Amerikai Magyar Szó, 1977. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-14 / 15. szám

Thursday, April 14. 1977. AMERIKAI MAGYAR SZO Tóth-Máthé Miklós: „Beajánlás" Sziráky Ede akkor mar két éve élt állandó szerzó- des nélkül. Alkalmi feladatokból, amolyan “szabad úszó” módjára tengett a színészi pályán. Kis szere­peket játszott a filmnél, tv-ben, rádióban és egy brigádmusorral jarta az országot. Közben több színháznál ajánlkozott sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának irt, ezért hat nagyon kapóra jött ,a váratlan találkozás Perc Adorjánnal. A hires Perc Adorjánnál, a Nagy Szín­ház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osztálytársak, barátok voltak a főiskolán. Egy presszóban találkoztak. Sziraky mar fizetett és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Feher irhabundat viselt, tálán a feb­ruári latyak ellensúlyozására es inkognitójat védve a kandi rajongóktól, napszemüveget. Ahogy észrevette Szirákyt, úgy robogott fele kitárt karral, mintha csak tegnap váltak volna el. Sot úgy, mintha egy rangos külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szirákyt üdvözölne, aki elnyerte a legjobb színészi alakítás diját és most elsőnek sietne hozza gratulálni. — Öregem — döngette a hátat —, te drága ősz, öreg bölény: Te ven ordas, te csavargó! így kell összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlege­sen?!... Hat már elfelejtetted a sírig h'ú Perc Ador­jánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkantas a Nagy Színházba,hogy legalább a pofádat lássam?! Ezt a kedves, ráncos, löttyedt, csúnya pofadat?! Szegyeid magad! Perc Adorján ekkor már letelepedett Sziráky melle. Kigombolta a bundáját, meglazította a sál- ját és a napszemüvegét letette az üres kávéscsésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elerzeke- nyulve a másikat —, mert sajnos várnak a film­gyárban. De mit bánom én! Dűljön össze az egész rohadt koceraj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljára? — Nagyon régen — mondta Sziráky es gyorsan két konyakot rendelt. Ingre dugott el ugyan két­száz forintot a levéltárcájába, a zálogcédulák mögé, de hát mit számit ilyenkor egy ing! — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján, mikor eléjük tették a konyakot —, mert sajnos vezetek. De hát bánom is én most, ha el­kapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlop­nak, ha a világ összedől... Semmit se bánok! Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te... Most pedig beszélj magadról! Es Sziráky beszélt. Boldog Önfeledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorjánnak, az­zal a régi főiskolás őszinteséggel, ahogy valamikor a Bástya étteremben két pohár sör és egy feltét nél­küli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyzetüket. Természetesen kitért arra is, hogy irt a Nagy Színház igazgatójának. — Ha esetleg — nyögte —, szolnál néhány szót az érdekemben... Hiszen ismersz... tisztában vagy a képességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintette. — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pesten lenne a helyed. Olyan te­hetséggel, amilyen neked adatott, megdöbbentő, hogy ilyen szemét módón gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen szólhattál volna!... Úristen, bele- zöldülök, hogy te szerződés nélkül, mig körülöttem az a temérdek marhahólyag! — Még egy konyakot?... — kockáztatta meg Sziraky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira megdöbbentett az álla­potod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, muszáj! Ezt másképp nem lehet elviselni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes... De most már vége! Vedd úgy, hogy már a kezedben a szerző­dés! Szirákyval aznap fel lehetett volna suroltatni az egész várost és osszesepertetni az eldobált boritek- sorsjegyeket. Áldotta a percet, melyben összetalál­kozott Perc Adorjánnal. Szégyellte, hogy sokszor karrieristának tartotta és hajlott azok veleményere, akik egy nagy patkánynak tartották. Most legalább saját maga győződhetett meg minden ragalom va­lótlanságáról. Es Perc Adorján csakugyan szavának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém — kezdte —, tudod, hogy nem szere­tek személyes problémákkal előhozakodni, de most kénytelen vagyok. Múltkor ugyanis elkapott egy Sziráky nevű kollégám és azóta nincs nyugtom ettől a fickótól. Állandóan ragja a fülem, hogy beszéljek az érdekében. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pá­lyán. Es most azt vette a fejebe, hogy ide szerző­dik... állítólag irt is neked... Sziráky!... Várj csak... igen, igen, Ede... Sziraky Ede... — Ja. most már tudom — bólintott az igazgató —, remiik, hogy irt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyam-' társak voltunk a főiskolán es persze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az emberbe... De mit tehetek?... Miképpen magyarázzam meg egy fellegekben járó szerencsétlen kis flótasnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, ide nem lehet csak úgy bekéredzkedni?!... Meg azt találna hinni, féltékeny vagyok!... — Mit akarsz ebből kihozni? — nezett rá az igaz­gató. — Idevenni ugyseni tudnám... — Idevenni?! Ugyan! — tiltakozott megrökönyöd­ve Perc Adorján .-Eszembe sem jutott hogy erre kérjelek... de, szeretném, ha valahogy finoman... emberségesen... igen, ez a jó szó... emberségesen utasítanád él... Esetleg ird meg neki, hogy tisztába vagy a képességeivel és nagyon sajnálod, amiért státusznehézségek miatt... stb... stb... mert kérlek, mégiscsak az osztálytársam volt! Es alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a realitásokkal. Az igazgató megígérte, hogy emberségesen utasít­ja el és Perc Adorján megnyugodva harsoghatott a telefonba, amikor megállapodásuk szerint, nehány nap múlva felhívta Szirákyt: — Megnyomtam a dolgot öregem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyunak, hogy ordító gazság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szu rágja, percegteti a színfalakat! Szóval én mindent elkövet­tem, öregem, most már csak azon a bazaltfejűn mú­lik... De agyoncsapom, ha nem szerződtet! Eskü­szöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem... — hebegte Sziraky a könnyei­vel küszködve — es en még azt hittem... Nagyon köszönöm és nem is tudom, mivel... mivel halálha­HUMOR Egy kövér ember megkérdezi a turistákat szállító fiakerestől, hogy beszállhat-e. A kocsis sovány gebé­jére pillant, és suttogva mondja: — Szálljon be gyorsan, mig ez észre nem veszi! ■ Két amerikai farmer a városban betér egy pohár ital­ra és a pult mellett szóba elegyednek. — Az uj istállóm — kezdi az egyik — amelyet há­rom évvel ezelőtt építettem, a múlt héten teljesen le­égett. Szerencsem volt azonban, mert a tűzkár miatt ötvenezer dollárt fizetett a biztosító. — En is hasonlóképpen jártam — teszi hozza a má­sik. Az árvíztől megrongálódott házamért százötven­ezer dollárt kaptam. Az első farmer gondolkodik, aztan a társára néz: — Értem. De mondjad: hogyan csinálhat az em­ber ilyen valamirevaló árvizet? ♦ Féltékenység A kezdő fiatal gyogyszerésznő a patika vezetőjé­vel megtekinti a raktárkészletet. — Főnök űr — áll meg az egyik polcnál — mi ez itt, ebben a nagy üvegben? — A fene tudja kisasszony, de mindig abból a- dunk az olvashatatlan receptekre. é Fenyes nappal az utcán két erősen kapatos férfi találkozik: — Bocsánat uram — kérdezi az egyik — hány óra van ilyenkor? — Úgy gondolom, csütörtök — feleli a másik. ■ Az orvos alaposan megvizsgálja a beteget, leteszi a sztetoszkopot és megkérdezi: — Iszik? — Attól függ, mije van itthon doktor ur — ragyog fel a paciens arca. tóm meg ezt a... — Örült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gaz­ember lennék, ha nem tennék meg érted mindent!... De most már ne haragudj, rohannom kell a rádió­ba!... Es fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is ná­lunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot. Megpróbálom elintézni, hogy te légy Petur!... Nem, nem, inkább Tiborc... Sokkal hálásabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visszaakasztott telefon­kagylót és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visszapottyant érmét sem tette zsebre. Ennyi jó­ság teljesen levette a lábáról. Es szivében újra több mázsa hit és több tonna remény halmozódott fel az emberek iránt. _ 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom