Amerikai Magyar Szó, 1984. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-08 / 10. szám
Thursday, March 8. 1984. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3. Beregi Tivadar (Párizs): Lamartine és a magyar szabadságharc A múlt század negyvenes éveitől kezdve a demokratikus eszmék, minden mesterséges akadály ellenére, behatoltak Magyar- ország területére. S midőn 1848-ban európa- szerte fellobbant a forradalom lángja, Magyarországon is, ahol mar 1841-ben Kossuth Pesti Hirlap-jával megindult a társadalmi és politikai erjedes, megtörténhetett a nagy történelmi változás. S minthogy a magyar márciusi forradalom közvetlenül a párizsi események után tört ki, hatása óriási volt Franciaországban. Nemcsak a korabeli francia politikusok, költők, irók, művészek és tudósok megnyilatkozásai tükrözik e hatást, iianem a hírlapok és folyóiratok rokonszenvesen lelkesedő cikkei és tanulmányai is, valamint a vezető francia államférfiaknak a forradalmi Magyarországgal szemben elfoglalt álláspontja. Az akkor élt nagy franciák között volt egy, aki különösképpen megértette és jelentőségéhez mérten értékelte a magyar forradalom európai fontosságát. Ez az akkor világhírű francia államférfi Alphonse de Lamartine volt, a rendkívüli hatású iró, szónok és költő, az 1848-as februári forradalom volt külügyminisztere. Abban az időben, amikor a 48-as magyar forradalom nemcsak Franciaország, hanem az egész Európa, sót Amerika demokratikus néptömegeit is valósággal lázba hozta, s amikor a reakciós ideológiáju, óvatos félősködö konzervatív beállítottságú francia politikusok csak figyelték a magyar eseményeket, Lamartine volt az, aki elsőnek értette meg a magyar forradalom szabadságszavát, fölmérte világpolitikai jelentőségét esetleges következményeit Európa demokratizálódásának folyamatára. Pedig Lamartine a polgári demokráciának volt a harcosa és védelmezője; szöges ellentétben állt mindig a szocialista társadalmi irányzatokkal. Lamartine a polgári demokrácia alapelveinek megvalósításáért küzdött még a februári forradalom idején is. Ezt maga sem tagadta és erről tanúbizonyságot is tett, amikor keményen ellenállt annak, hogy a vörös zászlót a nemzetiszinü lobogó helyett tűzzék ki a párizsi városháza ormára. Lamartine politikai és társadalomszemlélete minden vonatkozásban magán viselte a polgári és 1851 utáni konzervatív jelleget. S ha az ö világfelfogásának, egész életbölcseletének beállítottsága néha bírálatot is érdemel, nem vitatható még ma sem, hogy az emberi szabadságnak volt a hőse és bátor katonája, még abban az ellenforradalmi időben is, amikor minden munkásmozgalmi törekvést Cavaignac tábornok és később III. Napoleon uralma könyörtelenül elnyomott. Lamartine-nek éppen ösztönös, a rajongással határos szabadságszeretete volt az, ami öt a magyar néphez fűzte. Mint történetiró ismerte a magyar nép forradalom előtti tűrhetetlen, nyomorúságos sorsát, nemes szellemű Íróinak, költőinek köztársasági és demokratikus szellemét, függetlenségi küzdelmeit és szabadságkultuszát. így érthető, hogy amikor a márciusi forradalom kitört Magyarországon, Lamartine volt az, aki Franciaországban legelőször hangsúlyozta a magyarok függetlenségi és szabadságtörekvéseinek történelmi jogosultságát. 1848 március 15-én, éppen a magyar forradalom kitörésének napján, a párizsi magyarok küldöttsége Dobsa Lajos és Hugo Károly vezetésével fölkereste az ideiglenes francia forradalmi kormányt, hogy közvetítse a magyar nemzet üdvözletét és szerencsekivánatait a II. Köztársaság kikiáltása alkalmából. Lamartine külügyminiszteri hivatalában fogadta a küldöttséget és válaszbeszédében igy jellemezte a magyar népet és bizonyította be a magyarok iránt érzett őszinte rokonszenvét: "Egyszer, ha Franciaországnak szüksége lesz, hogy megismerje a magyarok erényeit, bátorságát, szabadság- és testvériségi szellemét, akkor én boldogan teszek erről bizonyságot. És most, amikor Önök jókivánataikat tolmácsolják a francia nép szabadságának jovöjéhez, mi is tisztelettel gondolunk a magyar népre, bölcsességgel, dicsőségesen fönntartott régi szabadsághagyományaikra. S amikor önök visszatérnek szép hazájukba, mondják meg otthon, hogy a magyaroknak annyi barátja van Franciaországban, mint a menynyi francia van." Amikor Lamartine, mint a forradalmi kormány külügyminisztere megkapta az első hivatalos diplomáciai értesítést a magyar forradalom kitöréséről, ezt a nagy európai eseményt ujjongva jelentette be a francia nemzetgyűlésben, mert a magyar forradalom es a demokrácia eszméinek a győzelmét látta: legelőször is a szabadság újjászületését egy olyan országban, ahol a feudalizmus rendszere virágzott es kérlelhetetlenül szipolyozta ki a védtelen, jogtalan, helyhez kötött jobbágyságot. E nagy külpolitikai beszede folyamán, melyet a baloldal tapsvihara fogadott, Lamartine igy nyilatkozott Magyarországról: "Most, amikor Magyarország el akar szakadni Ausztriától, a függetlenségét akarja minél előbb kivívni. A forradalom Magyarországon már eltörölte a kiváltságos feudális jogokat és egy önálló felelős minisztériumot alakított. Ausztriától való teljes elkülönülésének jelét adja, amikor egy önálló, magyar külügyminisztériumot akar felállítani. 1848 május 23—i külpolitikai beszámolójában Lamartine közli a Nemzetgyűléssel, hogy a Habsburg monarchia a teljes felbomlás utján van és a magyaroknak a szabadságért és függetlenségért való szívós harca példaként ösztönzi a szerbeket, cseheket és a románokat is, hogy német elnyomóik ellen vegyek fel a fegyvert. Lamartine mindvégig élénk figyelemmel kiserte a magyar forradalom fejlődését. Amikor a magyar nemzetgyűlés megszavazta a 200.000 újoncot és a szükséges hadi- kölcsönt a honvédelemre, Lamartine a külpolitikai bizottság előtt tartott beszédében ezeket mondotta: "Magyarország többé nem ismeri el az ausztriai kormány rendelkezési jogát Magyarország fölött. A magyar nemzetgyűlés megszavazta a 200.000 újoncot és ez az önálló hadsereg bástyája lesz a magyarok függetlenségének". Amikor 1849 augusztus 13-án Magyarország függetlenségi harca Világosnál elbukott és ennek következményeként a tobzódó abszolutizmus, a bosszú, a gyűlölet, a meghurcoltatás, a féktelen elnyomás, a terror es a tömeggyilkosságok kora és az aradi 13 magyar tábornok kivégzése következett, Lamartine nem hagyta cserben Magyarországot a megaláztatás, az uj szolgaság, az osztrák megtorlás sötét éveiben sem. A Meditations poétiques és a La Chute d'un ange halhatatlan költője továbbra is egyűttérzett az eltiport, szenvedő magyar néppel és amint a nagy magyar szabadságharcosok, úgy ö is változatlanul hitt az önálló Magyarország újjászületésében. Ezért mondhatjuk minden túlzás nélkül, hogy a 48-as forradalom és szabadságharc története Összeforrott Lamartine nevével is, aki valóban Kossuth demokratikus törekvéseinek első nagy francia védelmezője és hirdetője volt. (folytatás az 1, oldalról) a magyar vezető gárda egészen 1848 augusztusának a végéig elzárkózott márciusban elnyert nagyfokú mozgásszabadságának komolyabb utólagos korlátozása elöl, s ebben kétségkívül volt része annak, hogy ez a gárda hosszá hónapokon át túlértékelte a magyar forradalom lehetőségeit: csakhogy közrejátszott ebben még egy másik tényező is - amelyet Deák már figyelmen kívül hagy -, éspedig az, hogy ennek a gárdának az előző évtizedekben (igen szomorú tapasztalatok alapján) szent meggyőződésévé lett: ha gondoskodni akar arról, hogy Magyarország kitörjön a birodalmon belüli alárendeltségi állapotából, és gyors léptekkel meginduljon a felemelkedés útján, akkor az átalakulás irányításához teljesen szabad kezet kell biztosítania magának. Másodszor pedig - és főleg - azért nem fogadhatjuk el Deák okfejtésének említett pontját, mert egyszerűen nem felel meg a tényeknek, amit ő a hazai kutatók egy csoportjával (elsősorban e sorok Írójával) vitatkozva állít - de persze csak állít és semmivel sem bizonyít -, hogy tudniillik a másik oldalon, Bécsben Pesttől eltérően a márciusi fordulat után is jó ideig megvolt a készség kölcsönös engedményeken alapuló kiegyenlítés nyélbe ütésére. A tények ugyanis azt mutatják, hogy 1848- ban a bécsi hangadók az első napok fej- vesztettségének elültével szintén alaposan túlértékelték a maguk lehetőségeit, s ezért március végétől fogva már valamennyien egyetértettek abban, hogy Magyarországot újból teljes mértékben a bécsi kormányhatóságoktól függő helyzetbe kell és lehet is hozni. A magyar tó'rténeti problémákkal Becstől Seattle-ig és Ungvártól Tokióig ma már igen sokan foglalkoznak Magyarország határain kivül is (s korántsem csupán innen elszármazott kutatók, hanem olyanok is, akiket kizárólag tudományos hajlamaik tereltek e problémák felé), és a magyar olvasóközönséget éppoly fontos lenne megismertetni ezeknek a kutatóknak az eredményeivel, amilyen fontos lenne megfordítva - külhoni érdeklődök kezébe is az eddigit sokszorosan felülmúló számban tenni le a hazai szerzők történeti müveinek idegen nyelvű kiadásait. Amikor üdvözlöm Deák István könyvének magyar nyelven történt közrebocsátását, akkor nemcsak a mű belső értekei miatt járok el igy, hanem azért is, mert szeretnék odahatni, hogy ezt a ma még ritkaságszámba menő kezdeményezést a jövőben minél sűrűbben kövessék más rokoniránvu lépések is. Deák István: Kossuth Lajos és a maevarok 1848—49-ben
