Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
Thursday, January 7, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 I ' Bálint Imre rovata \ Talán már hallották az alábbi anekdotát? Sebaj! Az ezredes a tiszti étkezdében mérgesen ráorditott a felszolgáló puccerra ( a tiszti szolgát hivták igy a megboldogult osztrák-magyar hadseregben): “Miért oly piszkosak a fogpiszkálók?” “Nem én tehetek róla — igy a puccer —, ha a tiszturak állandóan a földre dobálják azokat.” Elárulom, hogy ez a puccer nem lehetett más, mint az enyém, a Szepi, akit ime érdemesnek tartok kiszerkeszteni. De csak a végén fog kisülni, hogy miért. Egyezer kilencszáz és tizennyolc tavaszán a román frontot tartó zászlóaljunkból összeállítottak három békebeli létszámú századot, nyolcvan-nyolcvan embert és az egyik ilyen századnak őrmestere lettem, mégpedig azért, mert azt gondolták, hogy az összőrmesterek között nemcsak összeadni tudok, hanem kivonni és ha nagyon muszáj, talán még osztani is. Ezáltal megspóroltak egy külön számvevő őrmestert. Felvittek bennünket Bécsbe, a schönbrunni kaszárnyába, ahol a császár székelt, ha székelt, mert a belvárosi Burgba csak hivatalból ment be. Mi diszőrségként őriztük. Ahogy az elemi versikében is volt: “A legelső magyar ember a király?’” Ehhez mi, a háború vége felé hozzátettük: “Akihez a lélek is csak hálni jár, kár... kár... kár...” Harmadnaponként került az én századomra a sor, hogy a diszó'rséget adja, mégpedig pont avval a ceremóniával, amelyet még Mária Terézia idejében talált ki az akkori legfen* sőbb hadvezetőség. Tduni való, hogy egy őrmester az irodában a legnagyobb hatalom, mert a kommandánsok még az amerikai hadseregben is csak aláírják, amit az az orruk alá tesz. A szabályzat szerint nekem nem járt puccer, de, mint irodai “segédletet” elkönyvelhettem Szépít, aki ott bóbiskolt az ajtó közelében, várva a háború végét. Mint a neve elárulja, sváb volt, valahonnan Tolna megyéből. Negyven és egynéhány éves népfelkelőként volt elkönyvelve. Csetlett, bottlott és a gyakorlatoknál azt se tudta eltalálni, hogy melyik vállán viselje a puskát. Nem volt saját puskája, egyrészt mert úgyse tudta volna megtölteni, másrészt ha megtöltötte volna, az akkor sült volna el, amikor senki se várja. Ha a császár kinézve a Burg ablakán, meglátta volna Szépít belátta volna, hogy a háborúja elveszett. Haja a sapkában megjárta volna, de hajadon- feje olyan volt, mint a pincsi kutyáé, haja kiszabadulva a sapka rabszolgaságából, belelógott a szemébe. Szepi nem törődött azzal, hogy lát-e, vagy nem lát, nyilván meg volt arról győződve, hogy úgysem érdemes, amig a háború tart, látni a látan- dókat. Két bajusza lelógott, csak úgy szabadon, egyik hosszabban, mint a másik. A század borbélya, akit megkértem, hogy az istenért csináljon valamit a .Szepivel, hogy katonának nézzen ki, csak végignézte a Szépít, nekem szalutált és kimenőben csak az ajtóból mondta: “Az úristen akarja, hogy ilyen legyen. Tehát nem lehet rajta segíteni.” De ime egy példa arra is, hogy Szepi milyen buta is volt. Adtam magamnak engedélyt arra, hogy a kaszárnya helyett kint lakhassak. Felhozattam a feleségem és a kisgyereket és kivettem egy kis bútorozott szobát. Ugyancsak engedélyt adtam magamnak arra is, hogy a menázsimat nyersen kive- hessem a század konyhájáról. Egy nap a szomszéd század őrmestere átjött hozzám, hogy mivel előző este nyert a ramslin ötven és egynéhány koronát, és mielőtt visszavesztené egyrészét legalább el akarja mulatni. Mivel csak a kutya mulat magában, nem volna-e kedvem vele tartani? Az ő vendége lennék. Persze, beleegyeztem. Elküldtük Szépít egy közismert rettenetesen “jó hirnek” örvendő kabaréba, hogy vegyen jegyet, mert csak úgy ukk- mukkra nem lehetett bejutni az intézménybe. Közel a Burghoz, a Kertner Strassen volt a hely, má- gyaráztuk neki a dolgot és sváb lévén, ha nem találkozik vele, kérdezzen németül. Igen ám, de milyen kifogást mondunk a feleségemnek? Én szoktam hazavinni a vacsora “nyersanyagát”. Egyszerű. Odaadtam Szepinek a lóhust és a répát és megmagyaráztam neki, hogy mielőtt bemegy a városba, el kell mennie a lakásom mellett, vigye el azt az asszonynak és egyúttal mondja neki, hogy későn jövök haza, mert szolgálatban leszek. Úgy is történt. Azaz nem egészen úgy. Szepi átadta a csomagot és bemondta pontosan a mesét. Aztán a feleségem meghívta egy kávéra és erre mondta a Szepi, hogy nem maradhat, mert el kell mennie a Kabaréba. Jegyet kell vennie estére nekem. Egy másik eset. Volt a századomban egy testvérpár, a Weisz fiuk. Szabók voltak. Még kint a fronton, hol az egyiket, hol a másikat vezényeltem hátra a trénhez, mert egyszerre két szabót nem tarthatott el a század. Kényelmetlen volt arra gondolni, hogy egy ágyúgolyó két Weisz fiúba találjon. Hogy rájuk jutott a szabadságolás, adtam nekik négy napot. És négy napot utazásra. Azonban félidőben az egész Monarchiában kitört a pánik az olasz fronton elszenvedett vereségünk miatt és nemcsak beszüntettek minden szabadságolást, de még azoknak is vissza kellett rukkolniok az ezre- dükhöz, (ez értelemben az újságokban is voltak hirdetmények), akiknek nem járt le a szabadságuk. Mivel nem voltam biztos abban, hogy a két Weisz fiú tudta, hogy ez a parancs rájuk is vonatkozik, elhatároztam, hogy küldök nekik egy táviratot. At; adtam Szepinek a táviratot és megmagyaráztam neki, hogy mi van a táviratban és tekintve, hogy táviratról van szó. siessen el vele a postára. Szepi szalutált. Ha bejött, ha kiment szalutált, ez volt egyetlen haditudománya. És elment. Pár perc múlva bejött hozzám a két Weisz fiú és mondták, hogy olvasván a hirdetményeket, az első vonattal jöttek vissza. Mondtam, “már pediglen éppen most akartam a Szepivel elküldeni nektek egy táviratot.” “Találkoztunk vele a kapuban. És még megkérdeztük, hogy bent van-e az őrmester ur az irodában?” Eltalálták. Szepi feladta a táviratot. Ennyi előzményre szükség volt, hogy bemutassam történetem hőstelen hősét, a Szépít. Akkoriban dühöngött a spanyol járvány az egész világon, de talán sehol sem annyira, mint Bécs- ben, ahol a lakosság nagyrésze kiéhezett, legyöngült volt. A temetőkben a sírásók nem győzték a munkát. Az egyszerű, hevenyében összetákolt fakoporsók egymás hegyére-hátára voltak halmozva, agyonlapitva és amelyek alulra kerültek, az úgyis minden mindegy halottak, kilátszottak a törött koporsókból. Nem volt különbség' a gazdag, vagy szegény halottakban és koporsókban. Sem azelőtt, sem azután annél nagyobb demokrácia nem volt Bécsben. Végül is katonaság lett kirendelve, hogy segítsen a sírásóknak. Sajnálom, hogy ezt a szomorú bekezdést vagyok kénytelen ideilleszteni, de igyekeztem rövidre szabni. Egy nap éppen, hogy visszajött a század a szolgálatból, ami ismétlem főleg abból állott, hogy a Burgban, a császári palotában diszőrséget adtuk, a városparancsnokság különfutárja parancsot hozott, hogy másnaptól kezdve minden harmadik nap, mert igy esett ránk a dolog, ebben meg ebben a temetőben segítenünk kell a sírásóknak. Nem is sokára egy teherautomobil jött a kaszárnya udvarába és kirakta a ruha és cipőnemüséget, amelyet — amikor majd a sírokat ássuk — a díszruhák helyett kellett légyen viselnünk. A ruhák még a boszniai háborúból maradhattak ránk. Foltozottak és már nem is foltozottak voltak. És nem cérna tartotta össze a ruhaegységet, hanem sár, a bakancsok viszont az ötven év alatt, mig a raktárakban pihentek, kővé keményedtek. Együtt búsultunk az irodában a kapitányommal. íróasztalunk, mint a sziámi ikrek, össze voltak nőve. Miután ő ivott a Keglevics konyakból, csak éppen átnyújtotta nekem az üveget egy-egy slukkra. Szepi meg csak ülte egykedvűen a székét az ajtó mellett és egyáltalán nem látszott rajta, hogy megértette a városparancsnokság parancsának a mélységét. Még a fronton is a halottak eltemetése utolsó mesterségnek számítódott és a bakaállományból csak a félhülyék jelentkeztek rá önkéntesen. Mi, parádés katonák, akik azért vagyunk a világon, hogy szeretett császárunkat és királyunkat őrizzük, koporsókkal dobálódzunk? És még csak nem is hősi halottakkal, hanem civilekkel, asszonyokkal, gyerekekkel? Persze, hogy búsultunk. Búsultunk, még ha Szepin nem is látszott. Dehát mit lehet tenni? A helyőrségi parancs ellen még kevésbé lehet fellebbezni, mint szél ellen énekelni. Ebbe a bus csendbe, miután a kapitányommal vagy egy félüvegnyi konyakot elbusultunk, egyszerre csak megszólalt a Szepi: “Mi lesz, hogyha a temetőből felszedjük a spanyol bogarakat és átadjuk azokat a Burgban a császárnak?” Kapitány urunk, meg kell hagyni, gyorsan gondolkodott. Mosolyra derült, felkötötte a kardját és elmenőben Szepi fejebubjára egy szeretetteljes barackot nyomott. Felment az alezredes úrhoz és annak szóról szóra azt mondta, amit a Szepi mondott nekünk az imént, hogy mi lesz, hogyha... stb. .. Az alezredes ur azonnal telefonált magához a napos generálishoz a városparancsnokságra és ő is szóról szóra elmondta Szepi mondókáját. Egy órába sem tellett, már kaszárnyánk udvarában volt a teherautó és összboldogságunkra visszavitte a göncöket. Ekkor mondta a kapitány ur, lehet, hogy Szepi meghallotta, lehet, hogy nem, neki nem volt fontos sem igy, sem úgy, hogy írjak meg egy beadványt, hogy Szepi kapja meg a bronz vitézségi érmet. “Mit írjak a Szepiről? Milyen vitézi tettet vitt véghez?” — kérdeztem. “írjon, amit akar. Majd aláírom.” Belekezdtem és mire a végére értem a Szepiről szóló hőskölteménynek, elég se volt a hivatalos beadvány, hozzá kellett, hogy ragasszak majd egy oldalnyi külön papirt. Azt írtam, persze dátumozva és részletezve, hogy Szepi a román fronton ke- resztülfurta magát az összdrótokon, húsz méternyire megközelítette az orosz állásokat és egy nekünk kellemetlenkedő gépfegyver-osztagba bedobott két kézigránátot... stb... stb... Tizenöt darab ellenséget megölt. Ránéztem Szepire és kijavítottam hétre. Ami sok, az mégis csak sok. Bemászott az ellenség árkába és megszámolta a halottakat és visszamászott ellenséges tűzben, magával cipelve az orosz gépfegyver csövét. Kapitányom elolvasta ezt az irodalmat és any- nyira megtetszett neki, hogy tegezve, ami megtiszteltetés volt, mondta: “Micsoda fantáziád van! Ha nem vigyázol magadra, még iró leszel.” Menten felment az alezredes úrhoz, akit mellékesen megjegyzem a háború miatt aktivizáltak a nyugdíjas állapotból és soha frontot nem látott. Az elolvasván a hőskölteményt, kijavította a bronzot ezüstre. Ez a történet akkor jutott az eszembe, amikor olvastam, hogy Vietnamban egy amerikai generális hasonló módon kapott vitézségi érmet. TERJESSZE LAPUNKAT ! Published weekly, except 2nd & 3rd week áh Jfür by Hungarian Work, Inc. 13« East 16th Street, New York, N. Y. 100«?. Telephone: AL 4-0397. Ent. as 2nd Class Matter, Dec. 31, 1952 under the Act of March 21, 1879, at the P.O. of New York, NY. Előfizetési árak: New York városban, az Egyesült Államokban és Kanadában egy évre 810.00, félévre $5.50. Minden más külföldi országba egy évre $18., félévre $6.50. 1-------- " - - 1 .
