Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-08-03 / 29. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, Aug. 3 1972 Rapid City próbál talpraállni az árvíz után A South Dakota-i Rapid City-ben k'et órai felhőszakadás után hirtelen emelkedett a Rapid Creek folyó szintje, kiöntött medréből és alig több mint egy óra alatt 700 házat, 500 elmozdítható házat lerombolt, tönkretett 150 kereskedelmi épületet és 65 farmházat és 80 utcatömböt elmosott. Ami mindezeknél még szörnyűbb, az árvíz leapadása után több mint 200 holttestet találtak, többszáz lakosnak nyoma veszett és az áldozatok teljes számát csak hónapok múlva fogják megtudni. Előfordult már máskor is rendkívüli időjárás ezen a vidéken. Három évvel ezelőtt egy júniusi viharban 13 nch hó esett Rapid City-re, amit a meteorológusok nehogy sem tudtak megmagyarázni. De olyan körülmények, melyek ennyi esőt okozhatnak, csak minden száz évben egyszer fordulnak elő. Az árvíz elmúltával és az esőzés megszűntével, a áhart átélt lakosok szinte dermedten számolják össze veszteségüket. Egyéni panaszkodásra sincs kedvük, amikor látják, hogy olyan sokan vesztették el mindenüket a nagy katasztrófában. A rombolás utáni feltakaritás a legrosszabb. Amikor végre megszűnt az eső, a nap kisütött és az árvíz által a város utcáira hordott sarat finom porrá szárította, amelyet az erős szél felkavar és szerte széjjel fúj. Amint egy teherautó elhalad az utcán, nehéz porfelhőt kavar fel maga után. A romok között kutató embereknek ruháját, szemét, száját belépi a mindenütt jelenlévő por, és a vízhiány miatt mosakodni, fürdeni sem lehet. Vannak, al^ik a folyóba mennek fürdeni, a tífusz veszély ott sem nagyobb és különben is tífusz elleni védőoltást várnak. Egy fiatal családapa szerencsésnek véli magát, mert családjának semmi baja nem történt, csupán autója úszott el. “Utoljára akkor láttam, amikor a hömpölygő ár fölkapta és magával vitte. Még Örülnünk kell, hogy mi magunk nem jártunk igy. ” Az egyik utcasarkon térdig sáros nadrágban, ronggyá foszlott ingben egy agyondolgozott ember munkálkodik, egyike a temetkezési vállalkozóknak, akiknek a legnehezebb dolguk van a városban. “Hetekig sem találjuk meg az összes holttesteket és lehet hogy sokat meg sem találunk, de sietni kell. Két vagy három napi meleg idő rettenetes problémát okozhat,” mondotta. Egyedül már nem győzik a munkát, ezert önkéntes temetkezési munkásokat várnak Minneapolisból, Denverból és Omaháből. A repülőtársaságok nem számítják fel nekik az útiköltséget. Az ember el sem képzeli, hogy milyen nehéz, katasztrófa esetén, a halottak eltakarítása. 200 koporsót egyszerre előteremteni sem könnyű olyan kis városban, mint Rapid City. A holttesteket először egy városi garázsból rögtönzött hullaházba vitték, ahol a szomorú lakosok hosszú sora tekintette meg őket azonosítás végett. A város üzleti intézményei attól tartanak, hogy az árvíz miatt megcsappan nyáron a turista forgalom, ami a város egyik legfőbb jövedelme. Hangsúlyozzák, hogy a városnak csak egy bizonyos részét érintette az árvíz, az üzleti központ és a hotelek, szórakozóhelyek érintetlenül allnak. A nyári színházi előadásokat is megtartják és a Black Hill-en levő Toby Theater, szezonnyitó előadásának jövedelmét az árvízkárosultaknak adományozta. r A KIHŰLT NAP ES APOLLO Emberek ülnek majd együtt ps beszélgetnek valahol a messzi jövőben, sok fényév múlva, fes visszagondolnak egy bizonyos rég múlt id’óre, a huszadik századnak egy bizonyos napjára 1969-ben. Az volt az a nap, amikor az ember, három millió évi fejlődés után, felnyúlt a légűrbe, hogy megérintse a holdat, hogy behatoljon a nagy “semmibe”. Vajon tudták-e, milyen kiváltságosak voltak, hogy abban a korban éltek, vagy pedig földre szegezték tekintetüket és álmaik nem terjedtek túl orrukon? Milyen óohő dolog nagy időkben élni és azt észre nem venni! Es valóban, mi ezt tesszük ma! Prioritásokról aeszélünk. Minek költjük azt a sok pénzt a holdra, cérdezik? Pedig nem úgy van. Egy krajcárt se köl- ünk a “holdra”. Mindazt a pénzt itt költjük el a íoldutazásokhoz való felszerelések gyártásával, é- elre, oktatásra, hajlékra és miegyébre fekete, fehér, oarna es más sziníí emberek részére. Vagy talán jobb 60 milliárd dollárt pocsékolni a vietnámi nép és földjük elpusztítására, mint két milliárdot költeni az emberi halhatatlanság biztosítására, ma még el sem képzelhető távoli világokon? Költsünk 60-100 milliárd dollárt pusztításra, vagy pedig egy-két milliárdot egy új világ felfedezésére? Több sötétség van a világűrben, mint világosság, legyünk mi azok, akik világosságot hoznak a világűrbe. A pénz, amit befektetünk ma az űrbe, kamatokat fog hozni három milliárd év múlva. Hacsak nem, a mészárlás, pusztítás, szennyezés és Vietnám marad a prioritásunk! Ami minket illet, tudjuk hol van az a sok pénz: a háborúcsinálók kezében! Ki kell ragadni azt karmaikból. El kell venni tőlük a milliókat, amit Távol-Kelet elpusztítására használnak nap mint nap, hogy ahelyett házakat, kerteket építsünk, tiszta levegőt, tiszta vizet adjunk az embereknek! De ne sajnáljuk azt a pár krajcárt az Apollo rakétáktól! £Cy FAJGYŰLÖLŐ TANÁRT ELBOCSÁTOTTAK New Yorkban, a bronxi 98-as számú Herman Ridder Junior High School-ban William Burke tanár azt a feladatot adta hetedik osztályos tanítványainak, hogy iijanak dolgozatot valakiről, akit nagyra becsülnek. Vivian Fields, 12 éves tanuló arról irt, akit a világon a legnagyszerűbb személynek tart: Angela Davisröl. Mikor Vivian a dolgozatot visszakapta, örömmel látta, hogy fogalmazványára B + osztályzatot kapott, de elképesztette a tanár véleménye, amit az osztályzat mellé irt: “Jól megirt dolgozat egy gonosz, borzalmas személyről.” Még ennél is nagyobb megdöbbenést okozott a kislányban, mikor a dolgozat végén meglátta a tanár hosszabban kifejtett véleményét, mely szóról szóra ezt mondja: “Őszintén sajnállak, hogy olyan valaki tetszik neked, aki a legalávalóbb jellemű. Mivel Miss Davist — kommunistát, a világ szabadságszeretö népeinek ellenségét nem ítélték el, bizonyítékok hiányában — ő mégis kétségen kívül részes volt gyilkosságokban és olyan bestiákkal dolgozott, akik heccből gyilkolnak. Remélem találsz valaki mást, fehéret vagy feketét, akit csodálhatsz és nem ezt a női ruhában járó «-dögöt.” Az aláírás: Mr. Burke.” Vivian-t annál jobban meglepte a tanárának véleménye, mivel dolgozatában Angela Davis üldözésének igazságtalanságát kifejtette és adatainak alátámasztására a napilapokból idézett. Dolgozatát ezekkel a szavakkal fejezte be: “Mivel Miss Davist mindhárom vádban 1972 junius 4.-én ártalannak nyilvánították, valamilyen műemléket kellene emelni a számára, mert megérdemli. Mindenképpen nagyszerű személy és úgy én, mint nagyon sokan mások, szeretetet érzünk iránta. Személyesen még soha nem találkoztam vele, de nagyon szeretném megismerni.” A bronxi iskolakörzetben a tanár megjegyzései nagy felháborodást keltettek és a tanár elbocsátását követelve bizottságot választottak. A bizottságot Vivian anyja, Mrs. Anita Fields és a helyi fekete és fehér társadalmi szervezetek képviselői képezték. Megbeszélést tartottak Franklyn Sanchez igazgatóval, aki egyetértett abban, hogy a tanár megjegyzései megbocsáthatatlanok, de mint mondta, nem az ö hatáskörébe tartozik a tanár elmozdítása. A tanárral való szembesítésben az igazgató irodájában, a bizottság egyik tagja, Lumumba Shakur többek között ezt mondotta a tanárnak: “Ön tönkreteszi ennek a gyermeknek a lelkivilágát. Nekünk nem kell ilyen tanár az iskolánkban, aki emberiség helyett embertelenséget tanít. A náci Németország termelt ki olyan embereket, mint akiket ön képvisel.” A bizottságnak nemcsak az volt a célja, hogy Burke tanárt az iskolából eltávolítsa, hanem biztosítani, hogy a jövőben ne nevezzenek ki olyan tanárt, aki a gyermekek példaképeit “bestiának” titulálja. A bizottság tiltakozása sikerrel járt, amikor a bronxi 12. iskolakerület tanfelügyelője, Felton Lewis bejelentette, hogy William Burke tanár “nincs többé a körzetben”. TERJESSZE LAPUNKAT!
