Amerikai Magyar Szó, 1982. július-december (36. évfolyam, 26-49. szám)
1982-09-09 / 33. szám
Thursday. Sep. 9. 1982. AMERIKAI MAGYAR SZO 9. HUNGAROTEX H-1804 BUDAPEST 5 POB 100 Móricz Zsigmond — Nem úgy van az, kedves — mondtam neki —, mán éppen elég ideje. Én ma este hazamegyek, vagy jövök többet Istvándiba, vagy se. Ha akarja, jövök, ha nem akarja, nem jövök. De 6 csak nevette, és sehogy se akart nekem egyenes választ adni. — Hát én akkor megkérdezem a maga édesapjátul. Azt mondja, hogy nem az annak a módja. Hát mi a módja? Nem a legény szokta ünáluk azt megkérdezni. Tán azt gondolja, hogy küldjék kérő násznagyot?... Csakhogy a nem úgy van a szegényeknél, tudja. Mer minálunk nincsen négy ló, akit befogjanak, hogy elküldjük cifra bekecsben a kérő násznagyot. Mink szegényfélék, magunk kell hogy megtudakoljuk, kinek mi az igazérzése. Mongya meg maga, Erzsébet, mi van a szívébe. 78. Az ő szíve tiszta. Akkor meg is mondhatja. De ő jány, ne firtassam annyit. Én meg fiú vagyok, azér firtatom. De erre újra csak tréfásan válaszolt. Ezt az udvaron beszélgettük a nagy eperfa alatt. Akkor kijön az anyja, hogy menjünk be enni. Mondani akartam, hogy én mán ettem, de nem mondtam, hanem bementem velek, mért ne lakjak jól. Nagyon jó ebéd vót. Kaszáslé vót, benne nagy húsdarabok. Míg ettünk, nem szólottunk semmit. Hárman ettünk, az apja, ü meg én, az anyja nem ült az asztalhoz, hanem hordta be az ételt,, és állva ett a konyhába. Csak evés után ült le velünk. Én meg csak arra gondoltam, hogy mi ijen ételeket odahaza édesanyámmal nem délbe eszünk, hanem csak vasárnap. Hogy lenne, ha ez a jány eljönne velem, osztán meg kellene tanulni neki is, hogy elég, ha ebédre az ember egy kis hagymaszárat harap a kenyérbe. Vacsorára osztán lehet főzni egy kis tésztalevest. Azt is vékony zsírral... Vagy én jöjjek ide nekik hízónak? Osztán úgy híjjanak be enni, mint a szógalegényt? Mikor megettük az ételt, azt mondom: — No, István uram, én ma este hazamegyek, mert vége a munkának. — Hát, öcsém — azt mondja —, mikor jön megint errefelé? Ühm, gondolom magamba. Én csak ennyi vagyok? Mingyár meg is hidegedett a szívem. — Nem tudom — mondom —, ha vásárra megyünk errefelé esetleg. — Nem szólott rá semmit. — Mán jó vagyunk. Kitőtt az esztendő. Elköszöntem, mentem a munkára. De a meg nagyon sokáig tartott, mert mindig úgy van, hogy a végzés megy a legnehezebben. Mán egész setét este vót, mikor elmentem hozzájuk búcsúzni. Hát a jány sír. Még a nyakamba is borul, mikor nem látják, és nagyon sír. — Minek sír, kedves Erzsébet? — Ha maga elmegy. — Annak sír, Erzsébet? — Annak.-Mér? — Mán úgy megszoktam, megszerettem, hogy mindennap látom. — Azér? — Azér. — Osztán a déli kérdezésemre még most se akar felelni? Ü arra nem felelhet. — Mér nem felelhet? Azt ü meg nem mondhatja. — Hát kedves Erzsébet, ha maga meg nem mondhatja, akkor én se mondhatok mást, csak aztat, hogy áldja meg az Isten. Erre megint a nyakamba borul, és nagy zokogással azt mondja, hogy ne legyek ojan keményszívű. Sajnáljam ütet. Nem akart ereszteni szegény, mert elhiszem, hogy szeretett. Mér is ne szeretett vóna, mikor jó vótam hozzá, ojan vótam, mint egy falat kenyér. De hiába, a gazdagság az nagy vétek. Gazdag jány a szegény legényt nem tudja úgy felvenni, mint a szegény legény a gazdag jányt. Mer hiába mondta nekem az első nap István gazda, hogy ő is szegény vót, azóta biztosan másat gondolt, tán azt, hogy neki még akkor is vót öt hold födje, vagy mennyi, szegény korába, de most meg huszonöt van ... Eccóval itt nem vót más, mint elbúcsúzni a gazdagságtul. Nem teremtett egymásnak bennünket az Isten. Mikor nagy sokára elköszöntem. Erzsébet kikísért engemet egész a kapuig, még ott is visszatartóztatott vagy egy félóráig, de mikor mán én teljességgel nem akartam maradni, akkor azt súgta a fülembe: — György lelkem, angyalom, csak egyre kérem magát, ne menjen át a Túr hídján, inkább menjen a nagy- úton kerülővel. — Mér ne menjek én a Túr hídjára? — mondtam. — Nem szeretném, azt mondja, hogy beleessen, mer a csak egy rossz híd. — Jól van — mondtam —, ha maga nem akarja, Erzsébet, akkor nem megyek. Erre forrón megcsókolt, és azt mondta, hogy jövő vasárnap okvetlen jöjjek el valami ürüggyel, mer akkorra ő mán többet tud mondani. — Jó van — mondtam —, ha az Isten is úgy akarja, akkor eljövök. Avval aztán elmentem. Vissza'az építéshez, a rao- tyómért. Felvettem egy kis boton a vállamra, elindultam a Túr hídjának. Hanem elébb kivettem a bicskámat. Vót egy nagyon jó penecilusom, olyan kése volt, mint a szurony, ha kinyitottam, a nem csukódott be, csak ha megnyomtam a ravaszt. Gyertek, mondom, istvándi legények. Lehet, hogy ott maradok, de közületek is kieresztem legalább egynek a belit. A híd kívül volt a falun. Olyan gyenge hódvilágos éccaka vót. Mikor a hídra érek, azt mondja egy szózat: — Megájj, az anyád istenit. Lelököm a hátamrul a humimat. Ki a bicskát. — Megállók — mondom —, ki vót a. Nem felel senki. t (folytatás a 10. oldalon)
