Amerikai Magyar Szó, 1971. július-december (25. évfolyam, 26-50. szám)
1971-12-30 / 50. szám
Thursday, Dec. 30. 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 3SO us hadirepülő bombázza vdk térségét HérVéGt C€\*éc NIXON KOLOSSZÁLIS BALFOGASA Hej, de sok szenzációs diplomáciai sikert kell Nixon-nak 1972 novemberéig a tarsolyába gyömöszölnie, hogy ellensúlyozni és elfeledtetni tudja a pakisztáni bonyodalommal kapcsolatos baklövéseinek a sorozatát! Már pedig ilyen mesés teljesítményre aligha van kilátás a következő 10 hónapban, hiszen az amugysem valami túlságosan ragyogó államférfim reputációját és hitelképességét ezek az elképesztő melléfogások annyira megtépázták, hogy a közeljövőre tervezett csúcstalálkozások sikerében is sok okunk van kételkedni. . . Bizony mondom: megtörténhetik, hogy 1972 novemberében, visszatekintve a Fehér Házban töltött négy évére, még ö maga is kénytelen lesz beismerni: “Az az átkozott Pakisztán rántotta ki a szőnyeget a lábaim alól!” Az embernek megáll az esze, ha azt próbálja mérlegelni, hogy egy “éleseszü, mindent alaposan megfontoló politikus” hírében álló kormányfő hogy a csudába' képes ennyire félreismerni a valódi helyzetet. Hiszen a közmondásbeli sanda mészáros, aki tudvalévőén nem oda üt, ahová néz, közelebb járt volna a célhoz, ha ö lett volna Nixon helyében. . . Elsőszámú és következményeiben legsúlyosabb melléfogása az volt Nixon-nak, hogy amikor — az Awami Liga törvényes választás utján elért győzelmét követően — Yahja Khan érvénytelenítette a választást és hozzáfogott hajmeresztőén bestiális népirtó hadjáratához, az elnök úr nem lépett fel erélyesen és nem használta fel akkor még kevésbé megtépázott tekintélyét és befolyását a vérengző diktátor-barátjával szemben. Ha ezt a lépést nem mulasztotta volna el, bizvást állíthatjuk, hogy az egymillióra tehető életveszteség és tízmilliónyi tömegnek az Indiába való menekülése nem következett volna be. Hogy az USA nem avatkozhatik egy más országnak a “belügyeibe”—tetszik mondani? De kérem alássan, ki tudná jobban, mint Eisenhower egykori alelnöke: a Fehér Ház mai lakója, hogy annakidején bizony beavatkoztunk Libanon, Guatemala és — ha ugyan nem tetszett még elfelejteni — egy Vietnámnak nevezett ország legbelsőbb belügyeibe? Avagy Nixon közvetlen elődje: L. B. Johnson távoltartotta magát a dominikai köztársaság legprivátabb belűgyeitól, amelyekhez semmi néven nevezendő köze sem volt!? Ezekbe a belügyekbe fegyveresen avatkoztunk be, amint azt minden iskolásgyerek tudja; hát akkor mi tartotta vissza az elnök urat az elmúlt hónapokban attól, hogy fegyvertelenül ugyan, de diplomáciai és gazdasági nyomást gyakoroljon a Dzsingiszkánt is elhomályosító Yahja Khan-ra?! Fehérházi körök az utóbbi napokban — százezrek lemészárlása és milliók elmenekülése után! — szeretnék elhitetni a felháborodott közvéleménynyel, hogy igenis: “titkos diplomáciai utón” a State Department “igyekezett” megfékezni az atrocitásokat, de a közbelépésnek nem volt foganatja. Ha ezt elhiszem nekik, akkor mindjárt felvetődik a kérdés: A sikertelenség láttára miért nem alkalmaztak más, hatásosabb eszközöket, mint például a gazdasági segélyek, fegyverszállítások azonnali beszüntetését, a nagykövet hazahívását, a diplomáciai viszony felfüggesztését, az ügynek az ENSZ elé való utalását, Stb., Stb.? Ezeknek az eszközöknek egyikét sem alkalmazrepülógépek mindegyiket mozgósítottak a Vietnami Demokratikus Köztársaság területének bombázására. SAIGON, Az Egyesült Államok hadseregét, légi flottáját Dél-Vietnámban, Thaiföldön és a “Constellation” és “Coral Sea” hadihajókon állomásozó 350 hadirepülőröl zúdítottak az amerikai pilóták a bombák ezreit három napon át Quangbinh, Thanhhoa és Nghean környékén. Hanoiból érkező jelentések arról számolnak be, hogy a támadás első napján öt amerikai gépet lőttek le légvédelmi rakétákkal és több pilótát foglyul ejtettek. Laird hadügyminiszter azzal magyarázza a hallatlan le’gi támadást, hogy az “szükséges a Dél-Vietnám- ban levő 160,000 amerikai katona megvédésére.” “Miután az Eszak-Vietnám elleni légitámadást befejezzük, jelentést teszünk arról. Addig semmi további információt nem adunk” — hangzott a rövidre szabott hadi jelentés. Eddig soha nem tapasztalt titoktartás mutatkozik az újságírókkal szemben. ták, ellenben siettek elkövetni második horribilis baklövésüket: ráfogták Indiára, hogy ö volt az ag- resszor, holott a napnál világosabb, hogy India és Pakisztán között fegyveres összeütközésre nem került volna sor, ha Yahja nem rendezett volna az egykori Kelet-Pakisztánban olyan borzalmas vérfürdőt, hogy annak párját hiába keresnéd a világtörténelemben és ha nem tett volna tízmillió bengálit földönfutóvá. Nixon az OKOT kutyába se vette, ő csak az OKOZATOT volt hajlandó észrevenni. . . Az ok az ó szemében Yahja Khan “belügye” volt, de megkövetem tisztességgel: amikor tízmillió hi- vatlan vendég betoppan az amugyis túlzsúfolt Indiába és ott hajlékot, eleséget, ruházatot és egészség- ügyi gondozást igényel, India számára ez a vendéglátás megszűnt Pakisztán “belügye” lenni, ellenben óriási fontosságú nemzetközi problémává növekedett. Gandhi asszony, India miniszterelnöke nem is habozott megírni Nixon-nak, hogy utóbbit erkölcsi felelősség terheli azért, mert nem volt hajlandó barátját és szövetségesét, Yahja Khan diktátort leinteni, mikor az hónapokon át ontotta a bengáli nép vérét és a koldustarisznya mellé vándorbotot adott milliók kezébe. . . Hiteles értesülések szerint ez az üzenet Nixon-t módfelett felbőszitette és nem a leg- hizelgőbb hangon nyilatkozott Indira Gandhi-ról, aki pedig éppen ezekben a napokban érte el — a világközvélemény megítélése szerint — nem mindennapos pályafutásának zenitjét. . . Annyi bizonyos, hogy Nixon-nak sikerült az ötszázmilliós indiai népet hosszú időre, talán egy egész emberöltőre elidegeníteni. . . Felgeijedt állapotában Nixon tetezte ezeket a balfogásokat azzal a meggondolatlan, túlságosan elhamarkodott lépésével, hogy a távolkeleti flotta egy tekintélyes részét nagy garral a Bengáli öböl felé irányította — nyilvánvalóan erőfitogtatás és megfélemlítés céljából — azzal a hivatalos ürügygyei, hogy a hadihajókra a hadszíntéren rekedt amerikai állampolgárok kiürítése érdekében feltétlenül szükség van. . . Csak úgy mellékesen jegyzem meg: ezt a feladatot három-négy nagyobbméretű repülőgép — katonai vagy légilársulati — sokkal gyorsabban elvégezte — mielőtt a hadihajók a Bengáli öböl közelébe juthattak volna. De a flotilla vígan folytatta útját, egy újabban kieszelt ürügy címén: a hajók “segédkezni fognak” a közben hadifoglyokká vált pakisztáni katonák hazaszállításában. . . Lassan, páter, a kereszttel! Tudtommal ezek a hadifoglyok India kezében vannak és mielőtt haza- telepitésükre sor kerül, még sok viz fog lefolyni a Ganges folyón és sok elintézetlen ügy vár rendezésre India és Pakisztán között. Ezek közül csak egyet említek meg: Alig hiszem, hogy Indira Gandhi asszony csak egyetlen tábornokot, tisztet vagy közkatonát is hajlandó volna kiengedni, amig a pakisztáni kormány a bengálföldi nép vitathatatlan vezérét: Sheikh Mujibur Rahman-t szabadlábra nem helyezte és haza nem küldte — még pedig egy független ország fejét megillető tiszteletadással. . . Alig hiszem, hogy az amerikai hadihajók “szolgálataira” egyáltalán szükség volna, már csak azért sem, mert — kiszámítottam — a pakisztáni hadifoglyok hazaszállítása szarazfóldön legalább háromszor olyan gyorsan és ötszörte kényelmesebben lebonyolítható, mint tengeri utón. . . Még a pakisztáni foglyok is köszönik szépen a felajánlott baráti segítséget, de nem kérnek belőle, mert ők róvidebb utón és kényelmesebb körülmények között szeretnének visszatérni hazájukba . . Elnökünk nagy előszeretettel használja a felsőfokú jelzőket (szuperlativuszokat). Minden valódi vagy elképzelt sikert a világtörténelem “legnagyobb” vívmányaként jelent be. Emlékezetes, hogy az első embernek a Holdra való lépését “a világ teremtése óta a legnagyobb eseménynek” nevezte. (Az emberek ezen elnézően mosolyogtak.) Az európai “tizek” minapi tanácskozásának az eredményét igy jellemezte: “A világtörténelem legfontosabb pénzügyi döntése."(Az emberek ezen már jóízűen kacagtak.) Szabadjon nekem is egy szuperlativuszt használnom, amikor megállapítom, hogy Nixon-nak az India és Pakisztán közötti konfliktusa során tanusitott magatartása a világtörténelem legkolosszálisabb diplomáciai balfogása volt, amelynek árát és kárát az Egyesült Államoknak még beláthatatlanul hosszú ideig kell törlesztenie, de kiegyenlíteni TÁLÁN SOHASEM LESZ KÉPES! (Ezen az emberek sem mosolyogni—, sem kacagnivalót nem fognak találni!) (1971. dec. 23.)
