Amerikai Magyar Szó, 1972. július-december (26. évfolyam, 27-49. szám)
1972-09-28 / 37. szám
Thursday, Sep. 28. 1972 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Útra kelünk ismét, megyünk magyar tájakat nézni. Hazazarándokolt amerikai, főleg detroiti magyarok társaságában indulunk a Börzsöny, a Cserhát, a Mátra hegyei, völgyei, városai felé. A kétnapos túrát a Magyarok Világszövetsége rendezi, tudjuk tehát, hogy minden úgy fog menni, mint a karikacsapás. Örömmel láttuk viszont az örökifjú Dukász Imre munkástársat, a magyar nyelv, a magyar irodalom, a magyar történelem szerelmesét — és mesterét. Édes mézként peregnek ajkairól a zeng- zetes magyar szavak, melyek pillanatok alatt összeforrasztanak bennünket a tájék történelmével, hagyományaival, jellegzetességeivel. Abban, hogy utunk napsütéses, kellemes és bűbájos lesz, biztosak lettünk abban a pillanatban, amidőn megláttuk Varga Jolit, hiszen ahol ö jelen van, ott minden szép és jó és harmonikus. Válami kis bűvös pálcát hordhat útitáskájában, melynek érintésére megnyílnak a zárt ajtók, kitárulnak a legjobb vendéglők, szállodák, borpincék ajtajai, mosollyal fogadnak bennünket mindenütt. És végül, illő betetőzésül, a legnagyobb örömmel vettem észre és üdvözölhettem az utitársaim között az én régi, drága munkástársamat, Spáring Károlyt, lapunk rendületlen hívét, építőjét, támogatóját. Utunk első megállóhelyére, Vácra egy katonazenekar lelkesítő, lélekemelő akkordjai kíséretében gördül be az autóbuszunk, amelyet különben Németh László hajt, akit Magyarország egyik legjobb autóbuszsöfföijének tartanak. Ennek nemcsak nagyszerű hajtásával, hanem azzal a boszorkányos ügyességgel adta bizonyítékát, amellyel az útközben kapott defektust kijavította. . . Az a tény, hogy a zenekar nem a mi fogadásunkra jött ki, nem csökkenti sem lelkesedésünket, sem értékelésünket. Körülnézünk a festői kisvárosban, megtekintjük a gyönyörű székesegyházat és az egyetlen magyarországi diadalívet, aztan diadalmasan bevonulunk egy közeli eszpresszóba egy kis frissítőre. Ekként megújulva, testileg és szellemileg felfrissülve folytatjuk utunkat Nógrád megye felé. Nézegetem a magammal hozott Nógrádi Útikalauzt, hogy még jobban tájékozva legyek látogatásunk ezen első es egyik legfontosabb célpontját illetően. “Balassi Bálint, Madách, Mikszáth megyéje ez — olvasom az útikalauzban. — Költők és Írók közül a legnagyobbakat adta. S ha néha lábaik nyomat tapossuk kanyargós országutakon, pázsit övezte gya- logűtjain, ha bepillantunk régmúlt kúriák udvarára, ha a Tepketetőről, vagy a Szanda-vár ormáról szet- pillantunk a cserháti tájon, igazat kell adnunk a költőknek, festőknek: válóban ihletet adó táj ez. . .” Most már egy kicsit sajnáltam, hogy nem gyalog fogunk keresztülmenni a nógrádi tájakon. . . . legalább egy kis részén. De jó is volna Balassi, Madách, Mikszáth lábai nyomát taposni az országúton, lehe- veredni az üt mentén egy terebélyes tölgy, kőris vagy gyertyánfa alá és széttekinteni a tájon, az ihletet adó tájon.. . Balassagyarmat volt utunk első megállóhelye Nógrádban. Nagy érdeklődéssel tekintettük meg a Palóc Műzeum termeit, a palóc i népviseletet szemléltető gazdag kiállítási anyagávál. Megilletődve szemléljük a Madách Imrére, Mikszáth Kálmánra, Benczúr Gyulára vonatkozó emlék- és kultúrtörté- nelmi tárgyakat, képeket, bútorokat, könyveket, kéziratokat. Aztán, kilépve a műzeum udvarára, alkalmunk volt bepillantani, ha nem is egy régmúlt kúria, de eg)’ palóc parasztház udvarára. Karancssági palóc faházat telepítettek át ide a múzeum egy részeként a két világháború között, gazdasági épületeivel együtt, hogy gyorsan pusztulásnak indult ősi, bo- ronásfalu palóc építkezésnek nyoma maradjon. Látványos, szemléletes és a szív mélyéig megható képet ad az Ö6Í népi építkezésről, életformáról. A lakóházat csak kívülről lehet megtekintem, de a nyitott ajtón keresztül, a házban uralkodó félhomály ellenére megilletődve láthatjuk, a régi, hagyományos bútorokat, a búbos kemencét, a vánkosokkal magasra vetett ágyat. . . a bölcsőt. Szüléink, nagyszüleink hajlékját juttatta ez sokunknak eszébe: a régmúlt idők emlékeinek áradata zsongott szivünkben. S ki tudja, lehettek olyaDEÁK ZOLTÁN: ## .1 GYÖKEREK nők is, akik egy bölcsödal foszlányait vélték hallani. . . Két, három utítársnó tekint be a ház belsejébe. Pillanatnyi csend, aztán megszólal az egyik nő: “Ez nem csak egy kiállítás, ez egy egesz iskola. . Folyékony magyarsággal, aljg észrevehető amerikai kifejezésmodorral beszélt. Ereztem, hogy ennek a honfitársnönek van még más mondanivalója is. Habár nem kimondottan hozzám intézte szavait, nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: “Bocsánat kedves asszonyom, szabadjon megkérdeznem, hogyan értelmezi ezt a kijelentést?” Felém fordult. Könnyek ködétől fátyolozott szemekkel tekintett rám. Aztán körültekintve az udvaron, a palóc házon, a fészeren, a Madách, Mikszáth, Benczúr kiállítást magábafoglaló műzeum épületén, s talán azon túl is, a Cserháton, a Mátrán, a Bükkön, halkan, csaknem suttogva válaszolt: “Itt és most tanultam meg, hogy tulajdonképen ki vagyok.” A szivem mélyéig megrendített a váratlan válasz. “Hogy érti ezt” — ismételtem meg, félszegen, az előző kérdést. Utitársnőm nem válaszolt azonnal. Nyilvánvaló volt, hogy nagy lelkitúsát viv önmagával, hogy o- lyan érzelmek, gondolatok kifejezésére keres szavakat, amelyek tolmácsolása túlhaladja szókincsét és amelyek felmerülésére ő maga sem volt felkészülve. Elgondolkozva nézett rám, aztan lassan elindulva a műzeum kijárata felé, halkan megszólalt: “Végre megleltem gyökereimet. . . ” Mélységes megindultság fogott el. Most már nekem is küzdenem kellett azért, hogy palástoljam érzelmeimet, meghatódottságomat. Hiszen ez az ismeretlen amerikai magyar honfitársnóm (nevét sohasem tudtam meg: a bemutatkozás a körülmények között szinte ünneprontás lett volna) egy költemény töredékkel, imába illő fohásszal válaszolt az én kérdésemre. Es három szavú válasza ritmusában megilletődve fedeztem fel József Attila halhatatlan sora visszarezgését: “íme hát, megleltem hazámat”. Olvasta-e, ismerte-e a kedves ismeretlen József Attila költészetét? Nem volt alkalmam sem ezt, sem mást kérdezni tóle. “Igen uram” szólalt meg újra, anélkül, hogy ram tekintett volna, hiszen most már — jól tudtam — nem is énhozzám beszélt, hanem önön múltjához, de még talán nem is ahhoz, hanem a szüleihez, (93 éves édesapja, mint később megtudtam, néhány hónappal azelőtt húnyt el) az őseihez, azok magyar földben nyugvó poraihoz beszélt. — “Igen uram, az Egyesült Államokban születtem és mondanom sem kell, magyar származású vagyok. Amerika jó volt hozzám, mint ahogy jó volt az apámhoz is. Két szép és jó gyermeket neveltem fel, már ők is házasok. Jó állásom van Detroitban, tanítónő vagyok. Ahogy mondani szokásos, mindenem van és volt, ami az úgynevezett jómódú élethez szükséges. Es mégis, és mégis egész eleiemben gyökértelennek éreztem magamat — kora gyermekkorom óta abban a nagy országban. Hiányzott valami az életből. Sokáig nem is tudtam, hogy mi. Sokáig töprengtem fölötte, amig rájöttem: hiányzott a kapcsolat a múlttal, szüleim múltjával, a hagyományokkal, a kultúrával, a fizikai környezet, a történelmi háttér ezernyi szálával, amelyek meghatározták, kiformálták az ő jellemüket és rajtuk keresztül az enyemet és talán valamilyen láthatatlan módon formálni fogják az én gyermekeim és azok gyermekei életét is. Es ime most ezen a gyöpös kis udvaron, e parasztház megtekintése, a Madách, Mikszáth relikviák megtekintése után mindez hirtelen kitárult előttem. Ez az, amit ez a látogatás jelent számomra. Ezentúl nem fogom magamat gyökértelennek érezni. Nem tudom magának elmondani,hogy mily boldoggá tesz ez a tudat... ” Hirtelen elhallgatott. Fürkészve nézett rám, mintha gondolataimat akarta volna leolvasni arcomról. “Dehát én nem is tudom, hogy mindez érdekli-e Önt. Lehet, hogy untatom, vagy ami annál is sokkal kellemetlenebb lehet az Ön számára, talán nem ért velem egyet ebben a legalább is számomra végtelenül komplikált kérdésben.” “Ne aggódjon — válaszoltam — nagyon érdekel minden, amit elmondott. Talán jobban is, mint ahogy elképzeli.” Észrevehető megkönnyebbüléssel folytatta mondanivalóját: “Feledhetetlen marad ez a látogatásom még egy más okból is. Nem tudom, Önnek mik a tapasztalatai, s egyáltalán mi a véleménye arról, amit most mondani fogok, Detroitban, ahol én lakom, bizony nagyon sok kedvezőtlen véleményt és nyilatkozatot hallottam vagy olvastam ügy a magyarnyelvű helyi lapokban, mint az amerikai sajtóban Magyarországról. Hogy milyen rosszul megy itt az embereknek, hogy talán még jobban szenvednek, mint a régi időkben.” “Ez nagyon fájt nekem. Fájt, mert ez az én drága apám reményeinek szétfoszlását jelentette számomra e's az ö számára is. Apám néhány hónappal ezelőtt halt meg Detroitban 93 éves korában. 1912- ben vándorolt ki az Egyesült Államokba a békésmegyei Gyoméról. Kubikos volt, egyike a sok millió magyarnak, akik nem tudtak odahaza megélni. És mégis, nem hiszem, hogy volt még egy ember, aki annyira szerette volna szülőhazáját és annak népét, mint az én .édesapám. Hányszor mondta el nekünk, gyermekeinek, hogy milyen gyönyörű kis ország az az ország, ahol született, hogy milyen szorgalmas dolgozó nép a magyar és milyen szerencsétlen, mert annak ellenere, hogy olyan dolgos, mégis nyomorog. Pedig a föld termékeny és boldoggá tehetne rajta mindenkit. Es mégis remélte, mindig ábrándozott arról, hogy ez a kicsiny kis ország és annak népe egyszer mégis csak jómódú és boldog lesz. Sajnos neki sohasem volt álkalma, hogy felkeresse szülőhazáját. Hát most én jöttem el megnézni, talán őhelyette is. És nem tudom kifejezni, milyen boldog vagyok afölött, amit itt most látok. Mert én most saját szemeimmel győződhettem meg arról, hogy az o álma valóra vált .......................1 Így elbeszélgetve érkeztünk el a Világszövetség autóbuszához. Ott aztán elkeveredett detroiti uti- társai között és nem volt többé alkalmam vele beszélni. . . ... de szavait megőriztem, szivembe zártam. . . Szivembe zártam, mert abban a pillanatban, amidőn először megszólalt, megértettem, hogy fontos, jelentőségteljes az, amit nekem ott és akkor elmondott. Fontos akkor is, ha azok a gondolatok, amelyek ama néhány perc alatt végigviharzottak lelkében és amelyek mélységes hatást váltottak ki belőlem is, csak az ö egyéni gondolatai voltak. De meg vagyok győződve, hogy sok ezer más amerikai magyar gondolkozhat ügy, sok ezer második generá- . ciós magyar érezheti magát hasonlóképen, — gyökértelennek az Egyesült Államokban. És arra gondoltam, hogy talán annak a roppant népvándorlásnak, amely a turizmus formájában évről évre megismétlődik, az Egyesült Államokban az egyik legfontosabb rugója pontosan az ősi “gyökerek” felkeresése lehet. Talán ez késztet például több százezer amerikai írt minden évben szülőföldje, a kis zöld sziget meglátogatására. Talán ez késztet több százezer amerikai olaszt — és nemcsak olaszt - Olaszország meglátogatására. Az olasz az óhazai gyökereket keresi fel, a nem olasz pedig az ege'sz nyu^ateurópai civilizáció gyökereit. Rómába, Firenzébe, Bolognába nemcsak olaszok, hanem minden más nemzetiségi ember is elzarándokol kultúránk gyökerei felkeresésére. . . Nagyon valószínű tehát, hogy az én kedves ismeretlen utitársnöm sok tízezer, talán sok százezer második generációs amerikai magyar szive, lelke legmélyebb Jegrejtettebb érzelmeit foglalta szavakba, adta tudtunkra. Olyanokét, akik valamennyien gyökértelennek érzik magukat és akik boldogabb amerikaiak és magyar népünk igazibb barátai lennének, ha nekik is alkalmuk lenne “meglelni gyökereiket.” Ha ez igy van, és én hiszem, hogy igy van, akkor új és eddig el sem képzelt lehetőségek és feladatok panorámája tárult fel azok előtt, akiknek szívügye az óhazában és a külföldön élő magyarok közötti kapcsolatok erősítése, mélyítése. A gyökerekig!
