Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 7, 1971 ELEKTORFON Dédunokám táskaírógép-szerú alkotmánnyal tért haza. — Mit hoztál. Évike? — Elektorfont, dédike. — Az nü? • — Milyen maradi vagy dédike! Nem értesz az új technikához. Az asszonyok főzéshez vásárolják. — Főzni akarsz, Évike? — Nem, dédike. Én majd ... majd férjet választok vele. Évike tizennyolc éves volt, én meg kilencven. Ilyen masinát, amellyel főzni és férjet választani lehet — soha nem Láttam. Furdalt a kíváncsiság. Dédunokám felvilágosított. — Ez egy szakácsszalag — mutatott egy tekercsre a gépben. — A biUentyűkön lezongorázom, mit akarok főzni; például csirkepaprikást. Megnyomom ezt a gombot, a tekercs leszalad. így ni! — Megnyomta a gombot, a tekercs legömbölyödött egy másikra és bemondta, sőt le is gépelte a csirkepaprikás receptjét. — Hogyan választ ez az izé... — Férjet? Azt is megmutatom. De előbb te mondd el dédike, hogyan mentél férjhez? — Az nagyon régen volt. Hatvanöt évvel ezelőtt... — Miért vett el a szegény déd- papa? — ö vett el!? Én vettem el őt... Megtetszett nekem, és rámosolyogtam.. . — Csak a mosolyodért vett el? Rémes! — Miért rémes? — Hiszen semmit sem tudtatok egymásról. Nem ismertétek egymás jellemét, gondolatvilágát Ki mit szeret, mit utál... Csak úgy vaktába ugrottatok a házasságba. Tíz házasságból kilenc biztosan szerencsétlen volt. — A házasság mindig lutri. — Volt! — dédikém A házasság őskorában, a huszadik században. De most biztosra megyünk! Ez az Elektorfon optimális. Érted? Csalhatatlanul a legjobbat választja ki mindenkinek, tudományosan, elektronikusan. Mai nő nem is élhet nélküle. Megmondja, melyik darabot nézze meg, mit olvasson és kit válasszon férjül. Ide nézz, dédi! Évike tekercset vett ki a táskájából, feltette a gépre. — Ez az 1975-ös vőlegénytekercs. — Micsoda? — Azoknak a fiúknak az adatai, akik 1975-ben születtek, s most huszonöt évesek. Húszezer van belőlük rajta. Évike zongorázni kezdett a billentyűkön, közben gügyögte: — ... Mérnök, 175 magas, okos, vígkedéiyü, gyengéd és figyelmes a nőkkel, tud bevásárolni és mosogatni, nem futballozik, nem dohányzik, három nyelven beszél, budapesti lakás, három szoba a zöldövezetben, saját helikopter... Évike felnézett rám és szégyenlősen elmosolyodott: — A lánynak tudnia kell, milyen férjet akar, nem igaz? Megnyomta a gombot. A húszezer vőlegény szalagja percek alatt leszaladt. Feszülten figyeltünk. Az Elektorfon azonban hallgatott. — Olyan vőlegény nincs, Évikém, amilyet, te keresel... Évike bosszúsan újra feltette a tekercset. Megjegyezte: — Most heUkopter nélkülit keresek. Esküvő után is vehetünk, no nem igaz? Az Elektorfon most megszólalt és gépelte: »Édes István, elektromérnök. Budapest, II., Bimbó utca 210...*« Évike diadalittasan nézett rám és felkiáltott: — Meg is vagy már, Pistikém! Amikor a délceg termetű Édes Pista bemutatkozott a családban, minden női családtag megállapította, Hogy nem is bolond masina ez az Élekftorfon. Évikével hamarosan ösz- Sze is házasodtak. OTP hitellevélre megvették a helikoptert... Az esküvő után két héttel, délben Évike váratlanul becsengetett a szülői házba. Kisírt szemmel nézett meglepett arcunkba: — Hazajöttem. Elváltam Pistikétől. — Miért? — Ma reggei otthon felejtettem a rúzsomat, és tíz órakor váraUanUi hazahelikoptereztem érte. Képzeljétek, az én Pistikém — reggel még makkegészséges volt — az ágyban. És -gyengéden figyelmes« a meUette fekvő körzeti orvosnőhöz... — Ilyen férjet hatvanöt évvel ezelőtt -optimális« és -csalhatatlan« Elektorfon nélkül is találtunk... Évike felkapta az elektronikus gépet, és teljes erővel a földhöz csapta. Nagy robajjal ezer darabra törött. Felébredtem. A zaj folytatódott: légkalapács kattogott az ablakom alatt. Bontották az aszfaltot... (lavas) Makszim Gorkij: A valóságról Az író — osztályának szeme, füle és hangja. Lehet, hogy nincs tudatában, lehet, hogy tagadja, de mégis mindig és elkerülhetetlenül osztálya szerve, érzékelő eszköze. Osztályának, rétegének hangulatát, vágyait, aggodalmát, reményeit, szenvedélyét, érdekeit, hibáit és erényeit érzékeli, formálja meg s ábrázolja. Mindez őt magát is korlátozza fejlődésében. Az író sohasem volt és nem is lehet „belsőleg szabad ember“, és nem lehet „ember csak úgy általában". Ilyen tökéletesen szabad „mindenki embere" — az Emberiség Embere — csakis a jövőben lehet, amikor erőinek és képességeinek szabad fejlődése elé nem gördít akadályt a nemzeti, vallási és osztályeszmék, indulatok kényszere. De mindaddig, míg van osztályállam, az írónak — meghatározott környezet és kor emberének — akár akarja, akár nem akarja, akár fenntartással, akár fenntartás nélkül — kora és környezete érdekeit kell szolgálnia, és szolgálja is. És ha osztályának, rétegének (Részletek) történelmi szempontból szükséges törekvései elé gátat vet az állam, az egyház, az ellenséges osztály — az író hadra kél az állam, az egyház, az ellenséges osztály ellen, kockára teszi szabadságát, és nem kíméli életét sem. Az író inkább a valóság embere, mint bárki más, ha ugyan arra törekszik, hogy minél több oldalról tanulmányozza a valóságot, mikor azzal mint anyagával foglalkozik. De két valóság van. Az egyik a parancsoló, a „hatalmat birtokló" osztályoké, amelyek minden eszközzel meg akarják tartani az. ember feletti hatat-. inukat — a családban töltött zsenge , korában éppúgy, mint később az iskolában és az egyházban. Attól sem riadnak vissza, hogy tömeggyilkossággal irtsák ki az engedetleneket. Ebben a valóságban összpontosul minden, amit az emberiség sok évszázados munkával, alkotással felhalmozott. Ez a valóság rendelkezik a tudomány, . a művészet és a technika minden nagy eredményével. Ez — a „kulturált" valóság. A másik az alárendeltek, a meghódítottak és a meghódolók valósága: a szakadatlan, nehéz munkában, a fizikai elkorcsosulást eredményező nyomorban eltöltött, vigasztalan élet. E valóság borzalmát és gyalázatát túlságosan is jól ismerjük ... Ez a két valóság, amelyben születeti, nevelkedett, él és dolgozik az író. ... Az írók közt akadnaK. dkik túlságosan beleszerettek és beletemeTkez- tek mesterségükbe, közönyösen szemlélik az életet, csak kő'nv\ anyagnak tekintik. Ezeknek közömbös a vaj őság: nem vág a húsukba, nem gyútri és nem dobja ki őket megszoKCtt, kényelmes páholyukból, ahonnan hidegen nézik végig az élet színjátékait, tragédiáit. De ha mégis kivetik őket a kényelmes páholyból, sopánkodnak, dühöngenek, hellyel-közzel rágalmaznak, és általában visszaélnek a szó hatalmával. De ezek és az effajták fokozatosan eltűnnek az életből, és nemsokára nyomuk se marad. Oj írók váltjuk fel őket. Ezeknek jó! meg kell érteniük koruk jelentőségét és célját. Ez a kor a benne érlelődő és kifejlődő történelmi folyamat mélységénél és szélességénél fogva jelentősebb és tragikusabb, de gyümölcsözőbb lesz — feltétlenül gyümölcsözőbbnek kell lennie — minden eddig átélt korszaknál. Íróink feladata nehéz és bonyolult feladat. Nemcsak a régi valóság kritikájában, mételyező hibáinak leleplezésében merül ki. A mi íróink feladata: tanulmányozzák, öntsék formába, ábrázolják az új valóságot, és ezzel tegyenek hitet mellette. Lássák még, hogy a régi üszkök közt fel-fellobbon, lángra kap már a jövendő tüze. A fiatal íróknak van mit mondaniuk az élet új örömeiről, az ország ezer formában kivirágzó teremtő erejéről. Az élet új formáit megteremtő munka széles és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot, minél ‘közelebbről figyeljék korunk teremtő akaratát, amely a munkásosztályban testesült meg. Fiatal íróinknak tudniuk keli, hogy a történelem nagyon is meggyőzően bebizonyította, mennyire céltalan az egyén szabadságáért folytatott harc, mennyire _ parancsolóan diktálja az egész dolgozó nép felszabadításáért vívott harc szükségességét. Különösen jól meg kell érteniük, hogy a valóságot az ember teremti. Ha a valóság rossz— csakis mi vagyunk a hibásak. A régi világ embereinek orvtámadása, ádáz rikoltozása, sóhajtozása és suttogása ne zavarja meg őket. Mindez csupán a görcsökben fetrengő, félre- beszélő régi világ haláltusája. A tragédia és a komédia igazsága egyaránt tanulságos, akárcsak a líra vagy a szatíra igazsága. 1931 (Makai Imre fordítása) A ROSSZ ROKON • Állítólag nagyon rossz rokon vagyok. Nem mintha nem szeretném őket. Szeretném én a rokonaimat, ha tudnám, kik azok. Hanem egyszerűen képtelen vagyok eligazodni a fel-lemenő és oldalági kapcsolatok szövevényében. — Tudod, a Marika, Lajos bácsinak a lánya, akit Gyuszi vett feleségül, Gyuszi meg Géza féltestvérek, mert az édesanyjuk közös, de Géza a Joli néni második házasságából származott... Ilyenkor forogni kezd körülöttem a világ, mintha erős nikotinmérgezésem volna. A rövid eszemmel nem tudom követni. — Délután eljön hozzánk Laci bácsi meg a felesége. Én csak egy félórával később érek haza. Légy kedves hozzájuk, úgyis mindig azt mondják, hogy te rossz rokon vagy ... Így szólt a feleségem és magamra hagyott. Elbűvölő kedvességgel fogadtam a vendégeket — No, hogysmint vagy öcsém? — kezdte Laci bácsi. — Köszönöm, jól. És Laci bácsi? — Engem nem is kérdel? — szólt bele szem- rehányólag a néni (Kérdezném én, nagyon is kérdezném, de az at.vaúristennek nem jut eszembe a néni neve.) — Hogy tetszik lenni, drága khm, khm. khm (erős torokreszelés) néni? — Megvolnánk valamennyien. Hanem mit szólsz hozzá. Sárika már érettségire készül.. (Az ám, mit szólok hozzá? Sárika máris érettségire készül! így elszállt volna az idő? Ki a csoda lehet az a Sárika ...?) A bácsi közbeszólt: — Ugyan, hagyd, hiszen biztosan azt sem tudja szegény, ki az a Sárika ... Ezt tisztelettel bár, de kikértem magamnak. Nagyon jól ismerem én a Sárikát, nagyon is jól emlékszem rá — bizonygattam. — No látod! — diadalmaskodott a néni. — Persze, hogy emlékszik Sárikára. Hanem Bözsi kéről sajnos, rossz hírem van ... t— Oh, szegény Bözsike... — hüledeztem. (Nem elég. hogy egy Sárikájuk van, akire nem emlékszem, most még előkerül egy Bözsike is. Bözsike édes, Bözsike drága ... Maga hogy kerül ebbe a családba? — Nyilván ő a kisebbik.) A bácsi segíteni akart: — Ugyan, hagyd drágám, nem emlékszik ö már Bözsikére, hogy is emlékezne... Ezt megint nem hagyhattam annyiban: — Ho-o-o-gy é-é-é-én nem emlékszem?! Bözsikére, akit a térdemen lovagoltattam... Gyi te cocó, Budára... Milyen édesen csücsörített olyankor ... — Bözsike a néném, hetvenhét éves múlott — szólt hidegen a néni. — Végelgyengülésben szenved, szegénykém... Sebesen töltögetni kezdtem a konyakból. — Jóféle... — ismerte el a néni. Egy kis hallgatás után kibökte: — Liliék válnak! — és merőn a szemem közé nézett. A hír meglepett. Erre számítottam a legkevésbé. Hogy Liliék válnak? Ez igazán nem szép tőlük. Ez felelőtlenség a házassággal szemben, önmagukkal szemben, de főképpen velem szemben. Nekem ugyanis halvány sejtelmem sincs róla, kik ők. Lázasan kutattam emlékeimben valami Lili után, de nem ment. Érdeklődést színleltem. • — De miért válnak, Laci bácsi? A népi kétkedő mozdulatot tett: — Állítólag az anyós miatt ... (Akkor rendben van. Anyós-ügy — tehát tipikus. Szilárd talajt kezdtem érezni a talpam alatt. Felháborodottan — mindent bele!) — Hát persze, az anyós! Gondolhattam volna! Ha nekem olyan anyósom lenne, mint Lilinek. én is elválnék. Hiszen az egy hárpia, egy zsarnok, egy intrikus. Az ilyen anyóst el kellene égetni. A többire csak homályosan emlékszem. A feleségem magyarázta el utólag, hogy a vendég néni és Lili anyósa egyazon személy. Legközelebb csak a feleségem jelenlétében fogadok rokont. És csak akkor, ha súg. Novobáczky Sándor
