Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-08-03 / 29. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ DEINES GÉZA: GYERTEK VELEM CSODÁLKOZNI Tizennyolc ágy feherlik a teremben. Némelyiket mar harminc esztendeje berakták ide, azóta friss zomancíesteket kapott. De sokat tudnának ezek az agyak beszelni: l inókról, örömökről, vágy akról, szép tiszta gondolatokról, eszmékről, reményekről, Tegnap a 7-es agyból vittek Iá egv embert a “Makkosba.” A szomszédja, a 14 éves Sanyika ölte meg. Éjjel, az operáció után vizet kert. A Sanyika megsajnálta. Megitatta. Éjfél után megint. Senlu nem vette észre. Reggel 4 óratol már nem kér szegény soha vizel. A vakbelesnek nem szabad vizet innia. Hat ennyi itt az elet: kel pohár viz. De humor is van a halál árnyékában. A beteg ember tud a legegeszsegesebben kacagni. A fájdalomba szűrődő vidámság úgy rajzolódik ki, mint fekete táblán feher kréta. Szemben velem Rákosi bátyám 77 évével hol sziszeg-nyögdecsel, hol vicceket sorol. Gyomros, könnyű vegyes kosztra Ítélték. Bizony ítélettel felér a koplalas-dieta. Viola nővérke esténként nagy dér- rel-durral benyit a terembe: — Kisbetegecskék popsikát készíteni, hozom a kispuskát, — ami annyit tesz, hogy' készüljünk az injekció osztásra. Reggel meg igv kialt: — Risbete- gecskek, hasinkot készíteni, hozom a papácskát. — Ez meg a hasunk lenesére szélit fel, mert jön a reggeli. Egy reggel alig hordja szét az adagokat, két perc múlva visszarohan a tálalóból: — Jaj. Rákosi bácsi, tévedésből a maga ételét kicséreltem a cukorbeteg Polgar bácsiéval. — De bizony a két perc elég volt arra, hogy a jó zsiros cukorbeteg-etelt az öreg gy omorbeteg Rákosi eltűntesse. Alikor reggel még a sulvos beteg hahotaja is Iáhallatszott a folyosóra. Este uj beteget hoznak. Felkerül a leje föle a a kis fekete táblára a nációja: Szász Dénes 80 éves, Diabetes mellitis. Masnap megindul a mozgó laboratórium az öreg körül: vért vesznek vékonyka csőbe az ujjábol. Mellette mar régóta figyeli az öreg Rákosi uj szomszédját. Leakasztja menvecskenezó szemüvegét, helyébe illeszti a közellátot, s áthajolva gusztal- ja a kis fekete táblát. Egyszerre felragy og a szeme. Látja, bogy a szomszédja 80 esztendős, nála 3 evvel idősebb. Azt mondja szép csendesen: — Redves BÁTYÁM, honnan jött? Mert 3 év különbség nagy idő ebben a korban. Akar a gyereknél. Egy baromeves gyerek lenezi a csecsemőt, ki is borítja a kocsiból. Néhány nap múlva Szász bátyánk megerősödik. Atvánszorog a szomszédjához. Valami nyugtalaníthatja: — Redves ÖCSÉM hanv éves? — Hetvenhét, — vágja rá amaz. — la, az más, — nyugszik bele Szász bácsi. Harmadnap újabb óreget hoznak. Itt örökös élethalálharc folyik. Az uj öreget Borzák Imrének hívjak es fejtáblája szerint 82 éves. Ulcus1 II. etrendbe soroljak. Ahogy suttogja,elsójuhász a Hortobágyon. Biztosan a sók birkapaprikástól került ide ilyen lia- talon. Mert a juhász 90 eves korában is fiatal, a juhász a sírba is fiatalon száll. Szász bácsi is nezi-ti- gyeli az uj "lakót”. Atcsoszog, közelről kukkerozza annak a tábláját. Mikor a 82 éves korát olvassa, felderül az arca. Remegő hangon odamikrofonal az uj beteghez: — Redves BÁTY AM,tenvleg a Hortobágyról jött? Nem is varja a választ, úgyis tudja. Jól esett neki a BÁTY AM-at kimondani. Sor került aztan nagyvizitre is, amit a hires-neves Fornet professzor tartott. Bizony, o is 70 eves. Hajlott a hata, fátyolos a szeme. Azért igyekszik alaposan megtapogatni mindenkit. Mikor kifordul a teremből, elkezdik dicsérni: — Finom ember!... Művelt ember!... Okos ember. Es tudós! Szász Denes bátyánk felkonyököl az ágyában es elbolcselkedik úgy, hogv mindenki hallja: — Okos és tudós. Mégis kivonul a professzor ur is a nagy' bekehalmok köze. S az o fejfajara azt Írják majd leleményes emberek: — Itt nyugszik a hires-neves debreceni klinika meghiresebb professzora, körülötte pedig az o gy ógyult betegei. Itt akár vidáman, akár fájdalmunkba merülve, búslakodva, de rohannak a napok: most feljött a nap, most ebédelünk, már meg villanyt kell gyújtani. Estenként a íentjárók elmennek tévé t, meg mozieloadast nezni, vagy7 a könyvtárba, a sulyosabb- ja pedig önmagával van elfoglalva: jajgatnak rendületlenül. Nekem egészen véletlenül nagy gy önyörűségem akadt. Egy uj világba pillanthattam be. A szökőkút melletti pádon ültem, néztem az aranyhalakat, mint cikáznák, játszadoznak. A pad mellett palca volt a földbe szúrva. Azzal kotorásztam a halak közé. Valami zöld moha akadt a vegére, de nem akart lejönni. Csapkodtam, de még jobban ratekerőzött. Megy ek vissza az ágyamba, hát látom, hogy a laboratórium ajtaja nvitva. A mikroszkóp a kis villany alatt felvillant előttem a holdfényben. Átcikázott a fejemben: van 10 esztendeje is, hogy mikroszkópba neztem. S vissza a pálcáért. Az uveglapocskara cseppentek a zöld moha levebol, összelapitom a másik üveglappal, s a nagyito ala helyezem. Nézem, figyelem. Film, Teve, művészét, gyertek velem csodálkozni! * Terebélyes bokrot látok, mely között elet nyüzsög. De ez csak ötvenszeres nagyitás. Fordítom rá az otszázszoros üveget. A bokorból erdő lesz. A bokornak' minden aga egy-egy tekervenves fa. Csillog az erdő a napfényben, amit a laboratórium villany a ad. Az árnyasabb reszeken, a zöld fák kórul lencseformaju űvegszinu allatkak. Rergetőznek. Meglógják egymást, elengedik egymást. Lehet, visítanak is, csa1 nem hallom. Hej, mi folyik itt. Egészen közel hozzam egy7 szürke “valaki” all a fán, feje fölött valami kereket forgat. Egy laba van, mint a talpas pohárnak. Forgatja feje fölött a kereket, csakúgy erőlködik hozza. Akkor látom, hogy nem is kerék az, hanem olvan fadarab -fele. Mini a diákgyerek, mikor vonalzójára spárgát kőt es forgatja a feje fölött. Persze, kereknek latszik. Mikor lassul, még a kuliók is kitűnnek. Nehez lehet, mert meg a szemet is kimereszti-Néha leereszti vonalzóját, megpihen. Látom mar, minek az: a kergetőzó űvegszinu allatkakat sodorja vonalzójával bele a szajaba. Örvénylik szájában a viz az eleseggel, amit csak meg kell szűrnie. Arra gondolok, hogy ez a falank kis teremtés is lat engem. De aztan összemérem gondolatokban magamat az o paranyaval. Lehet, ö most a megcsillant kabatgombom fényét pillantotta meg. s egy bolygo csillagnak véli. Aztan felemelem a fejemet, s a kis szobában félénken nezek kórul, hatba valami földi ember lat engem. De megnyugszom: egyedül vagyok. Újra vissza a lencsere. Már megint kavarja ez a falánk a vizet, a sok űvegszinu állatka pedig menekül, ahogy csak tud. A kerekfejü szörnyeteg, amiről kesébb megtudtam, hogy az emberi tudomány a Rotator névvel cicomazta fel, nem törődik most velem, csak a zsákmányával. Ez a sok élet egy maltszemnyi kis szetnyomott vizcseppben mozog. A két üveglap összetapadt annyira, hogy szetvenni alig lehet, s nekik az a “birodalom’’megmozgásra,ugrálasra, kergetőzésre, vadászásra is bőségesen eleg. Micsoda küzdelem es micsoda vigadás van itt. Nekik is van értelmük, bizonyosan. Hiszen aki örül, annak értelme is van. S akinek értelme van, annak — a tudomány szerint — agyveleje is. jókedv nem lehet értelem nélkül. A jókedv olyan, mintha az agy velőnket csiklandoznák. Gondolat nélkül nem kergetőzhetnek, s nem menekülhetnek a Rotator elöl. Vajon megértik egymást? Beszélnek, mint az ember? Jeleket adnak, mint a hangya? S most vajon mit gondolnak a világról? Az ö világuk abban a mákszemnyi vizcseppben van. Tudják-e, hogy az a makszemnvi vízcsepp egy aranyhalas szökokutból került ki? S hogy a szökőkút egy 40 ezer kilométer átmérőjű földgolyón fekszik? Lehet, ha ők a mákszemnyi vízcsepp külső burkáig, vagy azon tűi feltornázzak magukat, azt gondolják: mi vagyunk a világ urai. Meghódítottuk a világmindenséget. Pedig ha tudnak, hogy alig negyed óra múlva kiszárad az üveglap között a viz, elfogy7 a levegő, s jön a halál, akkor most rémülettől dermedten várnák azt a negyedórát. De igv, azt sem tudjak, mikor az aranyhal bekapja a mákszemnyi világukat, s átjutnák a hal emésztőcsatornáján. Élnek tovább. Ri az a hires tudós, aki engem biztosit arról, hogy e pillanatban valami hatalmas élőlény nem vizsgál mikroszkópjának üvegjén. Aki fölényesen megveregetné a vállamat: ember, ne gondolj arra, hogy a lathato világrendszer az óceán-vil ágban csak egy buborék, egy oxigéntömb. Ne gondolj semmire, a gondolat butaság. Csak dolgozz, élj. Mikor csak tehetem, beülök a laboratóriumba, utana ki a park padjara, s nézem a csillagokat. En is Rotator vagyok. Egy nagyobb Rotator. A nagy7 Mindenség oly hatalmas nekem is, hogy föl nem mérhetem: meghaladja gondolatom átmérőjét. Fejem fölött a nagy7 Mindenségnek csak egy parányi részét: a csillagokat, a Tejutat lathatom, ennyi befogadására képes a szemem. A televizio, a film, a művészet nem adhat ilyen mely gondolatokat. Ri az a tudós, aki bebizonyítana nekem, hogy ez az emberi világ is Földjével, Napjával, Holdjavai, csillagaival nem olyan vízcsepp a Mindenségben, mint a mikroszkóp alatti világ? S vajon a Rotator is eloveszi-e mikroszkópját, s ő is belecsodalkozik-e ugyanúgy,mint en? Vannak nala is parányibb életek? S amikor még a nagyito távcsövébe néz, nem azt mondja-e ó is, amit en: “Az en világomon tűi nincs semmi, csak ur!" O a szókő- kutbol kikerült vizcseppben el, én a Napból kikerült tűzcseppben. A Rotifernek nincs az a messzelátója, amivel a csillogó fényeken kívül megláthatná csalt a szempillámat is: az embernek nincs az a távcsöve, amellyel a csillagok fenvén tűi megláthatná az ismeretlent. Mindkettőnk ostobán, értetlenül állunk meg a határnak Mindkettőnknek enne! a pontnál végződik a Valami és kezdődik a Semmi! Gy ertek velem csodálkozni! Ez az igazi művészet. Nem kell hozza egyéb: egy mikroszkóp és piszkos, szennyes vízből egy mákszemnyi. S ebben a mákszemnyi vizcseppben benne van az egesz világ minden kultúrájával, művészétévé!. _________________________ 13
