Amerikai Magyar Szó, 1981. július-december (35. évfolyam, 27-50. szám)
1981-12-17 / 48. szám
Thursday, Dec. 17. 1981. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 7 Dr. Bükkhegyi László: “KARÁCSONYOK” Megbüvölten álltunk a halálosan dermedt, szem- fedőként elterülő, töretlen hófátyollal borított erdőben a Bükk hegység lankáin, hogy a természet csodájában, az ezüstösen-aranyosan,gyémántszer'úen villogó, sziporkázó zuzmarás fenyőkben gyönyörködjünk, amint a sötétzöld gályák között átszürődő ragyogó napsugár ezer és ezer szivárványszerű fénynyalábra bomlik fel s vakítóan tündököl a kemény téli napsütésben, mint a legértékesebb drágakő, gyémánt a ráomló fényözönben. Mélységes, szinte döbbenetes csend ülte meg az erdőket, a nagy nemasa- got csak ritkán törte meg egy fergeket kereső harkály: fakopács erős fakéreg-döngetése. Azután ez a “szentségtöro’ zaj is eltűnt a termeszét áhitatos templomában, és a “csend’ vette át ismét uralmát a néma erdőség felett. “Béke” volt még akkor általában a földön s az emberiség a világon karácsonyra, erre a lélekemelő szép családi ünnepre is készülődött, 1936 december 24-ét írtak a naptarban a szép kis Magyarországon. Amikor kigyulladtak a fel-fel - villanó gyertyácskak a szobák sarkaban felállított karácsonyfákon s felzendült a megnyugodott emberi ajkakról a karácsonyi zsolozsma — “Békesség földön az embernek”, és megkondultak a mélyen kongó, majd csilingelő hangon éneklő templomi harangok, megzendült az emberek lelke is s mélységes, örömteljes, ahitatos béke töltötte be az emberi szi- veket-lelkeket. Mindenütt félelmetes, megdöbbentő csend ülte meg a levegőt, amikor 1944. december 24-en, szent karácsony vigiliajan Budapest közelébe érkeztünk. Csak a messzi távolból hallatszott fel néha-néha egy-egy Sztalin-orgona üvöltésé, orditasa — azutan csend lett; mélységes nagy-nagy, üres csend honolt a teljesen kihalt határ felett. Már nem volt karácsonyfa aposomek Lővőház-utcai lakásában s a rövid, gyertyafény mellett elfogyasztott ünnepi vacsora es a hadihelyzet megvitatása után meg az éjszaka útnak indultam a Dunántúlra. Már szégyenkezve piron- gott az öreg, fázós Nap valahol, az égboltozat még sötétben fürdő alján, messze Keleten, amikor az országúton egyedül hazánk fővárosából kiosontunk, megtört, bánatos, fajo sziwel. Mar nem volt akkor béke; nemsokára “elszabadult a pokol” Pesten, hogy majdnem két hónapig arasson azutan Budán a csontkezű halál, éhezzenek, megcsonkuljanak, haljanak szörnyű halait a civilek, katonák, pusztuljanak el az ártatlan csecsemők, óregek es anyák, semmiert- semmiert, esztelen eszmék miatt — hiaba. Jaj, de szomorú volt ez a magyar karácsony! Súlyos ólomszűrke hofellegek terpeszkedtek a halálos sebeiből alig éledező magyar főváros felett. Azután megnyíltak az eg csatornái es bőven hullatták a magasból a tiszta feher, szűzi hópelyheket. Először sorsukat megadva olvadtak el a sáros kövezeten, azutan megemberelték magukat, a horeteg mindenütt egyre magasodott. Alig pár forinttal a zsebemben ólálkodtam a Ferenc-k'óruti vasarcsarnok előtt s sóvárogva nézegettem a kis karácsonyfákat. Elgondoltam, hogy milyen földöntúli örömet okozhatnék alig másféléves, góndorhaju kis Csabámnak, aki életében igazi, feldíszített karácsonyfát meg nem látott. Utolsó penzemen megvettem a karácsonyfát s nagy örömmel hazavittem a kincset. Azutan, valahonnan, díszek, kis gyertyák is előkerültek s boldogan , önfeledten diszitettük a mi kis karácsonyfánkat 1946. december 24-én Lövőház utcai lakásunkon. Angyali öröm, boldogság ragyogott a mi kis Csabánk arcán, amikor örömében tapsolva szinte “körültáncolta” az aranyos-ezüstös díszekkel megrakott, vibráló gyertyafénytől, csillagszorótól sziporkázó örökzöld fenyőfát. Istenem, de szép is volt akkor az újjáéledő béke! Istenem, jaj de régen is volt ez a karácsony! Hidegen, szinte ellenségesen meredtek ránk a Hannau-i volt német kaszárnya, I.R.O. tábor szürke falai 1949. december 24-én. Elkeseredettség, honvágy, reménytelenseg ülte meg az ember lelkét, marta, gyötörte megkínzott magyar szivét az idegenben. Nem volt karácsonyfa, nem égték most gver- tyak megnyugtatóan a békesség ünnepet jelképező fenyőkön, csak egy hatalmas, üres örökzöld lucfenyő jelképező a lágerudvaron, hogy az emberiség békét óhajt világszerte. Bizony elkeseredésemben az “Idegen-légióba” akartam menni, de hát már 35 eves elmúltam akkor es “öregnek” számítottam a légio- parancsnoksága szemében. De szomorú karácsony is volt az akkor sok hazatlan magyar szamára a kietlen idegenben! 1950 december 12. Wildfleckenbol teherautókon vittek ki minket a Bremerhafen-i tengeri kikötőbe s behajöztak egy 16.000 tonnás volt amerikai csa- patszallitó hajóra; Amerikába vándoroltunk ki. Délután 2 óra lehetett, amikor a hajó a kikötőből nagy bugások közepette kifutott. Talán 10-12 megkínzott arcú, busulo magyar állott feszesen “vigyazz”- ban a fedélzeten. Mellettem állt egy öreg, volt ezredes, akinek a szeméből éppúgy, mint a miénkből, egyszerre csak elkezdett csurogni a könny, amikor a kékes-zölden tajtékzó hullámos habokra nézve énekeltük a “Magyar Himnuszt”, testben-lélekben megrázva könnyezve, mint a draga halottukat sirató, megtört emberek, Európától, drága szép kis “hazánktól” búcsúztunk akkor örökre. December 24. volt már, amikor Grand Rapids-ba, testben-lélekben kimerülve megérkeztünk, hogy azután másnap, karácsony szent ünnepén az egyik kis holland templomban felemeljük lelkünket a Teremtőhöz, aki egy uj hazába vezérelt el épségben minket. Harmincegy karácsony telt el már azóta s most, amikor az emberiség karácsonyfáját világpusztitó atombombák, szárnyas lövedékek, tankok, halálgáz es neutronbombák díszítik s egy “félrelépés, meggondolatlanság” elsöpörheti a “homp sapiens”-t a föld felszínéről, a kultúrát, civilizációt, mindazt, amit a nemes emberi elme és szorgalom alkotott, teremtett, órákon belül megsemmisítheti, üszkös hamuvá, romhalmazzá változtathatja, most: életem alkonyán is azután a hazai karácsony után vágyódom, esengem, amikor a Bükk hegységben az örökzöld fenyőket csak a Termeszét gyémánt-zuzmaraja díszítette, amikor ünnepi csend honolt a fagyos fehér, sziporkázó hótakaró alatt megdermedten szunnyadó anyaföldön, amikor ‘béke, megértés, a boldogabb emberi jövőbe való hit” uralkodott az emberiség józan rétegében. Igaz szívből kívánom mindenkinek ezen a karácsonyon, hogy “legven végre valódi kölcsönös megbecsülésen alapuló béke e parányi bolygon, hogy az emberiség tiszta szívvel énekelhesse: “Békesség földön az embernek!” Weöres Sándor: Téli dal Zivatar, hóvihar, megjöttél, szép idő, jó idő, megszöktél. A bokor csontváztenyér, a hold rosszul kelt kenyér, élesztőtlen, sápatag, a mező hósivatag. December, rossz ember, csontunk fáj. január, jaguar, ne ugrálj. Bármi balul ver a tél, szegény jobbkéz mégis él, forró levest kanalaz, forralt bort is pohár az. Zivatar, hóvihar, 1távozzál, döngető csúf idő, változzál.
