Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-10-14 / 38. szám
20. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Oct. 14. 1982. (Gyetvai János) VARGA JÓZSEF Az amerikai magyarság az egyik legkiválóbb értékét és képviselőjét vesztette el 1941-ben Varga József személyében. De nemcsak az amerikai magyarságnak, hanem az egész magyar népnek is egyik legkitűnőbb értéke és képvselője volt. Egyik őstehetsége a magyar népnek. 1884. március 9-én született Orosházán, Békés megyében. Abban a városban, ahol az utolsó két emberöltő alatt a legöntudatosabban és legkiáltóbban jutott kifejezésre az egész magyar nép évszázados szenvedése, de lázadása és szabadságküzdelme is. Mintha Dózsa, Rákóczi, Petőfi szabadsághagyományai ott találtak volna menedéket az évszázados harcok és üldözések nyomán és ott csíráztak volna új életre 48 óta. A magyar parasztság minden jajja ott kiáltott leghangosabban, de szabaságra törekvő harcai is ott öltöttek új formákat a főidért és kenyérért. Orosháza volt a magyar földmíves mozgalmak „főhadiszállása”, arató és kubikus sztrájkok színhelye. Varga József apja, nagyapja Orosháza nagyszerű más harcosaival, a Szálaikkal, és másokkal együtt résztvevői voltak ezeknek a harcoknak. Ezeket a hagyományokat kapta örökségül, ezeknek a magyar szabadságküzdelmeknek levegőjét szívta gyermekkorától fogva Varga József. így vált lelke a Dózsák, Rákócziak, Petőfik, azután az Adyk örőkséghordozójává és később lantosává, nagy költőjévé. Apja azután mesterségre taníttatta. Ácsmester lett. Mint ilyen, részévé vált és nőtt a magyarországi ipari munkásságnak és annak európai és magyar szabadságharcait is vívta bérharcok, sztrájkok formájában. Ezen keresztül nyert a magyar határokon is túlterjedő nemzetközi látókört. Nemcsak a magyar, hanem a világszabadság küzdelmek „polgára” is lett ezzel és egyben az ipari munkásság nagy lantosa és költője is. Sem a magyar grófok nem adtak több földet és szabadságot a magyar parasztságnak, sem a modern jobbágytartó magyar gyárosok és bankárok több jogot a magyar munkásságnak, mint adtak azelőtt. Orosházán és a magyar rónákon a csendőrökkel, Budapesten a rendőrökkel és katonasággal gázoltatták vérbe a magyar nép minden megmozdulását, kenyér- és szabadságkövetelését. A magyar nép kisemmizett legjobbjai szász- és százezer számra vették kezükbe a vándorbotot, ha otthon éhen, vagy a csendőrszuronyok és huszárlovak alatt nem akartak pusztulni. Megkezdődött a tömeges kivándorlás Amerikába. Ezekkel vált világvándorrá Varga József is. Orosháza és a magyar rónák, városok legjobbjai vele jöttek. S mint a többieknek, akiknek hazájuk hantjait, apáik sírjait kellett otthagy- niok, Varga Józsefnek is könny gyöngyözött a szemében és a legfájdalfnasabb dal a lelkében. Ezek a dalok váltak azután gyöngyeivé későbbi költeményeinek is. A kisemmizettek jajkiáltása a föld és haza után, amelyből elűzték őket, a magyar nép kiáltó átka a magyar grófokra, urakra, bitangokra, akik egy nagy népnek voltak gyilkosai évszázadokon át. Varga József így vált Petőfi, Ady mellett a magyar nép egyik legnagyobb szabadságdalnokává, Magyarország siratóinak, de föltámasztásának is egyik legnagyobb tárogatósává. Idekint Amerikában még tovább húzta az elnyomottak, másoknak élő és haló jobbágyivadékok igáját, csak ezúttal más uraknak, hamar fiává és testvérévé vált az amerikai népnek, amelynek sorsa ha jobb volt is, mint a magyar népé, maradt még oka neki is főlszabaduíásra vágyni. És ahogyan Orosházán vagy Budapesten vívta azt tovább itt az amerikai néppel is. Miközben dalai állandóan hazafelé is szálltak. Részévé, lelkes hívévé vált az amerikai magyarság legöntudatosabb, legmesszebb látó táborának, az amerikai magyar munkásmozgalomnak és haladásnak, egész megmaradt erejével támogatva az itteni nép minden harcát. Akit világgá űztek a magyar urak, így vált minden népek és minden szabadságküzdelmek világpolgárává és harcosává is. De legégetőbb sebe mindenkor a magyar szabadság utáni vérző vágy maradt. Ez volt a társadalmi múlt, keret és örökség, amelyen belül Varga József itt verseit kezdte írogatni. Otthonról elűzték. Otthon nem tanították meg a versírás technikájára. Otthon a többi nagy őstehetség sorsára jutott volna végleg: megfullad, a magyar úri mocsárban elsorvadt volna ismeretlenül. Itt a velejött kitagadottak fogadták keblükbe és szívükbe. Fórumot dalainak az amerikai magyar munkásság sajtójában kapott, ahol azután mint a magyar lélek nagy pompás virága kezdett kinyílni. Egyre- másra jelentek meg legszebb versei, legutóbb a Magyar Jövőben. És lassan észrevette az egész magyarság, itt szenvedő magyar költő- és írótársai is. Az ő sorsuk is az volt, ami a Vargáé. Otthon megfojtották vagy kiűzték a magyar kultúrát. Akik idejöttek, itt próbálták Varga Józseffel együtt életre kelteni. Varga Józseffel éreztek, ha sokan tán titokban is, mert nem voltak elég bátrak nyíltan odaállni már életében Varga József, a munkás mellé, hogy vele együtt összefogva ápolják, öntözzék a kiüldözött magyar kultúrát. És nem voltak elég messzirelátók, hogy Varga Józseffel, a munkással kovácsolják legalább itt az árva magyarság egységét. Halála után nyújtottak csak neki több kevesebb elégtételt. Varga József nem tanulta éveken át, gimnáziumokban, egyetemeken a verselés tudományát, formáit. Nem tudta úgy, mint Babits Mihály, hogy mi a jambus, dakti- lus és hexameter. Még csak a magyar verselési formákat sem volt soha ideje, alkalma megtanulni. De amíg mások álmukban is jambusban faraghatják mondanivalóikat, Varga József jambus és daktilus nélkül is a legnagyobb verseket írta, amiket valaha magyar tollal írtak. Némelyek szemére vetették, hogy „utánérző” volt> különösen az Ady versek érzelmei, néha formái is ütöttek ki verseiből. Ha Ady érzései lángoltak ő benne is, az csak magyarságára vall. Adyban is ugyanúgy sír a magyar lélek, mint benne, és Adyban is úgy harsogott a magyar szabadság, mint ő benne. A formák pedig mitsem számítanak annál, akiben olyan költői nagyság van, mint volt Varga Józsefben. őstehetsége mellett minden formai kérdés eltörpült. És amíg nagyszerű dalait írta, zengte, a maga és családja kenyeréért dolgoznia kellett keményen, szinte éjjel és nappal. Mint carpenter dolgozott. S miközben fáradtan ment haza munkájából, álmodta a magyar léleknek és a magyar népnek és minden szabadságra vágyó embernek és népnek a legszebb dalait. És hordta vállán már nemcsak egy üldözött, hajszolt népnek a sorsát, hanem a lefelé hajló kornak a terheit is. Fogoperációnak kellett magát alájavetnie. Mérgezést kapott. És hiába sietett minden íróbarátja, ismerőse Chicagóba, ahol élt, megmentésére vérátömlesztéssel, szeptember 9-én, délután 2 órakor meghalt. Halottja az amerikai magyarságnak. Halottja az üldözött magyar népnek. És halottja a magyar kultúrának. Nagy halottja, lantosa és költőié. Magyar Jövő Naptára. 1942. 44—46. H. J. [Hollós József] FOLORENGESKOR Magyar Fórum. 1942. 1. sz. 99. Az amerikai magyar munkássajtó olvasóin kívül vajmi kevesen hallottak Varga Józsefről, a munkásköltőről, akinek közel száz versét most, nem sokkal a költő halála után az IWO magyar csoportja adta ki. Igazi magyar-proletár sors volt az élete. Orosházi szegény paraszt család sarja, gyermekkorát pásztorkodással töltötte és csak elemi iskolát végezhetett. Fiatalon bekerült a munkásmozgalomba, az alföldi nagy paraszti megmozdulások és Darányi, Andrássy, Tisza csendőruralma idején. Nagy hatással volt rá Csizmadia Sándor, az akkori idők proletárköltőie. 1913-ban került Amerikába, Chicagóba s ott élt haláláig. De hadd folytassa ő maga egy-két év előtt megírt rövid életrajzában: „Itt újrakezdődött, amit otthon félbehagytam. Kálvária-járás, munkanélküliség, mozgalmak, lap építése és fönntartása. De ott voltam minden megmozdulásban. A hírhedt Palmer lefogások idején engem is lekaptak és vártam a hazatoloncolást. Ami a verselést illeti, azok olyan dühös, gyűlölve írt dolgok, mert arra van elég okom, én azokat husángnak szántam és arra elég jók. Hogy döcögnek, annak az az oka, hogy íróasztalom egy kissé rázós, ti. rendszerint a villanyoson szoktam a térdemen írni őket. De már csiszolásra, simításra nincs időm, se alkalmam, hiányzik a szükséges csend és nyugalom. Tíz év óta egy hotelben tengetem nyomorult életemet nevetségesen kevés fizetésért és megalázó viszonyok között. Este, ha hazaérek, úgy érzem magamat, mint akit a kínzókamrából szabadítottak ki. De ha beteg testemet meg is törték, a lázadó szellemet ezt az ősi Dózsát nem tudják elnémítani bennem. A szándék csak erősebb lesz: írni, ütni, vágni, már mellékes mivel, és azt hiszem, ez a fontos.” A költő lebecsüli verseit, holott azok között nem egy van, amely értéke a magyar munkásköltészetnek. Ő valóban igazi Dózsa-unoka, aki lázadásra szólítja a kisemmizett magyar parasztokat és megkondítja a halálharangot a magyar nép urai, elnyomói fölött. Igazi őstehetségként élt közöttünk észrevétlenül és elnyomva. Szomorú magyar sors. Szenes Piroska SZIVÜNK EMBERMÉRETŰ Moór Péter válogatott versei Harc [New York] 1945. január 27. Mi, akik hozzá voltunk szokva, hogy az egyetemes magyar irodalmon belül van két- három regionális irodalom is, amely a politikai Magyarország határain túlszakadt magyarság elkerülhetetlenül módosult jellemvonásait fejezi ki, Moór Péter verseskötetének elolvasása közben először találkozunk komoly amerikai-magyar költészettel. Mi a jellemző benne, mi az amerikai? Az amerikai magyarság egyedei általában azt a Magyarországot rögzítik le magukban, amelyet kivándorlásuk idejében otthagytak. A békebeli, jámbor „body”-k nád- födeles kisházikómról énekelnek, amijük odahaza nem volt és ideát meg már nem is kellene. Moór Péter, mint ifjú költő, a letiport, meggyalázott forradalmakat hagyta hátra maga mögött, és ez a látvány sajnos visszakísérthetett az elmúlt negyedszázad alatt a világ minden tájáról. Itt Amerikában szélesebb és magasabb horizontról lehet széttekiuteni és a költő baloldali internacionalizmusa felölelhette mindazt a bánatot, amely a világ szenvedő tömegeit és korunk résztvevő legjobbjait szorongatta. Csak cgy-egy változat nála a pécsi magyar bányász vagy a „üoethe-hof” balladája; a spanyol rettenet vagy a veszélyeztetett orosz forradalom. Innen, magasról, egyetlen kiterített térkép a táj, amelyen a „barna Szuperbestia” és „a százévesnél is éltesebb japáni vének” egyazon „Apokalipszis” összefüggő rémképei. „Jól vigyázz” kiáltja a költő még a kitörés előtt. „A szenvedés kimondhatatlan! A bánat vigasztalhatatlan! A veszteség számolhatatlan!” A szegény költő hiába fordul az „édes mostoha” Amerika fáinak, erdőinek „barátságos arca” felé. Hiába udvarol a látszat-békének, nyugalomnak: verse erőtlen, hit- telcn marad. A „József Attila halálára” írt versben van az igazsága, melyben „a szó úgy szivárog, mint ládából a gyilkolt titkos vére”. Nincs nyugalom, nincs béke: „I logy még bírható, ami bírhatatlan. Az már magában is leírhatatlan. Legjobb prófétáknak megsápadna színe. Elakadna szava. Megcsappanna szíve.” Az egyetemes magyar költészet oly nagy és sokszor oly lélegzetelállítóan kitűnő, hogy lelkiismeretes kritikusnak csak a legkifogástalanahb mértékkel szabad megítélnie egy komoly költőt. De Moór Péter esetében érezzük, igazságtalanság lenne az úgynevezett „objektív” kritika. Moór Péter a világ kimondhatatlan bánatán felül még egy másik szörnyű terhet visel: „Vedd el hazáját, hogy feledje nyelvét, S a költő lesz kivert, esetlen komondor.” Ennek a költőnek egyik legnagyobb érdeme, hogy nem feledte nyelvét. Frissen megőrizte, még új színeket is kevert belé, még ha újonnan alkotott szavát, az angolból vett „emberméretíit” nem is tartjuk különösen meggyőzőnek. Nem tudjuk, embernagyságúnak vagy emberhez méltónak hasonlítja szívét: de azt bátran mondhatjuk, hogy óriásnak is nehéz lenne elviselni és vasnál is erősebb szívének kel! annak lenni, aki a maga szivén akarja lemérni az emberiségre szakadt apokalipszist. Tisztelet a költőnek a maga vállalta heroizmusért!
