Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-07 / 1. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Jan. 7. 1982. Magyarok a nag 1965-ben kezdtünk utazgatni. Volt nagy izgalom es irogatás. A terv az volt, hogy 3 hónapra megyünk. A főcél: Magyarorszag meglátogatása, de látni akartunk valamicskét a vén Európából is, ahol annyi mindenféle történt, -mióta mi otthagytuk szülőhazáinkat. Erdélyből vándoroltam ki, otthagyva családomat, feleségem pedig Budapestről, aki szinten otthagyta a csaladot es a legnagyobb nélkülözést. Minden csinjat-binjat meg kellett tudni a külföldi utazásnak. Utlevel, oltások, az utazási irodával való megbeszélések, hová, merre, mennyi időre megyünk. Hajóval akartunk menni, hogy egyszer az életben úri módón utazhassunk, akarcsak a gazdagok és legyen örök emlékünk. Kiszemeltük az S.S. France-ot; 550 dollar személyenként New York — Le Havre es visz- sza. Ott van azutan az autóbusz, azzal is lehet országról országra menni, de erről a felesegem hallani sem akart. Mi van az autóval? Bérelni egy hónapra 300 dollár, 3 hónapra 900. Ez is sok. Ekkor jöttem ra, hogy nem vagyok kapitalista. Mi volna, ha elvinnem a mi autónkat? 400 dollar a hajóval. Nagysze- ru. Úgy is történt. Le Havre-ban megkaptam a kocsimat, egy térképét szereztem és indultunk Párizsba. Ki tudja leirni a szép táját, az országutakat, a boulevardokat, a cifra épületeket, a Tulleriakat, a Szajnát, az Eiffel tornyot stb. Genfben 2 napot töltöttünk, majd a Luzern to videkere mentünk, ahonnan a Mount Blanc hobori- tott csúcsát láthattuk, majd Salzburgba mentünk, ahol Mozartot esznek, isznak és árusitanak szűk sikátorokban, majd óssze-vissza jártuk Becset is. Elutazásunk előtti esten egy becsi magyar összejövetelen vettunk reszt A művészek könyörtelenül ócsárolták a magyar kormányt es az egész rendszert. Nagyon rossz szájizzel hagytam el Becset. Sok magyar lehet ott, mert a nagy terem zsúfolásig megtelt. Aztán megérkeztünk Budapestre, ahol a Margitszigeti Nagyszállóban laktunk. Gyermekkorom óta Budapest fogalom volt számomra. Olvastam es hallottam róla, a Dunáról, a Lanchidrol, az Oktogonról a körutakról, színházakról, operáról. Most végre ott voltam. A rokonok, ismerősök lehetőleg mindent megmutattak, az újat es a regit. Hat napra elutaztunk Erdélybe, szülőfalumba. Magyarok mindenfelé, magyar élet Kolozsváron es sok más helyen. Romában is jártunk, megbámultuk a sok szépségét, a Sixtusi kápolna festményeit Közben magyar társalgást hallottunk, jónehany magyar turista volt ott Magyarorszagbol megcsodálni Michel Angelo remekművet. Szárnyas kis hajóval siklottunk Capri óriási sziklaszigetre, melynek tetejen etterem, rengeteg üzlet, turisták ezrei. Varva a hajóra, három magyar családdal eredtünk beszélgetésbe. Jugoszláviai Dubrovnikban gyönyörű szállodánk volt, a strandon egy társaság, vagy tizen, magyarul társalogtak. Angliából jöttek ide nyaralni. Pár tanárral is megismerkedtem, akik Magyarorszagbol jöttek. 1 Mindenhol vannak magyarok. Egy rokonom Argentínából jött és említette, hogy Buenos Airesben vagy 20 ezer magyar él. Kanadában valóságos kis Magyarország létezik. Itt New Yorkban is utón útfélén magyar szót hallok. Igen mindenhol vannak magyarok, Mihályi Dezső BOLDIZSÁR IVÁN: Nagy alazattal kiser lem meg felidézni Picasso emlékét. Csak a le- geslegnagyobbakhoz lehet mérni, tálán Danté- hoz, es csak az egyik legnagyobb magyar nvelvmuvesz, Arany Janos szavaival: “A> értelem mer-onia meg.* remeg, meglibben... ’’ Ha Picasso bármelyik müvét nezem, “a Leviathannak erzem csap- ____________________ kodását.” Bármely művét, igen, mert ez a művész, aki legmerészebben alakította át a természetet, olyan, mint a természet egy darabja, mint a gránit, amelynek legparanyibb morzsája is gránit es egyetlen szilánkjából tudatunk felépíthet egy gránithegycsúcsot is. Minden müve önmaga, egész kora, akár az ezerszer látott apokaliptikus Guernicát nézem, vagy a varázslatos cirkuszi ifjait, szivszorongató Kék vasalónőiét, vagy az örökké rejtelmes Avignoni kisasszonyokat vagy a furdözó nők groteszk meztelenséget, akar pedig valamelyik kevéssé ismert képét egy albumban vagy egy-egy gyujteménves kiállításon. Mindig ugyanaz a megrendülés fog el, mindig emberi méltóságom rangja emelkedik, mindig úgy érzem, hogy érdemes élni. Úgy is elek, hogy környezetemben Picasso állandóan jelen van. íróasztalommal szemben a falon egyik legcsudálatosabb metszete a Mester es a mo- dell-sorozatból. Az a szakállas görög atyaisten, akiben önmagát ábrázolta, ül olümposzi ruhátlansága- ban, kezeben a metszötúvel, s előtte áll a modell, mint áldozat es mint alkotótárs, olyan harmóniában, amit csak Picasso tudott néhány vonallal, árnyalások es árnyékok nélkül megteremteni. Csak ó, aki, mint nagy kortarsa, páros csillaga a huszadik századi művészet égboltján, Bartók, az összhang felbontásával, a szokványok szétzúzásával teremtette meg a formák ui teljességét. Es ha szobám másik falara nézek, ott függ a Don Quijote tusrajza és a Galamb. Nem feladatom az, hogy Picasso művészétét értékeljem, ezt megteszik nálam hivatottabbak. Picasso példájáról, Picasso emberségéről szeretnék beszelni, de súlytalan lenne minden szavam, ha nem képeiből indulnék ki. Ha nem ereznem egyszerre a Leviathan csapkodását és a nagy áldozatot, amint szobám falara nezek, azzal kezdtem volna, hogy a sors ritka ajándékaképpen személyesen ismertem. Ennek a sorsnak békemozgalom a keresztneve. A három Picasso-képem közül kettőt köszönhetek ennek. Amikor 1948. nyarán a wroclawi értelmiségi világtalálkozót előkészítettük s Yves Farge, a francia főszervező azt mondta telefonon, hogy Picasso is elmegy, tamáskodtam. Akkorra már úgy köriilfonta a világhír, hogy ceruzapróbálgatásaiért is dollárezreket fizettek. Az első, akinek arcát a wroclawi műegyetem nagy előadótermében, a háború után az egyetlen épen maradt wroclawi tárgyalóhelyen kerestem, és mindjárt fölfedeztem, Picassoé volt. Tar feje valósággal világított a gyenge villanykörték alatt. Még aznap a mosdóban egymás melle kerültünk. Törülközőt kerestünk, hiaba. Felém fordult, megGUERNICA látta, hogy én is suta mozdulattal fölfelé tartom kezemet. Odanyujtotta az ovet: nedves volt az is. Jól megrázta, és közben ezt mondta: “Monsieur, egy ügyben buzgolkodtunk, hiába. Engedje meg, hogy bemutatkozzam.” És megmondta a nevét, mintha nem tudta volna, hogy mindenki amúgy is ismeri. Az embernek harminchat éves korában természetesen torkán akad a sző, amikor az eleven es Örök müveszettörténetet színről színre latja. Örülök, hogy itt találkozom önnel, mormogtam. “Itt, a mosdóban?” — kérdezte. Szeme megvillant, arcán végigfutott az a jellegzetesen picassói kemény mosoly, amit annyi fényképen láthattunk. Amig nem igyekeztem teljesen megismerni életét és miiveit, azt hittem, hogy a gúny mosolya. Most már tudom, s visszagondolva a harminchárom esztendővel ezelőtti pillanatra, az emlék is megerősít ebben: mosolya öngunyoros volt. Már mentünk kifele, egy kis lépcsőn. Előreengedtem, s természetesen azt feleltem, hogy arra gondoltam: itt, Wroclawban. Megállt, visszafordult, s elegánsán igy szolt: “En is öriilok, hogy önt itt látom.” Olyan volt, mint a mesek derékban kettészelt oriasa vagy Mátyás király, akiről azt mondtak, lovon kimagaslott a többiek közül, a földön vállukig ért. A harmincas évek második felében jelent meg Párizsban a VU című baloldali képes hetilap. Minden héten lesve-lestük érkezését Cserépfalvi Váci utcai könyvesboltjában. A VU-ban láttam először Picasso arcképet, rá annyira jellemző és tanulságképpen ma is fontos szöveg- összefüggésben: az akkor készülő Guernica-kép egy részlete előtt. Hogy a halálra sebzett ló, a hires-ne- vezetes Guernica-lo egbekialtoan fájdalmas feje előtt fényképezték-e le, vagy a Guernica-festmeny másik klasszikus alakja, a kifordított arcú, egyszerre fohászkodó és átkozódó,magasba tárt karokkal földre hulló emberalakja előtt, arra már nem emlékszem. De mindmáig magam előtt látom Picasso szemét, amelvnek fekete tüze szinte kiégette az újságpapírt. Ugyanígy lenyűgözött ez a tekintet évtizeddel később, Wroclawban, amikor Picasso már hatvanhét eves volt. Ugyanaz volt emberi magatartasa is: 1937- ben, a történelem első nagy varosbombázasa után megfesti a művészi tiltakozás örökké érvényes monumentumát: 1948-ban, amikor az amerikai atombomba-monopólium alig ogy évtizeddel Guernica és három kurta esztendővel Hirosima es Nagaszald után ismét háborús félelemmel töltötte el az emberiséget. Picasso otthagyta vallauris-i műtermet, uj műfajának, a kerámiának maga építette égetokemen- céit, és elment Wroclawba, hogy jelenlétevei adion nyomatékot az európai értelmiség első nagy, háború utáni találkozójának.
