Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-14 / 15. szám
Thursday, April 14. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO Tóth-Máthé Miklós: „Beajánlás" Sziráky Ede akkor mar két éve élt állandó szerzó- des nélkül. Alkalmi feladatokból, amolyan “szabad úszó” módjára tengett a színészi pályán. Kis szerepeket játszott a filmnél, tv-ben, rádióban és egy brigádmusorral jarta az országot. Közben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának irt, ezért hat nagyon kapóra jött ,a váratlan találkozás Perc Adorjánnal. A hires Perc Adorjánnál, a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osztálytársak, barátok voltak a főiskolán. Egy presszóban találkoztak. Sziraky mar fizetett és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Feher irhabundat viselt, tálán a februári latyak ellensúlyozására es inkognitójat védve a kandi rajongóktól, napszemüveget. Ahogy észrevette Szirákyt, úgy robogott fele kitárt karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sot úgy, mintha egy rangos külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás diját és most elsőnek sietne hozza gratulálni. — Öregem — döngette a hátat —, te drága ősz, öreg bölény: Te ven ordas, te csavargó! így kell összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hat már elfelejtetted a sírig h'ú Perc Adorjánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkantas a Nagy Színházba,hogy legalább a pofádat lássam?! Ezt a kedves, ráncos, löttyedt, csúnya pofadat?! Szegyeid magad! Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky melle. Kigombolta a bundáját, meglazította a sál- ját és a napszemüvegét letette az üres kávéscsésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elerzeke- nyulve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt koceraj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljára? — Nagyon régen — mondta Sziráky es gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugott el ugyan kétszáz forintot a levéltárcájába, a zálogcédulák mögé, de hát mit számit ilyenkor egy ing! — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján, mikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. De hát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak, ha a világ összedől... Semmit se bánok! Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te... Most pedig beszélj magadról! Es Sziráky beszélt. Boldog Önfeledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, azzal a régi főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. Természetesen kitért arra is, hogy irt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte —, szolnál néhány szót az érdekemben... Hiszen ismersz... tisztában vagy a képességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan tehetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módón gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen szólhattál volna!... Úristen, bele- zöldülök, hogy te szerződés nélkül, mig körülöttem az a temérdek marhahólyag! — Még egy konyakot?... — kockáztatta meg Sziraky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj! Ezt másképp nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes... De most már vége! Vedd úgy, hogy már a kezedben a szerződés! Szirákyval aznap fel lehetett volna suroltatni az egész várost és osszesepertetni az eldobált boritek- sorsjegyeket. Áldotta a percet, melyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellte, hogy sokszor karrieristának tartotta és hajlott azok veleményere, akik egy nagy patkánynak tartották. Most legalább saját maga győződhetett meg minden ragalom valótlanságáról. Es Perc Adorján csakugyan szavának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém — kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes problémákkal előhozakodni, de most kénytelen vagyok. Múltkor ugyanis elkapott egy Sziráky nevű kollégám és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan ragja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályán. Es most azt vette a fejebe, hogy ide szerződik... állítólag irt is neked... Sziráky!... Várj csak... igen, igen, Ede... Sziraky Ede... — Ja. most már tudom — bólintott az igazgató —, remiik, hogy irt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyam-' társak voltunk a főiskolán es persze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe... De mit tehetek?... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótasnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, ide nem lehet csak úgy bekéredzkedni?!... Meg azt találna hinni, féltékeny vagyok!... — Mit akarsz ebből kihozni? — nezett rá az igazgató. — Idevenni ugyseni tudnám... — Idevenni?! Ugyan! — tiltakozott megrökönyödve Perc Adorján .-Eszembe sem jutott hogy erre kérjelek... de, szeretném, ha valahogy finoman... emberségesen... igen, ez a jó szó... emberségesen utasítanád él... Esetleg ird meg neki, hogy tisztába vagy a képességeivel és nagyon sajnálod, amiért státusznehézségek miatt... stb... stb... mert kérlek, mégiscsak az osztálytársam volt! Es alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megígérte, hogy emberségesen utasítja el és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megállapodásuk szerint, nehány nap múlva felhívta Szirákyt: — Megnyomtam a dolgot öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyunak, hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szu rágja, percegteti a színfalakat! Szóval én mindent elkövettem, öregem, most már csak azon a bazaltfejűn múlik... De agyoncsapom, ha nem szerződtet! Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem... — hebegte Sziraky a könnyeivel küszködve — es en még azt hittem... Nagyon köszönöm és nem is tudom, mivel... mivel halálhaHUMOR Egy kövér ember megkérdezi a turistákat szállító fiakerestől, hogy beszállhat-e. A kocsis sovány gebéjére pillant, és suttogva mondja: — Szálljon be gyorsan, mig ez észre nem veszi! ■ Két amerikai farmer a városban betér egy pohár italra és a pult mellett szóba elegyednek. — Az uj istállóm — kezdi az egyik — amelyet három évvel ezelőtt építettem, a múlt héten teljesen leégett. Szerencsem volt azonban, mert a tűzkár miatt ötvenezer dollárt fizetett a biztosító. — En is hasonlóképpen jártam — teszi hozza a másik. Az árvíztől megrongálódott házamért százötvenezer dollárt kaptam. Az első farmer gondolkodik, aztan a társára néz: — Értem. De mondjad: hogyan csinálhat az ember ilyen valamirevaló árvizet? ♦ Féltékenység A kezdő fiatal gyogyszerésznő a patika vezetőjével megtekinti a raktárkészletet. — Főnök űr — áll meg az egyik polcnál — mi ez itt, ebben a nagy üvegben? — A fene tudja kisasszony, de mindig abból a- dunk az olvashatatlan receptekre. é Fenyes nappal az utcán két erősen kapatos férfi találkozik: — Bocsánat uram — kérdezi az egyik — hány óra van ilyenkor? — Úgy gondolom, csütörtök — feleli a másik. ■ Az orvos alaposan megvizsgálja a beteget, leteszi a sztetoszkopot és megkérdezi: — Iszik? — Attól függ, mije van itthon doktor ur — ragyog fel a paciens arca. tóm meg ezt a... — Örült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent!... De most már ne haragudj, rohannom kell a rádióba!... Es fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot. Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petur!... Nem, nem, inkább Tiborc... Sokkal hálásabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visszaakasztott telefonkagylót és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visszapottyant érmét sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levette a lábáról. Es szivében újra több mázsa hit és több tonna remény halmozódott fel az emberek iránt. _ 9