Amerikai Magyar Szó, 1978. július-december (32. évfolyam, 27-50. szám)
1978-10-26 / 41. szám
Thursday, Oct. 26. 1978. Csák Gyula: AMERIKAI MAGYAR SZÓ HONVÁGY akácos felé. Elővette tárcáját e's pénzt adott a papnak. — Előre kifizetem, mert nem hiszem, hogy lenne itt valaki, aki majd kifizetne helyettem. — Hirtelen elhatározással felemelkedett. — Most pedig menjünk. Ahogyan Ígértem, hazaviszem. Hiába tiltakozott a pap, nem vette vissza a pénzt a festő. A keskeny, poros, harmadrendű műut egyik kanyarulatánál temetési menettel találkozott a nagy sarga autó. Az autóban csak a festő ült. Lassított, majd leállította a motort, fejebe tette nagyszelü szalmakalapját, és kilépett az autóból. Nyomorúságos menet haladt el mellette. Kopott óregek totyogtak a bokáig érő porban, bánatosan szállt énekük a porral együtt felfele, a rezzenetle- nűl kéklo magasságba. A gyaszkocsi mögött parasztszekér haladt, azon ült néhány nagyon öreg rokon és az igencsak óreg pap, aki már nem tudta saját lábán utolsó útjára kísérni híveit. A menet eleje lekanyarodott az orszagutról egy düloutra, amelynek végében elnyűtt, mihasznának tűnő, ritkas akácerdő állt — ez volt az uj temető. Miután az utolso ember is letért a kövesutrol, a festő lassan utánuk lépkedett. Bandukolt a gyülekezet után, amely egészen bevette magát a szürke akácosba. Komótosan haladt, a kalapját is levette; úgy ment, mint akinek mindenki másétól eltérő, külön gyásza van. A kopott, fekete nepekmár a sir korul enekeltek. Ot-hat lépésre tőlük megállt a festő, de aztán közelebb óvakodott. El akart vegyülni köztük, mert észrevette, hogy suttogás kezdődött es az egesz gyülekezet meglepetten forgatta a fejét. Az öreg pap is elámult, s kissé megemelt bal kezével áldást osztó mozdulatot tett, mintha ismerősként üdvözölne. Aztán folytatta a szertartást. Mindössze néhány tucat friss halom volt a csene- vész akácfák alatt, gyorsan hervadó virágokkal és ko- kadt koszorúkkal díszítve. Mindent leégetett a hőség; ropogott az apró fű a léptek alatt, csak néhány különösen szívós gyomnövény bokrosodott imitt- amott. A festő együtt enekelt a gyülekezettel. Roggyant, idős apja-öregember állt mellette, foszlott énekes- könyvet tartott a kezében, s drótkeretes pápaszeme mögül olvasta a szent ének szöveget. Amikor észrevette, hogy könyvébe pislog a festő, odaemelte neki a könyvet, s együtt énekeltek. A magas, osz- haju, szalmakalapos férfit áhitat es gyengeség lepte meg. Vágyat érzett hirtelen, hogy leboruljon itt a gyülekezetben, hogy a halott melle dobja magat a sirgödörbe és érezze, hogy omlik rá a jó szagu, hűvös és nyers anyaföld, amely ölebe zárja, betakarja, elrejti es megvédi Örökre. Sírba eresztették a koporsót, amelyen az állt: Nádházi Mihály, élt 68 évet. Miután oszlani kezdett a gyülekezet, a festő a pap után lépett, aki már készült, hogy felkapaszkodjon a szekérre. — Lenne szives tisztelendő atyám... Néhány percre... Majd en hazaszállítom a tisztelendő urat... Kíváncsian nézegettek őket a maradék nepek, de aztán azok is elmentek. — Mit szól ehhez az uj temetőhöz, tisztelendő atyám? — kérdezte a festő, majd megelőzve a papot, maga felelt saját kérdésére. — Azt hiszem, jobb helyet is lelhettek volna. Nem temetőnek való ez. — A temető attól lesz temető, hogy temetnek bele — mondta a pap. Izzadt a tűző napon, ezért zsebkendőt húzott elő a reverendájából,smegtórülközött — Majd kiformálódik az arculata. Kiformálják a halottak, s otthonukká teszik ezt a helyet. — Másfajta fákat kellene ide ültetni — mondta a festő. — Szomorűfüzeket, olajfákat, hársfákat. Ezek a halottak fai, nem az akác. Ellepkedtek a felig megépült halottasházhoz s egy alkalmas, hűvös helyen letelepedtek a vályogfal tövében, egy törött vályogdarabra. A festő sóhajtott es megszólalt. — Azt mondja tisztelendő ur, hogy a halottak majd otthonukká teszik ezt a helyet? — A pap némán bólintott. — De hát akkor itt ellentmondást látok — folytatta a festő. — A halottaknak a mennyország az otthonuk. Csak addig van szükségük földi otthonra, amig élnék. Utána az ég viseli gondjukat, s ott kapnak jó otthont is. A pap arcán megrándul egy izom. — Ön most gúnyolódik? — kérdezte. — Nehogy azt higgye, tisztelendő atyám. Nem lehet okom a gúnyolódásra, mert maholnap idekerülök en is. És tudni szeretnem, hogy mi lesz akkor? — Ön fél a haláltól? — kérdezte a pap. — Felek — bólintott a festő, majd hozzátette: — Talán nem is a haláltól, hanem a bizonytalanságtól. Itt mindennek vege lesz, kezdódik-e valami uj odaát az emberrel? A pap hosszan hallgatott, aztán megkérdezte: — Rokona volt az elhalálozott? — Távolról — mondta bizonytalanul a festő. — Amennyire itt mindenki... Talán... Negyven eve, hogy elmentem innen. — Külföldi? — Magyar festő vagyok, de Venezuelában elek... Ameddig élek... Most félek a haláltól és szeretnék hazajönni, ide... — On nem hisz a tulvilagi letben? — kerdezte a Pap' , - , — Nincsen rá bizonyosság. Csak szó, csak igeret! — Észrevette, hogy túl hangosan beszel, ezért lecsendesedett. — Máskülönben azt hiszem, ha van is tulvilági élet, az nem olyan, amilyennek a papok mondják... Bocsánat... Ragyogás, fényesség, gazdagság helyett inkább szegénység van ott. Miért mondja a nép, ha valakit szerencsétlenseg ért, hogy meglátogatta az Isten? A nép soha nem hazudik. Ha odafent ragyogás és gazdagság van, akkor miért mutatkozik idelent bánat és fájdalom formájában? A pap enyhén csodálkozott és halkan motyogta: — Isten azt bünteti, akit szeret... — Helytelenül teszi — heveskedett a festő. — Ezzel megzavarja az embereket, mert ilyen módón mit gondoljunk róla? Mit gondoljunk a jóról, a rosszról, az értelmesről, az értelmetlenről?! — Istenről — mondta a pap komolyan és oktaton —, különleges módon kell vélekednünk. El kell rugaszkodnunk a földi észjárástól. Emberi okoskodással nem juthatunk a közelébe, hanem csak a hit segitsegevel. A festő a vályogfalnak vetette a hátát és tarkóját, miáltal arcára billent nagy szélű szalmakalapja. — Kerhetnek-e valamit Óntól? — kérdezte tompán, a kalap árnyékából beszélve. — Ha módomban áll megtenni... — felelte kissé meglepetten a pap. — Temessen majd el engem... Itt — mutatott az Néhány nappal később holtan találták a festőt a nagy sárga autóban. A temető bejáratánál állt a kocsi a halottal, akiről megállapították,hogy venezue lai állampolgár és gyorsan ölő mérgét vett be. Ahogyan mondani szoktak: tettenek oka ismeretlen. Az is maradt mindmáig, mert a hivatalos előírásoknak megfelelően kellett eljárni a külföldi állampolgárral, s ezért elszállították és nem temetkezhetett az előre kinézett helyre, a régi falu uj temetőjébe. Csak a történet maradt meg utána, a történet, amelyet én az öreg paptól hallottam, s amely történet kigyujtotta a helybeliek képzeletét, és megannyi találgatásra kínált lehetőséget. Egy bizonyos: boldogtalan bolygó ember volt, akinek története engem is megragadott és elgondol- kozásra, megírásra kényszeritett. Atanyi Horváth László: CSAK ITT... Ahol Zrínyi ontotta vérét Törőkre rontva ádáz csataban, Ahol Dózsa húsától füstölt .1 / A királyi máglya, Ahol Vörösmarty, Petőfi Zugatta szellet a honi fakat, Ahol Ady dalától az Er Az óceánig áradt, ff „ Ahol Őseim csontja porlad a földben, Csak itt... ___ 9- : | NAGY § I KARÁCSONYI f BAZÁR I NEW YORKBAN 5 NOVEMBER 19-én | vasárnap 11-től 5-ig M ST; GEORGES PARISH HOUSE nagytermében 207 East 16 St. New York N.Y. It (közel a Harmadik Ave.-hoz) Szép magyar blúzok, herendi porcelánok ő® párnahuzatok, népi szőttesek, térítők,stb. J? Házilag készült ételek Mindenki megtalálja karácsonyi ajándékait W a bazáron jjjp Belépődíj nincs. ajm Magyar Társaskör rendezésében. Ä