Amerikai Magyar Szó, 1986. július-december (40. évfolyam, 27-49. szám)
1986-10-16 / 39. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 16. 1986. PUSKÁS BALOGH ÉVA IV. rész SVÁJCI EMLÉKEK Hamar kiderült. Az erélyes ledorongo- lást "finom urinő, udvarias magyarsággal" tolmácsolta nekem első napomon Svájc területén! (Nem _ mondom, jól kezdődik) Az elegáns tolmácsnő - enyhe elpirulással- ez az etikettel jár, drágám - hogy is mondjam neked, drágám - végül elmondta a svájci hölgy baját velem: szűk szoknyában és pulóverben, a hölgy meglátta, hogy sem melltartó, sem hasszoritó nincs rajtad, drágám. Már pedig nálunk, Svájcban, drágám - a rengő mell, ás izmos hátsó ..ah, ah... tudod a comb... meg a ... um _popsi- na végre, hogy megtaláltam erre a helyes szót... tudod drágám, az a svájciak szemeben nem úri, nem elegáns, hogy is mondjam neked, csak a "rossz lányok" frivol Ízléstelenségével hívja fel a férfiak figyelmét, tudod, bános gondolatokra, mert a szemük megakad pont azokon a helyeken... Most menj fel a szobába, és a hiányzó... tudod drágám... intim darabokat vedd fel. Majdnem elsírtam magam. - Kérem, nálunk otthon a fiatal lányok,( de még ^z asszonyok sem nagyon viselték. Én meg nem vagyok tizen..!-Ne is folytasd, tudom, hogy nagyon fiatal vagy. Akkor is kell. Ez Svájc.-De miért nem szólnak mindenkire? Nézze meg, ott mennyi asszony ül, férjes, családos anyák. Nekik nagyobb szükségük lenne azokra, mint nekem.-Pontosan azért szólunk neked, mert te nem vagy családos anyá, hanem egy fiatal kislány vagy, téged könnyen meg lehet az uj modern, divatos és svájci dolgokra nevelni, azokat az asszonyokat meg nem. Azoknak a férjeik megszokták, hogy nagy hasukt kövér, mellük meg lóg. Megszégyenültséget váltottak ki bennem. A szokások, a viseletek hirtelen azonnali változását pont tőlem akarták. Valóban, megnézve a svájci nőket körülöttem, láttam, hogy mindnek szoritókban volt a teste. Kőkeményre szorítva a derekuk, also testük, combjuk. Gondolom, ha egy gyerek csúzlival valamelyik hátsóját eltalálta volna, visszapattant volna, mint kőszikláról a bumeráng. De ha nem, koppanni kop- panna, amit a csúzliba szoktak tenni. Elmentem magamra szedni a kívánt holmikat. Svájc. Visszaút nincs, amit mondanak, annak ügy kell lenni! Igen, ezek "barbárokénak tartanak bennünket, mert a nyugati világba nem egyenesen az o Ízlésüknek, elképzeléseiknek kiöltözve érkeztünk meg, "instant" svájcivá lenni. Hat ez nem szép tőlünk! De ha az a bajuk, hogy megakadhat valaki szeme az izmos, fiatal alakon, ám ez ellen tenni kell! Hiányos öltözékem tetszésükre kiigazítottam, és visszamentem az ebédlőbe, ahol halk hangon asztaltársaimnak mondtam, mit akartak tőlem. Aztán csendben maradtam, mert kezdtem nem jól érezni magam.-Mi baja kedves, olyan fehér, mint a fal - kérdezte tőlem egy néni.-Azt hiszem a szemem előtt minden elfeketedett, nem látok jól...-"Elájult, gyorsan valaki gombolja ki a szoknyát, és vizet, fellazítani ami szorítja" - jött egy magyar ápolónő hangja, akivel később jó sokáig barátságban is voltam. Műtős volt otthon egy nagy klinikán. Elszidta a svájciak fel- és lemenő Őseit, úgy a fogai kozott. O biztatott, hogy "majd úgyis hordani fogod, amikor itt az ideje, de azt rendesen meg kell nézni, mekkora kell, de majd, majd, majd. Ráérsz. A svájciaknak meg essen ki a szemük. Hogy lehet valakire ráerőszakolni egy három számmal kisebb fehérneműt, nem vagy te egy lapos deszka, hanem magyar lány vagy, csípővel, medencecsonttal^ mint minden magyar nőnek, nekünk a felépítésünk más. Ne félj, többet nem erőszakolják rád, amig itt vagyunk Luzernban, majd én gondoskodom róla, hogy együtt legyünk mindig. Hugómnak fogadlak. JÓ?" A kínzó darabokat elajándékoztam a szobában annak, aki azért ment még több holmiért a vöröskereszthez, hogy tudjon haza csomagot küldeni. Nem számit, hogy a méret kicsi. A Telekire minden árut ki lehet vinni és eladni. Különben is a nyugati melltartók otthon nagyon keresettek. így jól meg is szorongatott ölelésével ezekért a "cuccokért"; de nemcsak én, más is adott azoknak, akik csomag feladásával igyekeztek haza segíteni. Ez csak egyszer volt, hogy a divatjuk miatt rosszul lettem, az abroncsos fűzőket, melltartókat a fiatal test ellenállással fogadta. Mások is igy voltak vele. Még itt az Unfallnál sem viseltem, ahol nemrég a fejmosást kaptam tékozlo költekezésem miatt. Nagy tüske lett szemükben az a szegényes kis kamera! Ezek után egész biztosra vettem, hogy "hiányos toalettem" miatt is ellenvetést tesznek, de a fonók nem vette a bátorságot e kényes témához. Ha női főnököm lett volna, ezt nem úsztam volna meg szó nélkül. Az ekkori Svájcban nők magasabb beosztása elkepzelhetet- len fogalom volt. Sőt, a nők mé^ szavazati joggal sem rendelkezhettek. Véleményem, s minden magyaré Svájcról napról-napra romlott. Nem ment fiatal kobakomba, hogyan egyeztethető össze a gazdag, mesebelien szép ország, a semleges Svájc ilyen vaskalapos, konzervatív, elmaradt felfogással. És ezek merészeltek megkérdezni tőlem, hogy Magyarországon van-e villany? Aki ezt kérdezte, nyilván annyi intelligenciával rendelkezett, hogy nem érdemelt jobb választ tőlem: "ugyan kérem, mi még nem értünk el olyan fejlett fokra, hát nem tudja, hogy a gulyáshoz még mindig nyereg alatt puhítjuk a húst?" Evvel tudtára adtam, hogy milyen sértést mért nemzetemre, és egyben rájó’ttem, hogy bár négy nyelvű országban élek, a szemellenzőtöl nem látnak tovább, mint a hegyek. Az átlagos svájci műveltsége hiányos, történelmi ismeretük csak a határaikon belül terjed, a szomszédos országokról tudomásuk édeskevés. A későbbiek folytán, mikor nyelvüket már jobban bírtam, ők csodálkoztak, hogy a reformáció keletkezéséről vagy Teli Vilmosukról, kantonjaik nevezetességeiről én jobban voltam informálva, mint a bennszülött polgárok. Egyelőre kiút nem volt Svájcból. Valamennyiünknek itt kellett élnie a hegyek árnyékában. így is uton-utfélen éreztették velünk ezt a "speciális megtiszteltetést", hogy nem mint vendégmunkásokat kezeltek le, hanem véglegesen letelepülhető másod- osztályú idegenek lehetünk. El kellett fogadni, hogy a svájciak, természetüknél fogva az idegenekkel szemben gyanakvóak, mindenbe belekötnek, mindenkit figyelnek, minden magyart megkritizálnak. KÖny- nyű volt ezt tenni nekik. Ök otthon voltak - mi nem! Szemükben talán a mai napig is a magyarok csak megtűrt idegenek. Hamar alább hagyott a hősök látása, a szent forradalmistákkal való együttérzésük. Mi épp úgy felni, dolgozni akartunk, mint Ők. Hús-vér emberek voltunk, igényekkel és ezeknek teret kellett volna engedni. Nem ment simán. Bár a svájci nemzet kifelé szamaritánusnak mutatja magát, vöröskeresztes segélyei elismertek a földtekén, határain belül egy tapodtat sem enged vaskalapos életszemléletéből, ósdi törvényeiből, fukarságából. Tavaszra már a magyarok varázsa elapadt ^ szemükben. Az újságok már nem a dicső felkelőkről írtak vezércikkeikben, hanem azt pellen- gérezték ki, hogy hol, milyen magyar lopott el valamit. Természetesen előfordult ilyesmi is, elvetve, mert sok éhező magyart csábított az üzletekben felügyelet nélküli árú. Előfordult, vagy volt esetleg olyan, aki pénz hiányában, fizetés nélkül próbálta elvinni az orra előtt szabadon csüngő kolbászt, szalonnát. Az ilyen kellemetlen cikk olvasása után sokáig nem mertem még a villamosra sem felszállni. Szegyen- érzetemben azt hittem, mindenki leolvassa rólam, hogy magyar vagyok. Az igazgatói irodát meg egész nagy ívben elkerültem, nem akartam a sasorrú gúnyos arckifejezésével találkozni. JÓ ideig élveztem a nyugalmat, amikor újra becsapott a villám. A "Flúchtling"-et újra hivatta az igazgatóság. A svájci lányok kuncogása sértette fülemet, megjegyzéseik - hogy na most megint mit csinálhatott a magyar? - nagyon fájt, ahogy árgus szemekkel kisérték lépteimet az iroda fele. Volt okom aggodalomra. Pont az előző hétvégén vásároltam bort, meg más haszon- talanságot a Hilda néninél még mindig rituálisan megtartott vasárnapi ebedhez. Ezúttal én voltam a soros beszállni a költségekhez. Nem, ez a balgaság nem derült ki, vagy feladták a haszontalan _ megfigyeléseiket velem kapcsolatban. (Régebbi magyarok figyelmeztetése, hogy ez ám egy "igazi • rendőrállam", már nem volt olyan hihetetlen rémmese) Most nagyon komoly és hivatalos indokkal hivattak. Le is ültettek az asztallal szembeni székre. Ez újdonságnak számított, mert az igazgató előtt mindenkinek csak állnia volt szabad. A sasorru nem volt egyedül. Olyan negyvenesnek kinéző, fekete kabátos, fekete kalapos úr ült mellette egy bőrfotelben. A svájci törvényekről akartak velem diskurálni. Nem sokat tudtam erről a kérdésről. Gondoltam, ha a "Tizparancsolat"-ot betartja valaki, az minden országban érvényes. A fekete kabá- ( tos ur enyhén elmosolyodott erre, megdi- ’ csért, hogy az nagyon helyes, de a svájci civil törvények értelmében én kiskorú vagyok. Szülőket nem tudok felmutatni itt, bár tisztában vannak vele, hogy azok Kanadában élnek. Olyan távolságból, természetes, hogy nem tudnak rám felügyelni. Ezért a svájci hatóságok úgy ( döntöttek, hogy amig elérem a nagykorúságot, ami huszonegy éves korban van meghatározva, addig gyámság alá helyeznek! Az ár a fekete kabátban, Zürich egyik legnagyobb irodájának az alkalmazottja, és azért van itt, hogy ( most a kisasszony vele menjen és a kívánt dokumentumokat aláírja. (folytatjuk) (Amennyiben kívánja, szívesen megküldjük a cikk előző részeit.) FÁTYOL NÉLKÜL is be lehet majd térni a szaudi hölgyeknek a Dzsiddában néhány hónap múlva megnyíló uj bevásárlóközpontba. Az egyik helyi herceg és nővére úgy döntött: dacolva a több évszázados vallási hagyományokkal, boltot nyit - kizárólag a szebbik nem számára.
