Amerikai Magyar Szó, 1978. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-05 / 1. szám
Thursday Januar 5. 1978. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Tamási Aron ÖREG PIIUMGÓ Mar esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska, ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok versengve és nagy buzgalommal szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat es a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt, azt is meg tudta volna mondani, csupán hang után, hogy melyik milyen, s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert mióta özvegyen es egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztan, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébrén a perceket. Hat a kakasok szóltak: s itt-ott vakkantott egy- egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két labais elindult az ágyból, s követte ö maga is a lábat. Vagyis fölkelt, hogy a házban es a gazdaságban elvégezze mindazt, amit igy hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak ele, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a- füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak,- mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. így nezte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott ugyszolva semmit,lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a leg is megunja néha, hogy ne legyen semmi szel. Hat igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehat az útra, s ott mendegelni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott, szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit es semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ladakkal es hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogo alkotmánya hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az ut szélire ugrani, s bizony onnét az utsz'elrol is szinte a hid ala fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen a hid mellett történt. — No hát — puffant meg az öreg —, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam! A nagy porfelhőben majd megindult ismét, es szép csendesen mendegelni kezdett visszafele. S amint igy mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen felfele tart az utón. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jón. Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség. — jó reggelt, Mihály bátyám! - köszönt is Janos, elég kedvesen. — jó reggelt, egy-o’csem! — fogadta az öreg. — Hat hogy mint van? — Biza rosszul! — felelte Mihály bácsi. Erre jobban odanezett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg. — S mért van maga rosszul ? — kérdezte. — En azért, kedves Öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam! János jobban az öregre kapta a szemét, s hat csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban all az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetseg targya lesz majd; ha pedig po- gányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el. — Más ember agyba dói ilyenkor — mondta hat Janos. — Engemet is igen húz — felelte erre Mihály bácsi. Aztán elváltak. A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami. S mosolyogva hazament. De egy óra sem telt bele, már nagy busulasban *egy venasszony érkézétt, hogy vajon még életben van-e, mert eppen most hallotta azt az elborzaszto nagy szerencsétlenséget. — Ki mondta? — Janos beszeli — felelte a vénasszony. Hat ha igy van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból es tréfából elkezdett. Folytatni kell, mert különben János marad a győztes. — Bizony,csak pislákolok — nyoszorgott az öreg, — Hat akkor mért nem fekszik le? — Nem tudok levetkőzni! Ha nem tudott, hat az öregasszony megkonyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztan szépén ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert uj látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végen János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekösse, Idejében is jött úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szohoz folyamodott. — Hagyakozni akarok! — mondtá nehezen. S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlevő tanuk előtt, a lelkiismeretes szokás szerint, minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek elleneben, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen. Ennyit es nagy nehezen elmondhatván az öreg, . végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, es János fele fordult. — így jo lesz-e? — kerdezte. A megtört szivüek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hala kibuggyanasát megilletodve várták. Amit vártak, abban nem is csalódtak, mert Janos fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sujtottan felállt, és a húsz pengöforintot által- nyűjtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markaba szorította, mintha a fájdalom gorcseben tette volna. Aztán visszamerészkedett lassan a párnára, es úgy ilezte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyilast keresne, amelyen a lelke elszallhasson az egekbe. Egy Öregasszony sírni kezdett. De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyba es biztos mozdulattal lelepett a főidre. S elkezdett öltözködni. Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szokni sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván: — Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?! — De bizony, keresztülment! — mondta az öreg. — Magan?! — Rajtam! — Hat nincs maganak semmi baja! — Nincs, mert a hid alatt voltam — nevetett az öreg. ^ j S nevettek masok is, az egesz gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ö illedelmes vendégeit megkínálja. FAZEKAS LÁSZLŐt Intelmek 1. Itt ama keskeny út létszűkület most el ne zárd öled mert át nem jutok nélküled 2. Ha nem hiszed — nem sohasem ha nem mondod — nem is lehet ha nem teszed — már elveszett ha hinni tudsz — ma bármikor ha kimondod — már lángja ég ha megteszed — ennyi elég 3. Harcodat jel ne add pajzsom velem maradj Fényem rádvetettem árnyam is rádmarad Pajzsom vagy helyettem ne oltalmazd magad LEGRÉGIBB MAGYAR CÉG FÖLDES UTAZÁSI IRODA 1503 First Avenue, NeW York, N. Y. 10021 Telefon: BŰ 8-4985 — BU 8-4990 AZ ÖSSZES HAJÓ ÉS LÉGI TÁRSASAGOK hivatalos képviselete IBUSZ—IKKA—TUZEX rendelések felvétele BEVÁNDORI ASI ÜGYEK —ROKONOK KIHOZATALA Az Iroda július «■» augusztusban'szombaton /írva van __ 9 . KKM.VASTAD A LAPUIT ADÓ TOVÁBBI '• MS'UTAMUEHXT1SUUT * ‘f‘ **"
