argentínához hasonló országokban, ahol a zsarnokságot a többség elfogadhatónak tartja. A bírósági tárgyalások segítik meg­értetni, hogy a kínzásokra nincsen ment­ség. A PuAgták’ 144. figyelmébe Ha gyermeke vagy unokája orvosi pályá­ra szeretne lépni, jelentkezhet felvétel­re Magyarország világhírű orvostudomá­nyi egyetemére, a Semmelweis Orvostudo­mányi Egyetemre. Az oktatás angol nyel­ven folyik angolul beszélő fiatalok számá­ra. Érdeklődők forduljanak az egyetem amerikai képviselőjéhez: Dr. G. Kaley, P.O.Box 500, Bronxville, N.Y. 10708. Telefon: (914)684-0650. Üj szállásunk a falu végén volt, a zsellér­negyedben. Ahogy megérkeztünk anyánk finom ösztönnel először is az agyakat állí­totta fel, kisöpört, befutott, és lefektetett bennünket^noha még világos volt. Apánk egy-két nap múlva elutazott; visszatértek iskolájukba testvéreim is. Ketten maradtunk anyámmal. Nekem a simontornyai elemibe kellett volna járnom, de a karácsonyi szünet letelte után is nap- ról-napra halasztottak a jelentkezést. He­tekig az ablakon át ismerkedtünk a falu­val. Féltünk és almát ettünk. Apám a tehenekért és disznókért kapott pénzt rögtön gyümölcsözi etni akarta, s nagy élelmességének első ütemeként elu­tazása napján egy kocsi almát vett; valaki meggyőzte, hogy tavasszal kétszer annyit kaphat majd érte. Látatlanba vette s el­feledett szólni róla... Egy nap kaptunk egy kocsi almát, fele már akkor rohadt volt, azt azonnal meg kellett enni. A töb­bit a szobában terítettük ki, hogy a hibása­kat szemmel tarthassuk és még időben elfogyaszthassuk. Az almák egymással versengve foltosodtak s mi versengve et­tük azokat. Egy hónap alatt az egész sze­kérrel végeztünk. Közben varrtunk, olvas­tunk, mesélgettúnk, sose voltunk olyan boldogok. Riadtan bújtunk össze, ha valaki bekopogott hozzánk. Pedig mindketten jártunk mar faluban, Ozorán, Cecén; Varsádon en hónapokat töltöttem. De ak­kor vendégek voltunk, a pusztát, az otthont távolról is talpunk alatt éreztük. Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívül maradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az emberek szeme elé kerülni. Anyánk elküldött a boltba cérnáért, a falu közepébe. At kellett mennem a hídon, a Sió vashidján, melyen nemrég Nebandra kocsiztunkban oly büszkén s diadalmasan vágtattunk át az acéllemezek, a lőcsök és kerekek pokoli csörömpöléseben. , Most megalázva sompolyogtam át rajta. Órákig tekeregtem a bolt körül, nem mertem be­lépni ‘s végül is azzal tértem haza, hogy nincsen cérna, elfogyott. Anyám nemcsak a hazugságot értette meg, de a hazugság okát, a lélek gyámoltalanságát is. "Jól van kisfiam, - mondta a megértés lehelet- könnyű cinkosságával - holnap talán lesz". Másnap együtt indultunk el, egymás ke­zét fogva. "Itt jártál?" - kérdezte. Láttam rajta, hogy tétovázik, ő is nehezen lép be. Végre mégis benyitottunk a csengés ajtón. Mosolyogva, úgy hoztuk el a cérnát, mint valami hőstett pályadiját. Pusztaiak voltunk, most értettük csak igazán. Csak pusztaiak, minden megkülönböz­tetés nélkül, a pusztán élvezett külön kis tekintélyünk nélkül. Egy nap beállított hozzánk Kosaras néni, a hajdani csordás felesége. Már évekkel előbb elkerültek Rácegresr'ól. Lelkesen fogadtuk. A pusztán Kosaras néni anyámat legfeljebb "lelkem­nek" nevezte volna, itt a második szó után egyszerűen letegezte. Anyám összeölel­kezett vele es boldogan vette a bizalmasko­dást. A következő napokon az egész Ko­saras-család hozzánk szokott^ mi is megláto­gattuk őket. Mikor először hazatértünk tólük, a síkos, meredek úton való szótlan ballagtunkban döbbentem rá, hogy már nem is pusztaiak vagyunk, hanem mi is éppen olyan zsellérek, épp olyan "más nya­kán űlŐk", sehonnaiak, mint ők. .. (folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom