Amerikai Magyar Szó, 1982. január-június (36. évfolyam, 1-25. szám)
1982-04-29 / 17. szám
Thursday, April 29. 1982. AMERIKAI NAGYAR SZO 7. HALLAMA ERZSÉBET, A „népirtás politikája” A jajgató nő esete A nem éppen jó hirii kocsma közelében egy nő jajgat. Kitekeredett természetellenes pózban támaszkodik, szeméből folyik a könny. Egy-két részeg alak toporog a közelben, kutyát sétáltató óregasz- szony, csekély számú közönség. Enyhe a kesö őszi délután, igy az ablakokban is akad néhány kispárnán könyöklő nézelődő. A fiuk edzésről jönnek. Nem fiatalemberek még, de nem is gyerekek. Egyetemre készülnék. Az egyik mar dolgozott néhány hetet, és éppen a mentőknél. Odamennek a nőhöz, mi baja. A nő jajgat és zokog nem tud kiegyenesedni. Egy részeg férfi valamit motyog, de aztán meggondolja magát és elkotródik. Az ablakból kiszol egy hölgy: részeg ez is, azért esett a járdaszélre. Talán bevérzett a veséje, véli a pár hetes mentősfiu, mert már hallott ilyet. Telefonálni kell a mentőknek. A kocsmafónok — egy ideje “tulaj”, vagyis az üzlet bérlője — a leghatározottabban tiltakozik. Innen ötöle nem lehet telefonálni. Kinéz az ajtón: ja, ez az a n'ó? Ez itt ült egész délután, itt ivott, részeg, mint az ágyú. Majd kijózanodik. A fiuk az egyik könyöklő hölgytől kérnek bebocsáttatást. Nem bánom, használhatják a telefont, mondja a hölgy, de előbb adjanak ide öt forintot, én nyugdíjas vagyok, nem jótékonysági intézmény. A fiuk kiürítik a zsebeiket, aztán telefonálnak. Kint az utcán eközben érdeklődök kis csapata gyűlik össze a no körül. Párbeszéd alákul ki az utca és az ablakok között. Egy rendőrautó is lelassít: mi van? Semmi, közli rögtön egy buzgó állampolgár, csak valaki berúgott, nem veszélyes. Egy frissen érkezett járókelő úgy véli, halálán van a szerencsétlen, de a jól tájékozottak felvilágosítják, hogy ez valószínűtlen, “az ilyenek sokat kibírnak, ez is csak nekiesett a járdának és beverte a derekát abba a beton izébe.” A helybeliek azt vitatják, úgy egy órája történt-e, vagy régebben. Aztán megjön a mentókocsi, rosszkedvű egyenruhás száll ki: ki hívta őket? A fiú bemutatkozik és elmondja a feltevéseit. A rosszkedvű férfi arcan némi kajánság jelenik meg es a kővetkezőket mondja: ezt a madárkát a detoxba visszük, sokba fog ez kerülni magának “kolléga ur. ” A jajgató nőt fölszólítja, masszon be a kocsiba, ha netán nem tud ülni, rafekhet éppen a hordágyra is. A fiuk nem tudják, hogy blöffölt a rosszkedvű Randolph L. Braham: The Politics of Genocide Monumentális mű. Nem csak hatalmas terjedelme (1269 nagy formátumú oldal), hanem hallatlan részletessége mellett, az összefüggések széles látókörű áttekintése miatt is. Izig-verig történész-szemmel kutatja a magyar zsidóság tragédiáját a szerző,Randolph L. Braham, aki müvet szülei és a náci pusztítás többi magyarországi áldozatai emlékének ajánlja. Tálán furcsának tűnhet, hogy egy viszonylag kis ország zsidósága tragédiájának ilyen hatalmas művet szentel a Columbia University Press, ez az előkelő New York-i vallalat, amely Braham müvet kiadta. De érthetővé válik az érdeklődés, ha arra gondolunk, hogy milyen hatalmas irodalma kezd kibontakozni az úgynevezett Holocaust-korszaknak a nyugati államokban es főleg Amerikában. Hannah Ahrendt, a neves tudós volt az első, aki 1963-ban felfedte, egy nagyobb tanulmányában azokat a mulasztásokat és közönyt, amelyet Amerika és Anglia vezető körei tanúsítottak a nácik zsidoirtásával szemben. Később igen nagy feltűnést keltett világszerte a hires ujság- iró es televizioriporter, Arthur D. Morse: While Six Million Died (Mialatt hat millió elpusztult) cimü könyve, amelyben leleplezte a State Department- nek (Amerikai Külügyminisztérium) szabotázsát, hogy eltagadta a közvélemény elöl, mi folyik Auschwitzban és a többi koncentrációs táborban, holott vezetői pontosan tudtak a németek “Endlosung” (végső megoldás) tervenek folyamatos végrehajtásáról, De 1944 januárjában már nem lehetett tovább elkódösiteni a dolgot. A világ vezetői tisztán láthatták, hogy a nácik keresztulviszik ördögi tervüket. Hisz akkorra mar kiirtották Lengyelország es a Szovjetunió fasiszták által megszállt területeinek zsidóságát. Szemtanuk bizonyították a gázkamrák létezését. .Morgenthau pénzügyminiszter (maga is zsidó) kierőszakolja Roosevelt elnöknél a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Hivatal) létrehozását. Úgy tűnt, most már mindent megtesznek a maradék európai zsidóság megmentése érdekében. Nem sokkal ezután, 1944. március 19-én, a németek megszállták Magyarországot. Nyolcszázezer ember (akkor a legnagyobb zsidó közösség Európában), került halálos veszélybe. A nácik és magyai szövetségeseik a lehető legalaposabban kezdtek hozzá ennek a közösségnek a megsemmisítéséhez. Azt a barbarizmust es gyorsaságot, amellyel a magyar zsidóságot szétzúzták,Winston Churchill igy jellemezte: “tálán a legnagyobb és legszornyübb bűn, amit a világtórtenelemben valaha elkövettek.” Mindennek ellenere nem sokat tettek az áldozatok megmentésere... Braham is felveti a történelmi felelősség kérdését könyve előszavában. Szintén elmarasztalja a “nézőket”, a szövetségeseket, a semleges hatalmakat közömbösségükért a zsidók se- gélykiáltasaira, a Nemzetközi Vöröskereszt és a Vatikán érzéketlenségét és lassúságát, amivel az eseme nyekre reagáltak. A fő felelősség csaknem kizárólag a nácikra es magyar segédeikre hárul. Ok kezdeményezték es hajtották végre a zsidóság nagy részének — koztuk nőknek, Öregeknek, betegeknek és gyér mekeknek — kiirtását Magyarországon. férfiú, azzal az 590 forint “fölmerülő költséggel.” De nem értik az egészet. Elképzelhető, hogy a jajgató nő élete azon múlik, orvos kezébe kerul-e idejében. Erre éppenséggel jo a “detox” is. De miért tolták le őket? Lehet, hogy a nő meggyógyult volna magától is? Lehet, de nem biztos. Vegyük azt az esetet, hogy nem. Akkor szépén fölfördul. ilyen asszisztencia mellett. A kocsmáros, aki egész délután itatta. A könyöklő néni, aki látta, mikor esett el. A részeg pasasok. A nyugdíjas mamuska, aki előre kérte az ot forintot. A kutyasétáltató hölgy. Ezek mind szépen nyugovóra tértek volna ártatlan szívvel, mély erkölcsi felháborodással. Mert egyesek olyanok, mint az állatok. Isznak, aztán nem tudnak megállni a lábukon. Aki iszik, dögöljön meg. A fiuknak eszebe jut a nagybácsi esete is. Aid beteg. Egyszer rosszul lett az utcán, s vagy fel óra hosszat feküdt a járdán. Néhányan megálltak fölötte, megállapítottak, hogy nagyon berúghatott és továbbmentek. A nagybácsi végül is nem halt meg ott az utcán, mikor elmúlt a rohama, valahogy hazajutott. Azóta nem tesz hosszabb sétákat. Fél. Segítsünk egymáson, szavaljuk örökké, a lapokban vérlázito esetek olvashatók, miiven közömbösek vagyunk egymás iránt. Esetek, amikor kiirtanak családokat, agyonvernek ártatlanokat, egy utca, egy falu szeme láttára. Némelyek úgy vélik, büntetni kéne az ilyen közömbösséget. Az embert bizonytalan, rossz érzés, testetlen bűntudat és szorongás keríti hatalmaba. Vagyunk ió páran, akiknek hiába mondiák, hogy vessük be magunkat, ha két ember ölni készül egymást. Azonkívül, hogy esetleg magunkat is agvonveretiük, sok haszon nem származnék a dologból. De még vannak kevésbé vad helyzetek, mint a jajgató no esete is. Ki van-e dolgozva vajon az a működőképes rendszer, amely világosan eligaztija az egyszerű polgárt, kihez forduljon ilyenkor? Szóljon a rendőrségnek? A mentőknek? A tűzoltóknak? Az ügyészségnek? A tanácsnak? Nem büntetik-e éppen öt — kimondott, vagy Id nem mondott szemrehányással? Nincs ennek semmi baja, csak beivott,mondja a közeg, es az ember elszégyelli magat. Végtére is ő nem ért hozzá. Lehet, hogy tévedett. Ilyen marha volt. Kiröhögteti magat az okoskodásával. Legközelebb majd nem rohan oda elsőnek. “A magyar zsidóság tömegeit — az áldozatokat — természetesen fel kell menteni minden közvetlen felelősség alól, bár alkalmanként felvetik a kérdést, hogy miért nem tudtak elmenekülni, vagy ellenállni. Ilyen kérdések nemcsak indokolatlanok, de alapvető tudatlanságot árulnak el az országban akkor uralkodó állapotokról. Mialatt a magyar zsidók néhány éven át lényegében Auschwitz árnyékában eltek, nem volt konkrét tudomásuk a gázkamrákról és a tómeggyilkossagokról, amelyeket számos koncentrációs táborban elkövettek. Azok, akik hallottak beszélni a szörnyűségekről, úgy könyveltek ezeket el, mint rémhírt, vagy naciellenes propagandát. Sokfele ellenvélemény hangzott el már az idők folyamán. A mi álláspontunk az, a fenti megállapítás jár legközelebb az igazsághoz. Dr. Domán István ÚJÍTSA MEG ELŐFIZETÉSÉT r~~----- \ | Csoóri Sándor: Nomádnapló $4.60 j Falűdy György:,Összegyűjtött versei 22— i ' II.Rákóczi Ferenc: V»Homi*>k, | emlékiratok | 1 Emlékiratai $ 16.90 Kiáltványa 1J0 j Nyíri József: Székelyek " 8.— t j Z51d csillag $ 10.- Kopjafák 6.- ! I Úz Bence $ 10.— íme az emberek I2.-*, | Halhatatlan élet 12.— | j Szalay Lajos: Hetven rajza 4.— | C*. Szabó László: Vtni fantomok 12.— j Vaszary Gabor: Ketten Párizs ellen 12.— . I A no a pokolban is az úr $ 10.- Pók l*-“ | Édesanyánk ő $10.— j Kapható: { PÜSKI - CORVIN Hungarian Books A Records. \ 1590 2nd. Ave. New York N.Y. 10020 I 212*79-9993 I 1______________________1
