Amerikai Magyar Szó, 1985. július-december (39. évfolyam, 27-48. szám)
1985-11-07 / 42. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Köszöntjük a mi örökifjú Soós Ethelünket SZAKONYI KÁROLY Macskák a várban Soos Ethel 20 eves korában és ma. Mikor volt szebb? Nehéz eldönteni! a földön fehér folt, kiömlött kefir. A kandúr ráveti magát. Mohón, de szüntelen felfeltekintve lefetyel, nagyon éhes lehet. Vajon miért nem csatlakozott a többihez? Az Ember öt is etette volna. Mire várt? Miért várt? Miért eszik lopva? Társai, ameddig csak elmerészkednek a terepükről, némán kisérik az Embert. Aztán elmaradoznak tőle, visszabújnak a palánk alá, átmásznak a kőhalmokon, szétszelednek. Itt élnek vadon az elkerített építkezési területeken, a hegyoldalban. Egerésznek, madarakra, csigákra vadásznak, elszórt szemétből kikapart hulladékon tengődnek. Kóbor macskák, gazdátlanok. Meghúzódtak a Varban, a pompás paloták tövében, és a háború pusztította, kiégett, szétlőtt rompalotak még évszázados kövek zugolyában. Akik régóta látják itt errefelé őket, azt mondják, vagy fél tucat macska egy elhunyt művésznő lakásából került az utcára. Amikor gazdátlanul maradtak, kikergették őket a Vár oldalába. A közelből valahonnan. Hagyták őket fedél nélkül, étien, szomjan. Megmaradnak-e, elvesznek-e, nem törődött velük többé senki. Tel jött, hosszan tartó fagyok pusztították őket, de néhány megmenekült, tavaszra megedzódótt. Fiakat szültek, szaporodtak. Megmaradtak ezen a tájon, menhelyet találtak maguknak, berendezkedtek a nomád eletre. A fiatal macskáknak ez már természetes: szabadon élni, kóborolni, vadászni, ajándékokat elfogadni az Embertől. A fiatal macskák nem emlékeznek a tragédiára: a vének közül pedig talán már csak ez az egy él, ez az öreg kandúr. Csak ő tudja, milyen volt a kiűzetés. Mennyit kellett szenvedni azutan, és mit kellett átvészelni, hogy fennmaradjanak a mostoha körülmények ellenere. A fiatalok nem tudják, igy hát nem is nagyon érdekli őket, milyen volt az Ember közelében élni, az Emberben bízni, aki végül i^y elbánt velük. Nem a gazda, nem az estenként ételt hozó Ember. De mégicsak - az Ember. Es ezt az öreg kandúr nem felejti. Rá van szorulva az alamizsnára, de büszke és sértődött, nyíltan el nem fogadhatja, amit vetnek neki. Nem barátkozik többé. Csak vár ott a közelben, s ha az Ember elmegy, s nyomában a jóllakott macskatársak, ha mar senki nem láthatja, felfalja, amit azok hátrahagytak. Neki? Nem neki hagyták hatra, a macskák nem törődnek vele, konok, Öreg, gondolhatják; amit az Ember ad, azt szerintük el kell fogadni; nem szeretni, vagy megvetni kell az Embert, csupán kihasználni. Ennek az estéli látogatónak talán lelkiismereti oka van rá, hogy táplálja., őket, talán puszta önzetlenség, jóság vezérli - a kóbor macskák erre nem kiváncsiak. Csak az öreg kandúr mérlegel. Szeretne hinni az Emberben, de fél megkockáztatni az újabb csalódást. Kapkodva fejezi be az evést, és máris távolabb oson a helytől, onnan lesi felbukkanó társait, a pihenni vagy portyázni indulókat.. Irigyli viselkedésüket. Irigyli nomáddá lett, magabiztos utódait. Kínában előzetes számítások szerint, a lakosság az 1981-1985 közötti öt évben tervbe vett 72 millióval szemben mindössze 62 millió fővel gyarapszik. Úgy tűnik, megvalósítható lesz az a célkitűzés, hogy az ország népessége az ezredfordulón ne legyen több 1 milliárd 200 milliónál. Alkonyat felé jönnek, lépdelnek, settenkednek, másznak, botorkálnak elő a palán- kok alól, romok közül, a hegyoldal bozótjából, ácsolatok alagutjából, és mint őrszemek helyezkednek el a palotákhoz vezető üt menten: a legtöbbjük fekete - bársonyfekete, éjfekete, de akad köztük tarka, cirmos és fakószürke is: sovány, de inkább talán csak karcsú macskák. Fiatalok. Izmos, lapos ( horpaszú, edzett állatok. Ülnek a kigyülo városi lámpák fénykórében, vagy félrehüzódnak a sötétbe, ahonnan csak figyelő szemük villan zölden a Várszínház épülete( felé, azon túlról, valahonnan a Disz-tér környékéről jön majd az Ember. Ilyenkor, esténként rendszerint megérkezik. Ahogy közeledik jöttének ideje, egyre több macska lepi el a kornyéket. A belső palotaudvarból, a Széchenyi Könyvtárból a buszhoz igyekvők (csodálkozva bámulják ezt a macskahadat. * Es még mindig, (meg egyre jönnek újabbak: ledőlt oszlopról vetik magukat puhán a kövezetre, s futnak a többihez, majd lustán megállnak - meg nem kestek le semmiről. Végre jön az Ember. Fentröl az ut tetejéről már macskák csapata kiséri, gyűlik koré a macskák hada, amint alkalmas helyet keres - az etetésre. Az őrszemek felpattannak posztjaikról, csatlakoznak a sereghez; az Ember halkan, biztatón beszél hozzájuk, ők pedig követik nesztelen,, mig csak meg nem áll a múzeumi épülettel szemközti romokat elkerítő palánknál. Az Embernél táska van, a táskában élelem. Zacskós tej, sajtdarabok, felvágott maradékok, kenyérhéj, hús, miegyéb. Kétrét hajolva osztja ki köztük az elemózsiát, húszharminc macskának persze nem bendőt degeszre töltő mennyiséget, igy hát van nyávogás, acsarkodás, egymásnak ugrálás. Az Ember azonban nem hagyja vadulni okét, etek-osztó hatalmánál fogva rendet teremt, figyeli, hogy jusson mindegyiknek eledel, csititja a vadabbját, kezével tereli a szelidebbjét, egynek-egynek külön is juttat valamicskét. Akad még tartalék a táska mélyen. Kell is, mert a sötétből innen-onnan futnak, loholnak még a késők: kering, hullámzik az Ember körül a macskák tömege. Autó jön a palota felöl, lassít, a fényszórók az úton a zsákmányukat marcangoló macskákra világítanak, a sofőr megdöbben: mi ez a dzsungeli kép? Kis, fekete párducok, villogó szemű kis tigrisek lakomáznak? Alig tud tovább hajtani: az Ember hessen- ti el védenceit a kocsi elől, nem törődnek azok most sem a fénysugárral, sem motor- dübörgéssel, mohon mélyesztik szalonnabőrkébe, kenyérhéjába éles fogaikat. A palota sarkánál egymagában ül egy megtermett, öreg kandúr. Messziről, feszülten, ugrásra készen, mégis moccanatlanul lesi a nyüzsgést. Látja társait, látja a köztük hajladozó, pusmogó. simogató Embert. Nézi,, hogy hízelkednek keze alá a jóllakottak, § futnak utána szolgai alázattal, amikor táskáját végül becsukja, s elindul vissza, a Disz-tér felé. Lassan hét óra, a várszínházban kezdődik az előadás, taxik érkeznek a bejárat elé; másfelől a Galéria meg a Történeti Múzeum, a Széchenyi Könyvtár ablakai világítanak; a hegy lábánál kékesfeketén remeg a világvárosi este. A palota sarkánál az Öreg macska megmozdul, átfut a lámpa alatt a sötétbe. Ahol az Ember imént a lakomat rendezte,------------------j 7 i - IrfUtf. Szeretettel üdvözöljük az élete második századába lépÖ kedves olvasónkat, Soos Ethelt Pasadena, Cal.-ban 100. születésnapja alkalmával. Soós Ethel több, mint fél évszázada olvassa lapunkat, amelyre eredetileg még kedves férje, Lajos életében fizettek elő. Soós Ethel jó egészségben ünnepelte meg ezt a szép évfordulót, amit a fenti fénykép is visszatükröz. A Pasadena-i helyi lap szép, kepes riportban foglalkozott az eseménnyel. Száz éves születési évfordulók ott sem mindennaposak. A riportban felvázolták a Soós család regényes életútját. Soós Ethel egy dunántúli kis faluból érkezett Amerikába 1907- ben. Férje előnyösen ismert építési vállalkozó volt Californiában. Két leánya mar a 80. éve felé közeledik, legidősebb unokája (Hugh Stewart) 57 éves. Rajtuk kívül tiz dédunoka övezi körül szeretetével a dédnagymamát. Mély meghatódóttsággal és nem csekély büszkeséggel osztozunk mi is a Soós cs(alad örömében. Lengyel testvérnépünk "Éljen 100 évig" köszöntéssel üdvözli azokat, akiket nagyon ( szeret es tisztel. Mi ezen túlmenöleg "Éljen 120 évig" kívánsággal fejezzük ki szeretetünket Soós Ethel iránt. Idős olvasóink, lapjuk iránti megbecsülését, szeretetét, kitartó jóakaratai lapunk legnagyobb erkölcsi kincsének tekintjük. Soós Ethelen kívül még sok más kedves olvasónk van, akik közelednek a száz éves gyönyörű életkorhatárhoz. Legtöbbjük 50, 60, 70 éve olvassa, támogatja lapunkat. Olyanok, mint a mi drága Sallai munkástársunk New Yorkban, Gellért Hugó New Jerseyben, Jánosy Helén- Californiában, Balia Ethel, Arkansasban, Vass néni Wellan- don. Nos, azután ott van a "fiatalabb gárda" is, mint a mi szeretett Farkas Lilink Floridában, Jéhn Ferink, Paczier Flóriánunk Californiában, Miklós Györgyünk Michi- ganben, Gamauf Gusztink és Vágó Oszink Flushingban és még sokan mások. Ezek közel egy évszázad történelmi távlatából ítélik meg lapunkat és teszik azt minden héten az élettapasztalat mérlegére, őrzik azt szivük melegevei. Csak azért tudott fennmaradni lapunk ilyen vészterhes évszázadban, mint a XX. század. E gondolatokkal köszöntjük soha nem lankadó szeretettel Soós Ethelt. TERJESSZE LAPUNKAT!
