Amerikai Magyar Szó, 1977. július-december (31. évfolyam, 27-50. szám)

1977-12-15 / 48. szám

Thursday, Dec. 15. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO 9 Kiss Dénes KARÁCSONYAIM i i Nem tudom pontosan meghatározni a naptári i- dót, talán 1942. vagy 43 karácsonyán történt. Nyolc, kilencéves lehettem, vallásos nevelésben részesül­tem, hittem az Istenben, bár már jól tudtam, hogy a karácsonvfát nem a jézuska hozza. S ha nem tud­tam volna is addig, azon a bizonyos karácsonyon meg kellett tudnom! , Zalában, Pacsa községben laktunk. En a nagya- nváméknal, szüleim Tőrjén. Apám katona volt, még jól emlékszem arra a képeslapra,, melyet a márama- rosi havasokból küldött. (Lehetséges azonban,hogy ez már 1944-ben volt.) De három esemeny tett egy­szerre felnőtté s mondhatom: ketelkedóve. Azok­ban az esztendőkben karácsonykor mar nagy ho volt Kisembervoltomnak háznyi nagyságúak voltak a ho- hányások az utcákon, de még inkább a postáéit mel­le hányt hókeritesek. Apamat hazaengedtek — szabadságra? — 1942- ben. Ez a datum egészen bizonyos, akkor született a húgom. Anyámat mentő vitte Zalaegerszegre a kór­házba. Mindezt mi is csak apamtol tudtuk meg. 0 megérkezett, aztan egy napon kézen fogott és gya­log mentünk Zalaszentmihályra a vasutallomásra, mert Pacsanak nem volt vasútállomása, a buszok is csak ritkán közlekedtek, még jó útviszonyok kozott is. A postauton rettentő magasnak látszott a hoha- nyas, mintha nagy feher varfal tövénél allnék, olyan nagy volt a ho. Gondolom, lehetett kétméteres is. Elindultunk az állomásra. Hideg volt, mindenbe be- bugyeláltak, de emlékeimben nap sut. Igen sütött a nap. — Megyünk megnézni a hugicat — mondta apam. Nem emlékszem sem a vonatozásra, sem a megér­kezésre. Ezen az emlékfenyképen csak a kórház ké­pe “jón elő”. Nagy kert, fehér ruhás nők a folyosó­in, fehér székek... Végül is engem nem engedtek be anyámhoz, nem láttám akkor húgomat. Amig apám bement — tálán nem is volt látogatási idő? — engem kint hagytak egy szobában vagy előszobában? Az emlékezés nem sokat rögzített a tárgyakból, valami feher padfele rémlik, amire leültettek, kigomboltak a kabátomat, letekertek nyakamról a salat, levettek a sapkát... (Milyen sapka lehetett?) Aztán apám el­ment. Egyedül maradtam, csak néha nyitott be, s valamit tett-vett ott egy nővérke. Szólt-e hozzam, valaszoltam-e, nem tudom. Csak egy dolgot tudok bizonyosan. Egy kis asztalon rádió állt és híreket mondtak. Akkor láttám es hallottam először rádiót. Elbűvölt a beszélő készülék; amikor kiment a nővér, odasettenkedtem a dobozhoz és a háta mogé néztem, van-e ott valaki, aki beszél?.... Tálán azért maradt meg bennem egy szó: “légitámadás”. Nem egeszen értettem a kifejezést, de mintha sok halottról be­szeltek volna. Aztan minden a homályba vesz. Meg csak arra emlékszem, hogy később azt mondtam apamnak: — Sokan meghaltak... — Hol? kérdezte. — Valahol.... Mert légitámadás, a légitámadás... Aztán kocsmába mentünk, mint mindig, ha apám­mal voltam. Ezek után minden sötétbe vesz, már örökre elöhivhatatlan képekkel. Talán ez nem is ka­rácsonykor volt? De mintha valami ajándékot is ho­zott volna apam? Vagy máshonnet leng be a képbe a fenyőfa?.... Már nem tudom. Mégis, valamikép­pen ehhez az emlékhez kapcsolódik a másik. (Talán azért, mert abban az évben volt? Vagy akkor jött apám tábori lapja?) Zalában nem volt egyszerű fenyőfát szerezni. Ez az emlek élesebb, maradandóbb. Mar az ünnepi estét megelőzően megereztem, megtudtam, hogy valami nincs rendben a Jezuska kórul. Nagyanyám ingerülten jart-kelt, nagyapámmal veszekedtek. Sza­vaikból megértettem, hogy nincs fenyőfa. Nem si­került szerezni. Amikor látták hogy ott vagyok, ki­küldtek az udvarra. En pedig elvonultam a fészer mögé es sirtam: nem lesz karácsonyfa!.... Csak ezt tudtam és igen elkeseredtem. Nagy­anyám ismerhetett, és gyanakodott, hogy meghal­lottam a beszélgetésüket, mert nemsokára kijött, Nem titkolhattam a könnyeket! — Az a tehetetlen óregapád!... — mondta es meg­simogatta a fejemet. Szigorú öregasszony volt világ- életeben: azonnal megtudtam, hogy ezúttal valóban nagy baj van. Meg jobban sirtam. Ekkor mar sötéte­dett, mert amikor bevezetett a konyhába, nagyapam mar lámpát gyújtott es szótlanul ült a konyhaasztal­nak.. — Na, majd en!... — mondta a nagyanyám es ma­gara terítette sötét nagykendőjét és az ajtót becsap­va maga mögött, elment. Sárga lámpavilágban látszik nagyapám arca. Nem tudom, meddig ültünk ott szótlanul. Egyszer csak kinyílt az ajtó, nagyanyám csak beintett nagyapám­nak és ö vette a kalapját, lument, fin is mentem vol­na, mert még a lámpavilágnál is féltem egyedül. De a nagyanyám mérgesen intett: — Te ott maradsz!... Megértetted? Maradtam. Nem sokkal később a nagyanyám be­vitt az első szobába, ott ücsörögtünk vele a hideg­ben. Semmit sem ertettem. De amikorra kimen­tünk, egy kis karácsonyfa 'állt az asztalon, Nem em­lékszem a díszekre, arra se, kaptam-e valami ajándé­kot. De arra igen,hogy már vacsoráztunk, amikor ko­pogtak. — Ki a fene lehet az ilyenkor? — állt föl nagy­anyám és az ajtóhoz lepett. 0 is,nagyapám is, na­gyon megdöbbent. Egy csendőr állt kívül, majd lassan bejött a kiskonyhába. Négyén alig fértünk el. — Jo estét — mondta. (Nem tudom, puskája volt-e, de a kakastollakra emlékszem.) — jó estét tizedes ur — mondta nagyanyám. — Mi járatban a szentesten? A beszélgetésből csak arra emlékszem, hogy az uraság kertjéből elloptak egy fenyőfát, s a csendőr azt mondta, engem és Laci barátomat arrafelé látták a minap... Valóban arra járkáltunk, szánkóztunk, hógolyóztunk es valahogyan egyikünk sapkája át­repült a kerítésen. Átmásztam érte. Nagy hősiesség­nek számított!... Valami belső ember, tálán a ker­tész, talán más, észrevett és rám kiáltott. lói iszkol- tam vissza a kerítésen át... A többi nagyon gyorsan játszódott le. Egyszerre csak irgalmatlan erővel harsant nagyanyám hangja: — Ez az a fa, tizedes ur? Ez az?!... — A vézna kis öregasszony felkapta a kis facskat es abban a pilla­natban kifordultak az agak a törzsből. En csak akkor vettem eszre, hogy bodzába fúrt lyukakat nagyapam es abba szurkálta a kihegyezett végű fenyoágacskákat... Nagyanyám kiabált, én sirtam. A csendőr hamarosan elment. A fát csöndben el­igazítottak, nagyapáin visszjdugdosta a zilált ágacs­kákat a bodzába... És aztán semmi. Sötét van. Lel­kem melyére nagy szomorúság ülepedett, marad­ványai azóta sem tisztultak ki bennem?... — Csak ilyen kicsi fát veszünk? Tavaly nagyobb volt — mondta 12 éves kisfiam, Dani. Anikó meg csak elsős, neki ez is nagy fa. — Jó nagy ez, mit akarsz? — Draga — mondtam én. — A Fény utcai piacon vettük. Gyökeres fa. Alig másfél méter, az ára még­is százötven forint. A két gyereket mindez nem ér­dekelte, tovább vitatkoztak, veszekedtek. Végül azon vettem eszre magam, hogy üvöltök. Mindez a minap játszódott le. Nem ismertem magamra, nem ismertem a hangomra. Nem értettem az üvöltés okát. Napok teltek el, amikor eszembe jutott az a régi karácsony. Most már tudom, annak a kisfiúnak a sirasa, szomorúsága tört fel belőlem, anélkül,hogy tudtam volna róla. Még a két, a gyerek előtt megalázott öregemberé. — így uvölteni az utcán!... Mar mindenki minket néz! — mondta a feleségem, es erővel húzta el a gyerekeket mellőlem, mintha ők nem is hozzám tartoznának. ^ ajándéknak I Lutheran István j verseskötete T 260 verset tartalmazó, 162 oldalas könyv A szép kötésben kapható f Ára: $4.­á Lutheran István versei visszatükrözik I gyermekkorát, ifjúságát, hazaszerete­tét, életének küzdelmeit. I Nem hiányozhat egyetlen magyar család Í könyvtárából sem ! Megrendelő szelvény: »*»******0*****************9***«*#**«» I Amerikai Magyar Szó f 130 E 16 St. New York.N.Y. 10003 » Megrendelem Lutherén István verseskötetet név:___________________:____ áros:_____________Állam:---------------­Xipcode:r„„________ LEGRÉGIBB MAGYAR CÉG FÖLDES UTAZÁSI IRODA 1503 First Avenue, New York, N. Y. 10021 Telefon: BÚ 8-4985 _ BU 8-4990 AZ ÖSSZES HAJÓ ÉS LÉGI TÁRSASAGOK HIVATALOS képviselete IBUSZ—IKKA—TUZEX rendelések felvétele BEVANDOR! ÁSI ÜGYEK —ROKONOK KIHOZATALA Az Iroda julius « augusztusban' sxorübaton xárva van

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom