Amerikai Magyar Szó, 1974. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1974-08-08 / 30. szám
Thursday, Aug. 8. 1974. 5 — Apja, édesapja! Adjál nekem egy korty vizet! — szolalt meg az asszony a hajnalon. Tapasztó Péter kábán bámult a világosodó ablakra, majd felült, es leszállóit az ágyról. Fel akarta venni az asztalról a vizescsuprot, de ahogy megmarkolta, az egész asztal utánábillent, mintha rá volna szögezve a feneke. — Ide fagyott — szakadt ra egy furcsa megdöbbenés —, ide fagyott... Szinte ordított a csönd a nyomorúsággal kibélelt szobában, es a réti szel úgy duruzsolt be, mint a nádihegedu. Az asszony felült az ágyon, rongyokba bugyolalt csecsemőjét lefektette lábateknöjebe. — Nincsen viz, édesapja? Olyan rosszul vagyok... — Csak egy csöppet várjál, lelkem, csak egy csöppet! Az edeny egyszerre összeroppant, szetment. A jég úgy maradt ott egy darabban, mint a szoborra fagyott ketsegbeeses. Az asszony szájából vastagon dolt a gyermekágyi láztól gyulladt pára, tikkadt szomjúsággal nézte ura hiábavaló erőlködését. Hangosan felnyögött, es visszafeküdt. — Tán a korsóban — makogta Tapasztó Péter —, tan a korsóban lesz... Felvette a korsót az asztal alól. Ahogy megrázta, sikoltva szaladgált a csecsében alá s fel a belezárt köcsörgo, de olyan nehéz volt az edény alja, mint az olom. Ahogy megszopta, csak hörgött, mint a vesznivaló lélek a halál előtt. Olyan nyomorultnak érezte magát, mintha háta mögött volna egy durván ácsolt kereszt, és valaki, akinek tele van a két marka szögekkel, ordítva nógatna: — Feküdj ra! Feküdj rá, mert beléd rugók... Eszre se vette, hogy az iszonyú hidegtől mar jó ideje reszket a lába, csak úgy lötyög belé a gatyaszar. Csak nézte könnyes, kínlódó szemmel az ajtó hasadékain át beordito telet, amely olyan egyforma nyomorult darabokra tépte az életüket, mint a deszkák mellett beszürt világosság. Jusson jó darab mindenkinek. A falon vastagon ül a zúzmara az ajtó körül, főnt tejfehér még a zúz, de lentebb olyan okkersarga, mint a templom fala őszi esős időn. A virradat nagy nehezen kezdett bevergődni, mintha valaki az éjszaka leokádta volna az ablakot, s most ez a lagyott ocsmányság szűrne at a napot, hideget, szelet, meleget, sajat kepere, szagára és hasonlatosságara. A bútorok, asztal, szék, agy, mind földbe vert, cölöpre ágyazott lim-lom. Az óra áll, ki tudja mióta? Koloncát lehúzta a földig a rozsda, mintha várna meg valakit, valamit, egy lö'kest, egy loditást, hogy elébe kelepelhessen az időnek. — Cs... cs.... Csss-s-s-sss... — lóbálta meg az asz- szony a gyermeket. — Cs-cs-csijja... Szegény, a lelke szakadásával ringatta e néhány betűvel az urat, magat, gyermeket. Tapasztonak alaposan összekocogott a foga, amig felöltözött. Hamarosan befűzte bakancsát, és bokájára csavarta a lábszárvédót. Egy madzaggal átkötötte derekán a réklijét, és hangjában volt a lelkének minden melegse'ge, ahogy mondta: — Azonnal, lelkem, azonnal... csak egy kicsit melegíteni kell, egy kicsit csak... Kétsegbeesetten nézett körül a szobában, hogy mit is lehetne feltüzelni meg? Tán a székét... de AMERIKAI MAGYAR SZÓ hiszen ez az egy van mar, a többit elvitte a tel. Hiába, az asztalra is szükség van még úgy néhanapján, most meg azon kell bepolyálni a gyereket... Fel lehetne tüzelni talán az ő vackát, és a földön hálna. De jaj, a föld olyan hideg, mint a sirverem. — Azonnal, lelkem, azonnal... Felesége öntudatat messze terelte a láz, felriadt a fajo zagyvasagokra és kirohant. Kint azonnal szembemarkolta a szel fagyos ujjaival, s könny csordult az arcara tóle. Néhol az ereszt csókolta a hófúvás, es fehér, szikrázó felhőket kavart fel a tel, felemelte, es keresztüldobta a háztetőn. — Tűz kell, viz kell — váltogatta benne egymást ez a két fogalom, es majd beszakadt bele a szive. A kerítés utolso darabjai mar feltüzelte meg a múlt heten, es most sehol egy fűszál az eresznel egyeb, ami egnivaló volna. — Hiaba, na, az ereszt nem lehet — piszkálta meg egy kicsit a lecsüngő nádvéget. Eleiem, egy kis krumpli, liszt csak volt a háznál, hogy eleg lesz a kora tavaszig. De ez a tél olyan irgalmatlanul hideg. — Tűz kell, viz kell — kerülgeti lelkében egymást tovább ez a két fogalom, s úgy érezte, hogy a felesege kínlódó hanykolódása átüti a kunyhója falat itt, a hata megett, Visszalépett a tenyérnyi pitvarba, es felvett az ajtó hata mögül egy baltat. Mint aki arra készül, hogy egyetlen ütéssel leteritse sorsa, élete minden ellenségét, úgy lépett vissza a fergetegbe. Bizonytalan tántorgással gázolt előre néhány lé- pe'st, megállt az utca középén. Előtte, mellette olyan szűz a csönd, és olyan vegtelen tiszta a fehérség, hogy soha nem gázolt meg senkinek bele a lába. Távolabb a temető állt olyan földbeveszett mozdíthatatlanságban , mintha vasból volnának a fák gállyai, és fütyülnek az egesz fergetegre. — Pedig biztos, hogy az éjszaka kicsavart a vihar egy elő fát, — suttogott elkékült ajakkal, s feje tetejét fordítva a hóviharnak, elindult futni a temető felé. Hata megett alig hallható mozgolódással ébredt a falu, de csak úgy hallott ide, mintha egy borzalmasan nagy fűrészt huzgalt volna valaki meg sem nevezhető messzeségben, s annak a hangját hozná el erre a szel. Átvergődött a temetőárkon, s ahogy szétnézett az akacok alatt, olyan szilárdan álltak valamennyien, mint az örök ácsorgásra Ítélt nagy testű rabok. A fejfak olyanok voltak, mint a cukorba mártott teasütemenyek, es a sirdombok teljesen eltűntek, mindent elsimított a tél. A hóförgetegben teljes erővel tombolt a társadalmi rangegyenlőseg. — Sehol egy gally, vagy ledobott varjufészek — iszonyodott el a rákacagó rettenetes sorson, amint beljebb gazolt a temetőbe. Minden pillanatban változtatta a növekedő virradattal a temető a színét, most meg olyan volt már, mint egy roppant padláslyukon ledobott szörnyű drótkefe. Szelroham nyargalt keresztül a fák között, hogy megimbolygott bele, s egy hatalmas fejfaba megkapaszkodott. A fejfa megreccsent, es vele együtt felhencseredett. — Fa... jo, pattogó tuzu, izzó parazsu ta... — motyogta, már a hóban fekve, es el nem engedte volna többe az égvilágért. Szétnézett, hogy nem látja-e valaki? Hatara vette, és elindult vele hazafele. Otthon lesöpörte róla a havat, es nagy diadallal fektette le a földre. — Alszol, felesegem? — Nem, nem alszok. Csak egy csöpp vizet adj, ha Istent ismersz... — Van tűz, van viz, van minden, anyja! Rátérdelt a fejfára, és felemelte a baltat. De ebben a pillanatban beleakaszkodott szemébe a fejfa felírása, minden betűje külön pofon vágta, minden szó külön ökölcsapas volt fejelagyara, hogy majdnem a földre nyúlt belé. De azért mégiscsak elolvasta, s ez volt ra felírva: A. B. F.T. R. A. Itt nyugszik Tapasz tó Péter élt e földön 46 esztendőket köny ű neki e föld pora itt e földön meg szakada Egyszeriben úgy belenyilalt valami, itt az oldalában, hogy kiejtette kezéből a baltát. Lába közé vette a fejfat, úgy ült ra, és rátenyerelt, merőn nézte tovább a betűket. Mintha megholt apja berogyott szeme pillogna rá az idétlenül vesett betűk között, mintha sajat sorsa is bele volna Írva ebbe. Körmével megpiszkálta a betűket, s mintha fájó vonaglás reszketett volna keresztül rajta. — Neked is fáj valami, édesapám? — gondolt valami ilyen vádat és keserűt —, hát nekem hogyne fájná vajon? Felállott, újra kezébe vette a baltát. Szörnyű nehezek voltak a karjai, de azért mégis úgy oda- vagott, hogy a fejfa kettészakadt. — Lesz tűz, anyja, viz lesz, leves lesz... — de azt mar a foga közül mondta, hogy csak úgy ropogott. Füsttel lökte tele a szel a szobát, de ettől eltekintve andalító meleg terjengett a bútorok között. Az ablakon tisztább színbe öltözködtek a mocskos jégvirágok, és az asszonynak alább hagyott a laza, némi viz és meleg leves után. Csak az újszülött nem akart nyugodni sehogysem. Bágyadt szendergéssel ült a spór mellett, úgy estefele. Egyszer felriadt, mintha valaki kopogott volna az ajtón. — Jönnek, vagy csak álmodtam valamit tán...? De bebújt az ajtón Vas István, a temetőcsősz. Alnok, szenteskedő arccal számolta meg a házikó gerendáit, megkérdezte, hogy s mint van az újszülött? Figyelmeztette, hogy mit kell vele csinálni, ha alszik, és mit, ha nem alszik. Sokáig beszélgettek, csak úgy, állva. Miközben egyre melengette a kezét. — jó meleg van nálatok — mondta. — jó - lóbálta meg egy kicsit a lábát Tapasztó. — De hideg van odakint... — Hideg a... Mindketten elhallgattak, egyszer aztán lehajolt Vas István a spor alá, felvett egy fadarabot. Sokáig piszmogva nezegette, kapargatta. — Olyan ez a fa, Péter, mintha fejfa volna. — Olyan. De nem az. — Nem? — Nem biz a — hazudott szemérmetlenül, pedig tudta mar, hogy úgyis hiaba. Vas István, a csősz, többé rá se hederitett, zsebébe tette a fadarabot, és begombolta a kabátját. — jóccakát! — mondta, és kiballagott az ajtón. SZABÓ PÁL: 0 Tapasztó Péter fejfája
