Amerikai Magyar Szó, 1979. július-december (33. évfolyam, 27-49. szám)

1979-07-12 / 28. szám

Thursday, July 12. 1979.

ÖRKÉNY ISTVÁN

(1912-1979)

A Kossuth-dijas es kétszeres József Attila-dijas iró,a Magyar írók Szövetsége titkárságának tagja Budapesten súlyos betegség következtében 67 éves korában elhunyt. Itt közöljük egyik novelláját.

HONVÉDKORHÁZ

Egy történész Texasbél

ÍO________________________________

Joe B. Frantz, az austini egyetem professzora előadást tart a Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Joe B. Frantz 62 éves történész egeszen otthonosan érezte magát, ahogyan Budapestről Debrecenbe utazott: “Ez a sik táj sokban hasonlít az amerikai középnyugathoz, például Illinois állam egyes vidékeihez” — mondta.

De hogyan kerül az austini egyetem professzora Debrecenbe?

“1977 januárjában turistaként Budapesten töltöttem néhány napot, és akkor elhatároztam, ha csak lehet, visszajövök ebbe az országba, ahol sok barátságos, nyílt emberrel ismerkedhettem meg” — válaszolta.

Amikor tavaly az Amerikai Egyesült Államok Fulbright Alapítvány amerikai tudósoknak meghirdette a lehetőséget, hogy Magyarországon előadásokat tarthatnak. Mr. Frantz szívesen jelentkezett. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként április 22-t'ól egy-egy hetet töltött a budapesti, a szegedi es a debreceni tudományegyetemek angol tanszékein. Mindenütt 3-3 előadást, illetve szemináriumot tartott kutatási területének kóréból: a huszadik századi Amerikáról, az amerikai nyugatról és az amerikai üzleti vállalkozásokról, illetve az erőszakos Amerikáról.

Sokat beszélgethetett tehát magyar egyetemistákkal. Mi róluk a véleménye?

— Megnyerő érdeklődéssel vettek részt a találkozókon, es nagyon nyitottak minden uj ismeret iránt. Ugyanakkor van néhány elkepzelesük Amerikáról, amelyekkel nem ertettem egyet. Például úgy gondolják, hogy az erőszak mindig es mindenütt jelen van, és szinte az egyszerű járókelők is fel fegyverzett emberek. A faji kérdésekről is elavult, túlságosan leegyszerűsített nézeteik vannak. Mivel jól képzett fiatalokkal vitázhattam, megpróbáltam a szóban forgó kérdéseket árnyaltan, összetetten megközelíteni.

Véleménye szerint feltétlenül érdemes volt eljönnie Magyarorszagra, sokat utazott, járt színházba és operába (Debrecenben a Hunyadi Lászlót es az Egy igazi urat látta), rengeteg emberrel ismerkedett meg. “Most már van nemi elkepzelesem a magyar- országi életről es gyönyörű fővárosukról, igy a jövőben az eddigieknél sokkal jobban erdekel, hogy mi történik itt.”

Különösen tetszett a texasi vendégnek az, amit a Hortobágyi Nemzeti Parkban tapasztalt. Szerinte mintaszerűen őrzik itt a “magyar préri” hagyományait, amit annál is inkább nagyra értékel, mivel Kansas allamban mar tiz eve készítik elő egy hasonló célú nemzeti park létrehozását, es tudja, hogy ilyenkor nem egyszerű a pénzügyi-jogi kérdések megoldása.

Bajai István

Fél kettőkor végzett az utolsó műtéttel. Megmosdott, átöltözött. Épp a zubbonyát gombolta, amikor bekopogott a műtősnő.

— Az a nagy drum őrnagy van kint. A huszonhe- tesnek a félje.

Az ezredes orvos keze megállt az utolsó gombon. Habozva nézte a szennyeskosárba gyúrt, vérrel fr'ócs- kös, fehér köpenyt.

— Szóljon doktor Gorovénak.

— Öt már tizenkettőkor el tetszett engedni.

— Puff neki.

A halált meg lehet szokni. Ki lehet ismerni minden csinját-binját; azt a sóhajtást az utolsó belegzes után, azt a rándulást, mikor utolsót lók a szív. A halál az orvos szemében közömbös tény: túl van az ó országa látóhatárán. Nemcsak megszokni lehet, hanem meg is lehet unni; de sem megszokni, sem megunni nem lehet a gyászt.

A hozzátartozókat mindig az adjunktusa, Gorove főhadnagy orvos fogadta. Gorove igazi diplomata; türelmes, simulekony, hidegfeju, nem olyan érzékeny és robbanékony, mint ő. Nagy kár volt Goro- vét elengedni. Azt mondta a műtősnőnek:

— Küldje be.

Az őrnagy bejött. Tisztelgett. Nem kérdezett semmit, csak nézte az ezredes orvost. Hatalmas termetén feltűnően kicsi fej ült, s a kicsi arcban feltűnően kicsi szem. Mintha egy mesebeli oriasra babafejet ragasztottak volna. Az ezredes orvost nagyon zavarta e szempár üvegszerűsége.

— Látta a feleseget? — kérdezte.

— Tőle jövök — mondta az órnagv.

— Beszelt is vele?

— Csak néhány szót.

— Hogy érzi magat?

— Azt mondta, jól.

Csönd lett. Az őrnagy nem érdeklődött, sikerult-e a mutet. Katonásan, mozdulatlanul állt, de nem sürgette az ezredes orvost. Úgy nézett reá, mint feljebbvalójára, akitol nem orvosi véleményt, haneih valamilyen katonasabb parancsot var, érthető, világos utasítást, melyet gyorsan és pontosan végre kell hajtani... Ez a várakozás még nagyobb zavarba ejtette az ezredes orvost. Köhintett, aztan levette szemüvegét, mintha könnyítene a helyzeten, hogy kissé homályosabban látja az őrnagyot.

— Sajnálattal közlöm önnel — mondta —, hogy a műtét nem volt sikeres.

Az őrnagy nem szólt. Kéményén biccentett.

— Mar a máj is tele van áttételekkel — folytatta egy kis szünet után az ezredes orvos. — Csak kinyitottuk es visszavarrtuk a hasat.

Az őrnagy megint bicentett. Nagy testéből piros- sag szállt föl a kicsi fejbe.

— Körülbelül három-négy hete van hátra — tette hozzá gyorsan az ezredes orvos.

Az őrnagy megint csak biccentett, mint egy baba, mely csak biccenteni tud. Keményen tartotta magát, de a keze lassan ökölbe szorult, s a szorítástól egészen kifehéredett, mintha onnan nyomna fejebe a vért.

— En is szívből sajnálom ot — mondta az ezredes orvos. — Régen volt ilyen szelíd és béketürö betegünk.

Az őrnagy összeráncolta kis homlokát.

— Tényleg — mondta egy kis gondolkozás után, mintha most értesülne feleségének e jellemvonásáról —, ö nagyon szelíd.

— Sohasem hallottuk panaszkodni.

Az őrnagy megint gondolkozott.

— Igaz — biccentett buzgón, mintha ezt is most hallaná először. — Otthon sem panaszkodott soha.

Megint csönd lett. Az ezredes orvos vart, de az őrnagy nem kérdezett semmit. Megint neki kellett megszegnie a csöndet.

— őneki azt mondtuk, hogy a műtét sikerült.

— Megértettem — mondta az őrnagy.

— Az utolsó percig tartani kell benne a lelket.

— Ertettem — mondta az őrnagy.

— Ugyanúgy kell vele bánni, mint máskor — tette még hozza az ezredes orvos. — Mihelyt észreveszik a gyöngédségét, gyanút fognak a betegek.

— Meglesz — mondta az őrnagy.

Megint csönd lett.

— Óhajt meg valamit tudni? — kérdezte az ezredes orvos.

— Minden világos — mondta az őrnagy.

— A viszontlátásra — mondta az ezredes orvos.

— A viszontlatasra — mondta az őrnagy.

Kezet fogtak. Az ezredes orvos kissé ügyefogyot- tan még hozzámormogott valamit, ami egy részvét- nyilatkozathoz hasonlított. Az őrnagy azonban nem értette meg a mormogast.

— Tessek? — kérdezte.

— Semmi — mondta az ezredes orvos.

Mikor az őrnagy kiment, fellélegzett. Fölvette köpenyét, s még benézett egy sülyos betegéhez, akinek vérátömlesztést rendelt. Aztán már elmenteben egy pillanatra megállapodott a huszonhetes előtt. Odabentr'ól vad veszekedés hallatszott. Rögtön megismerte az őrnagy hangját. Odaintett egy ápolónőt.

— Hívja csak ki az Őrnagy urat, Fabernikné.

Az ápolónő benyitott. Az őrnagy hangja kicsapott a folyosóra.

— Te ronda hisztérika — üvöltötte —, mit nyavalyogsz itt nekem?

Aztán csönd lett. Aztán kijött az ápolónő. Aztán kijött az őrnagy, feltűnően vörös, eltorzult arccal. Megállt az ezredes orvos előtt, katonásan, mint az előbb.

— Maga disznó! — főrmedt ra az ezredes orvos.

Ez a sajnálatos kijelentés a folyosón hangzott el,

két magas rangú tiszt közt, egy csomó közkatona es civil füle hallatára. Nagy kár volt Gorovét elengedni. 0 sosem veszti el a hidegveret.

— Hogy beszel azzal a szerencsetlennel, maga állat?! — ordított az őrnagyra az ezredes orvos.

— Ahogy máskor — mondta megriadva az őrnagy. — Ón parancsolta, hogy ezt muszáj csinálni.

Az ezredes orvos rámeredt. Meg nagyon kikiván- kozott volna belőle valami, de ebben a pillanatban vette csak eszre, hogy az őrnagy sir. Az üvegfényű babaszemekből lassan buggyantak elő a könnyek, az óriási test remegett es rázkódott, mintha felrobbant volna benne valami.

— Ja úgy — mondta az ezredes orvos. — Akkor bocsánatot kérek.

if , »

Sapkájához emelte kezet, es gyorsan tovasietett a folyosón.- SZÜLŐFÖLDÜNK -