Amerikai Magyar Szó, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-07 / 6. szám
Thursday, Feb. 7. 1985. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7. Beregi Tivadar (Párizs); Egy régi barát emlékére Csak most a napokban kaptam meg a szamomra megrendítő hirt, hogy Szakasits Antal, a Szakszervezeti Tanács hajdani titkára, a szocialista munkásifjusápji mozgalom vezető egyénisége a két világháború közötti években, az Ifjúmunkás es a Népszava főszerkesztője, iparügyi államtitkár 1948-50 kozott, a Köztársasági Munkarend kituntettje, pár eve elhunyt. Amikor szép, egyenes tartására, gondosan hátrafésült barna hajára, mosolygós arcára es- első rokonszenves fogadtatásomra gondolok vissza, emlékezetembe jutnak budapesti ifjúkori éveim, amelyek szorosan a szakszervezeti mozgalomhoz kapcsolódnak. 1925-ben történt, 16 éves voltam, amikor a Tanítóképző első osztályát elvégezve, a meleg, nyári vakációt Mórott, Fejér megyében, a Vértes alján, szüleim földszintes házában töltöttem. Egy délután tollat vettem a kezembe, leültem édesapám íróasztalához és megírtam futtában egy cikket az ifjúmunkások kulturális problémáiról. Elküldtem az "Ifjúmunkás" főszerkesztőjéhez. Pár napra rá megérkezett a válasz: Szakasits Antal a cikket "jónak" találta és közölni fogja a lap szeptemberi számában. Türelmetlenül és érthető fiatalos izgalommal vártam első cikkem publikálását nyomtatásban. S éppen akkor váratlanul beütött a mennykő: Rakovszky Iván, akkori reakciós belügyminiszter, betiltotta az "Ifjumunkás"-t és a lap éveken át nem jelenhetett meg. Ennek következtében cikkem közlése is elmaradt. Toporzékoltam dühömben, de mégsem voltam elkeseredve. Rövidesen, Szakasits Antalnak Weltner Jakab, a "Népszava" akkori főszerkesztője adott "menedéket" lapjában. Ennek a napilapnak a keretében jelent meg vasárnaponként "Munkás- ifjuság" nevű rovata. Ebben a rovatban közölte 1926 augusztus 29-én B.T. aláírással a móri tanoncok siralmas gazdasági, munkapolitikai és társadalmi helyzetéről irt levelemet. Ekkor még nem ismertem személyesen Szakasits Antalt. Amikor a következő második tanévet megkezdtem a Tanítóképzőben, egy este elmentem az egyik kerületi szakszervezetbe meghallgatni Szakasits Antal előadását a "Munkásifjusag sorsa és élethivatása" címen. Nagyszerül benyomást tett rám úgy is, mint ember, úgy is mint előadó. Másnap felkerestem a Szak- szervezeti Tanács Kertész utcai székházában. Mindjárt rokonszenves szavakkal fogadott.- Maga az, Beregi, akiről annyi szépet hallottam - mondotta Gál Benő szakszervezeti vezető jelenlétében, aki éppen szemben ült vele. így kezdődött Szakasitssal való barátságom, amely csak halálával ért véget. Szakasits Antalt 1948 márciusában láttam újra, 18 év után, az 1848-as forradalom centenáriumának megünneplése alkalmából és még egyszer, utoljára, 1973 júliusában. Mindkét viszontlátás és ujratalálkozás a kifejezhetetlen meghatódottság, az el- múlhatatlan szeretet és mélységes barátság jegyében folyt le. Az örömtől és elfogódottságtól sírva öleltük meg egymást, nem feledve, még 40 év leforgása után sem, hogy ifjúságom nehéz, küzdelmes éveiben ö nemcsak tanácsadó, hanem megértő, érzékeny lelkületű, segítőtárs is volt. Emlékét őrizni fogom szivemben. SZIRTES ADÁM ARAM ÉS A KECSKÉK Hónapra hónap jött és évre év. Apámék kifizették a házat, sőt szólót is vettek a Haleszban "Lessz rajta?" - "Hát, ha lessz!" Jó napot és az adj isten helyett ezzel köszöntötték itt egymást az emberek. Mert lapos terület, és a termést legtöbbször elvitte a fagy. így lett e területnek a neve Halesz, s az egyik s-betüje is elfagyott. Szóval vettek itt négyszáz négyszögölet, de csak az egyik fele szóló, a másik fele szántó. Homok; olcsón jutottak hozzá. Krumpli, kukorica megtermett benne. A szóló három hektó körül hozott. Nap, mint nap kijártunk ide; ók bajlódtak a szőlővel, én meg bajlódtam a két pisissel, a tipegő Icánkkal és a faágra kötött harkában az óázó Bözsinkkel. Ha sirt, hintáztattam; ha elhallgatott, hallgathattam a sárgarigók trillázását. Szegényember tehene a kecske. Hát az is lett nekünk. A Mici. Annak pedig lett két kicsije. A Mici nagyon rafinált volt, a gidák pedig tündériek. Vigyázni kellett rájuk, mert mindent rágtak, meget- tek.Szakajtót, kosarat dugni kellett előlük. A szomszéd vertfalu háza oldalába karvastag- ságu árkot nyaltak. Sokszor, mivel Pistánk meg Lacink játékokba feledkezve vigyáztak rájuk a gyatra legelőn, a legelő melletti gazdák veteményeseiben tettek kárt. így az egyik feljelentés ment a másik után a községházára, onnan pedig jöttek a figyelmeztetések, majd a büntetések. Udvarfogságra lettek ítélve, nekünk pedig a Muszáj- ka erdőből kellett hordani az akácágakat. Aminek megint büntetés lett a vége. Igénytelen állatok, de sok bajjal járt a tartásuk. Anyánk, ha fejt, mi, gyerekek ott téblábol- tunk mellette, alig vártuk, hogy ihassuk a friss kecsketejet. Néha ki se vártuk, hogy leszűrje, öntöttük a bögrébe, és máris ittuk, köpködve a sok kecskeszőrt. A túrója meg egyenesen csudafinom volt. Finom? Fólséges. Duzzadtunk, erősödtünk, nőttünk a Mici kecskénk jóvoltából. Pincénk nem lévén, a kamrába tette be a hordót, leszüreteltünk. Daráltunk. A ledarált szóló mellől a kádból az elkülönítő kosárból mertük ki a szőlőlét és vittük be a kamrába, s öntöttük a hordóba. Azaz öntöttük volna, mert hú a szentségit, várjatok, alul nincs bedugva a hordó, igy az apám. Hamarjában felkapott egy kukoricacsutkát, azt illeszt- gette a lyukhoz, majd csavart rá sustyat szigetelésnek. Beverte. No most már ó'ntheti- tek. Ez alatt a Mici kecske pedig kinn az udvaron fel az első két lábát a kád szélére, vedelni a mustot. Hej, a keserves anyádat! - ordít apám, amikor meglátja a kecskét. Agyonütlek teee! És tényleg, úgy kellett a kádtól elütni. A hasát nézve degeszre szívhatta magát, amig mi bent szoszmö- töltünk a hordónál. Apám sovány ember létére majd szétpukkadt a dühtől. Ezután már nagyon vigyáztunk, a préselésnél főleg. Tele lett a hordó, később forrni kezdett a must. Apám nyitva hagyta a kamra ajtaját, nehogy a mustgázban valamelyikünk elpatkoljon. Nap mint nap lopozott belőle, nézegette, de inkább kóstolgatta és közben becézgette. Finom a murci, finom lesz a bor is - és nagyokat csettintett a nyelvével. Egyik nap vendég jött hozzánk látogatóba PecelrŐl. Apám testvérének, Julis néninek a második férje. Mert az elsőtől, aki a hétszer hetet nem tudta, elvált. Apám beinvitálta a vendéget a szobába, anyám is be, mert ilyenkor igy illik. Mi is be, nem illikböl, hanem kíváncsiságból, tátani a szánkat. Ti hogy vagytok, mi hogy vagyunk után Julis néni férje kérdezi apámtól, anyámtól, mivel a péceli albérletükből ki kell költözniük, ide jöhetnének- e ideiglenesen lakni, addig, amig nem szereznek másikat. Az ilyen komoly téma, probléma szobában marasztaló dolog nemcsak felnőtt számára, de nekünk, szájtátiak számára is. Apám néz anyámra, anyám meg apamra, mert az ilyesmi nagyon megfontolni való. A vendég meg néz reménykedve, hol apámra hol anyámra. Először anyám szólal meg: Hát segítsünk rajtuk. Meglesznek a kisszobában. Megférünk. Sok jó megfér együtt. Meg hát - mondja apám -, hát akkor sógor, gyertek. A sógor meg azt se tudja, hogyan hálálkodjon. No, sógor, most pedig megkóstolod a boromat. Murci, de már iható. Fogja a vizeskancsót és megy ki, mi gyerekek is mozgásba jövünk, indulnánk ki az udvarra, hogy, mi is megtárgyaljuk a hogy lesz, mint leszt, ha más gyerekek is itt fognak lakni nálunk. Egyszercsak, égszakadás, földindulás, apánk rettenetes ordítását, káromkodását halljuk, szaladunk kifelé. Apám ott áll, nekitámaszkodva a kamra ajtófélfájának, roggyantan, es mint egy eszelős néz befelé a kamrába. Aztán fordul felénk, iszonyatos nézéssel, mozog a szája, de egy hang se jön ki belőle. Anyám meg a sógor szaladnak hozzá, amikor éppen ósszecsuklana, mint a collstok, és leültetik a gangra. Jaaaaj, jaaaj! Istenem a bor, oda mind, kifolyt a bor! - jajgatja el magát anyám, ahogy benéz a kamrába. Lótás-futas, vödör, lavór, mosótekno, mosófazék, futkos a sogor is, futunk mi is, hozzuk a fazekat, lábast, vájlingot, tálat. Bokáig a borban, bögrével, lapáttal, tányérokkal szedjük, merjük, mentjük a bort. Amit meg meg lehet menteni, amit még nem ivott meg a kamra földje. Mert az bizony megitta a bor felét. Mire fölszedtük, apám is összeszedte magát. Az apátok istenit, rohadt kölykök, baltával vágom szét a fejeteket! Melyiktek volt a kamrában? Ki húzta ki a dugót? - Mi nem, mi bent voltunk a szobában. - Hát akkor ki, ki húzta ki a csutkát a hordóból? Ki! - Erre a Mici kecske bágyadtan mekeg, nem messze a kamra ajtajától az eperfa tóvében. A kicsik meg a gang végében fekszenek eldőlve, mozdulatlanul. A rohadt anyjukat ... Hát persze, a dugó... A csutka... A kecskék tették! ! Hat persze, ki ne tudná, hogy a csutka es a sustya kecskecsemege. Az isteni nedűt pedig jobban imádja, mint az ember. A dugót megették, a kifolyt bort megszlo- páltak. Az egyik rogyásig, a másik kettő halálig. A Mici kecske másnap állt csak négy lábra, de utána még három napig kóválygott. A saját tejét kellett vele itatni, hogy kijózanodjon. A világot szépen itt hagyó gidákat jó egy hétig csemegéztük. Apánk szegény pedig ez idő alatt lélek- veszetten búslakodott, és nagyokat sóhajtozva mondogatta: Ó, én ökör! Miért nem faragtam fadugót! Részlet Szirtes Adám készülő önéletrajzi könyvéből.
