Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-21 / 3. szám
Thursday, January 21, 1971. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 MY LAI ÉS KLISSURA TELFORD TAYLOR VI ETN AM - KÖ N Y VE RŐ L Telford Taylor, a világszerte ismert jogász a náci háborús bűnösök nürnbergi perében az amerikai fővádló volt. Brigádtábornoki uniformist viselt. Negyedszázad telt el azóta. Az egykori főügyész a nagy tekinté lyű Columbia Egyetem professzora. 1970 őszén könyvet írt ezzel a címmel: Nürnberg és Vietnam: Egy amerikai tragédia. Könyvében tulajdonképpen három kérdést tesz fel. — Lehet-e azokat a jo-i elveket, amelyeket Nürnbcrgben kifejtettek, az amerikaiak vietnami háborújára alkalmazni? — Jogos-e azt, amivel a My Lai- ban járt amerikaiakat vádolják, azokkal a rémteltekkel összehasonlítani, amelyeket a nácik követtek el a második világháborúban? — Ha az amerikai katonai akciók megítélésénél ugyanazokat az elveket és normákat alkalmazzák, amelyeket az Egyesült Államok képviselt 25 éve a vádlottak számára, akkor elmarasztaló lenne-c az ítélet? A könyv ellentmondásos és őszinte írás. Helyenként gyötrel- mesen őszinte. Nyoma sincs a nürnbergi vádbeszéd magabiztosságának: Taylor könyve legalább annyira a védelem, mint a vád pozíciójából íródott. Figyelmét nem kerüli el egyetlen olyan momentum sem, akár a háború jellegére, akár az egyes atrocitások speciális természetére vonatkozóan, ami szerinte mentheti a vádlottakat. Az említett három kérdés közül az elsőre vonatkozóan Taylor nem ad határozott választ. De a másik kettőre minden kétséget kizáróan igennel válaszol. A kollektív büntetés mindennapos gyakorlat Ami a My Lai-i vérengzést illeti, Taylor áttanulmányozta és idézi annak teljes irodalmát. Azt, ami ebben a .vietnami falucskában történt, a második vilákhábo- rú egy epizódjával állítja párhuzamba, s a nürnbergi bíróság úgynevezett „túszügyének” periratából idéz. „1944. október 5-én került sor a hírhedt klissurai tömegmészárlásra. A tények ezek: körülbelül két és fél kilométernyire Klissura falutól összeütközésre került sor gerillaosztagok és német csapatok között. Az osztagok visszavonulása után a német csa patok előnyomultak a faluba és a gerilláknak nyújtott támogatás bizonyítékai után kezdtek kutatni. Semmiféle bizonyítékra nem bukkantak. Később, délután a 7. SS páncélgránátos-hadosztály alakulatai vonultak be a faluba, és csaknem azonnal megkezdték a lakosok legyilkolását. Bizonyltot tan legalább 215 személyt — de valójában kétségtelenül többet — megöltek. A ^legyilkoltak között volt kilenc, 1 évnél fiatalabb, hat 1—2 éves, nyolc 2—3 éves és négy 4—5 éves gyermek. A legyilkoltak közül hetven ketten 15 évesnél fiatalabbak és heten 80 évesnél idősebbek voltak. Nincs mentség erre a gyalázatra. Ez közönséges gyilkosság volt.” Taylor analógiájához annyit fűznék hozzá, hogy a Mitchell- és Calley-ügy perirataiból úgy tűnik, My Laiban a gyermekek es öregek számaránya lényegesen nagyobb volt, mint Klissurában. Taylor emlékeztet rá, hogy a szóban forgó német egység parancsnokát 15 évi börtönre ítélték és megállapítja: My Laiban A szerző szerint „számos jele van annak, hogy csapataink hasonló körülmények között s a hadviselés törvényeit hasonló módón megsértve sok polgári személyt öltek meg”. Ezeknél az eseteknél is nagyobb figyelmet szentel Taylor a légi háborúnak Dél-Vietnam „ellenséges ellenőrzés alatt álló” területei ellen. Megállapítja, hogy az amerikai csapatok gyakorlatává vált a kollektív büntetés: olyan falvak lerombolása, ahonnan egy lövész egyszer amerikaiakra tüzelt. Olyan falvak felégetése, amelyeknek közelében egyszer akna robbant, vagy amelyekkel kapcsolatban akár csak a gyanú felmerült, hogy ott esetleg „Viet Kong”-katonákat rejtegetnek. S hogy ez valójában így van, annak bizonyítására idéz az amerikai tengerészgyalogság egyik, repülőgépről leszórt röplapjából. Eszerint „az amerikai tengerészgyalogosok nem fognak habozni, hogy felégessenek minden olyan falut, amely Viet Kong-katonákat rejteget”. Taylor ehhez a logikai levezetéshez érkezik el: „My Lai háborús bűncselekmény volt, s az lett volna altkor is, ha a tömeggyilkosságot a levegőből követik el. Következésképpen a légi csapásokkal végrehajtott megtorló támadások a polgári lakosság védelméről szóló genfi egyezménynek — amely megtiltja a kollektív büntetéseket s a megtorlást — kirívó semmibevételét jelentik, s ugyanígy ellentétben állnak a szárazföldi hadviselés szabályaival is.” Hozzáteszi, az amerikai haderő gyakorlatává vált, hogy olyan területek ellen, ahonnan korábban erőszakos áttelepítést hajtottak végre, tömeges légitámadásokat intéznek, s a pilóták tüzet nyitnak mindenkire, aki ott maradt. Ezeket a támadásokat még súlyosabb bűncselekményeknek minősíti. „Body count": hullaszámlálás Könyvének politikailag legfigyelemreméltóbb része a foglyokkal való bánásmódról szól. Ugyanabban az időpontban, amikor a jelenlegi kormányzat az úgynevezett hadifogolykérdésre apellálva próbálja az Egyesült Államokban a sovinizmus új hullámát felszítani és igazolni a VDK elleni bombalámadások felújítását, Taylor megvizsgálja az amerikai csapatok felelősségét a foglyok (vagy fogságba ejtett polgári lakosok) kínzásáért, tömeges kivégzéséért. Ami a hírhedt „tigrisketreceket”, ezeket az ablaktalan kínzókamrákat illeti, amelyeket a dél-vietnami hatóságok tartanak fenn, megállapítja, hogy „zavarba ej- tőek” azok a jelentések, melyek szerint az amerikai katonai szervek szállítják ezek foglyainak utánpótlását s a kínzások amerikai tanácsadók jelenlétében folynak. (Nem valószínű, hogy Taylor brigádtábornok ilyen enyhén minősített volna Nürnbergben — de legalább nem tagadja le a tényeket, mint ezt a mai brigádul bor- nokok teszik a Pentagonban nap nap után.) És a foglyok kivégzését, az úgynevezett „body count” magyarul hullaszámlálás gyakorlatát — vagyis azt, hogy a csapatok tevékenységének eredményét a felmutatott holttestek számával mérik, már annak nevezi, ami: „Ezt már a régi1 időktől kezdve elítélték, ellenkezik a háborús szokásjoggal, az 1907. évi hágai konvencióval és a modern hadaz amerikaiaknak semmi okuk sem volt azt hinni, hogy a falu lakosai közül bárki részt vett az ellenük irányuló tevékenységben. De még ha azt hitték volna is — írja —, akkor is azokat a genfi konvenciókat kellett volna alkalmazniuk, amelyek megszabják, hogy a „gyanús személyekkel ’ szemben humánusan kell eljárni s tárgyalás, szabad védelem nélkül e személyeket nem lehet elítélni. seregek szabályzataival.” Hadd teszem hozzá: Taylor kéziratát néhány hónappal ezelőtt adták nyomdába. Akkor az Egyesült Államokban még nőm volt any- nyira közismert, hogy milyen széles körben terjedt el a „body count” gyakorlata. Taylor tulaj- ' donképpen egyetlenegy hadbíró- I sági bűnügyre hivatkozik, ahol a' | tanúvallomások során ezt tény- j ként állapították meg. Azóta azonban sok minden más is nyilváI nosságra került. A háborús bűnöket vizsgáló bizottság washingtoni kihallgatásán néhány nappal ! ezelőtt egymás után szólaltak fel a tanúk, akik elmondották — magam hallottam —, hogy a parancsnokság „nyomást gyakorolt az egyes századokra, melyik tud több j hullát felmutatni”. Időnként — mint egy vallomásból kiderült — ! az egyes századok katonái össze- I verekedtek, nem tudva eldönteni ! azt, hogy a kivégzettek melyik ! század „trófeáit” jelentik. Westmoreland és Yamasita Könyvének utolsó és legérdeke■ sebb fejezetében, amely ezt a cí- j met viseli: „Bűn és bünhödés”, I Telford Taylor a felelősség mér• fékét vizsgálja. Nem a Mitchell I őrmesterek és Calley hadnagyok, j hanem az Egyesült Államok politikai és katonai vezetőinek fele1 lösségét. Megállapítja, legalábbis valamit Johnson elnöknek és tanácsadóinak is tudni kellett a rémtettekről, míg az amerikai katonai vezetőket — Westmorelan- dot is — súlyos felelősség terheli. Milyen súlyos? Egy analógiával válaszol rá. 1945-ben egy amerikai hadbíróság kötél általi halálra ítélte Yamasita japán tábornokot, akinek csapatai atrocitásokat hajtottak végre. Az ítélet felülvizsgálatra McArthur tábornokhoz került. Az ő döntése így szólt: „Nem könnyű dolog ítéletet mondani egy legyőzött háborús el- ] lenfél felett. Megvizsgáltam a tár- \ gyalás anyagát, és hiába kutattam j enyhítő körülmények után. Rit- I kán került nyilvánosságra egy I életrajz ennyi kegyetlenséggel és } erkölcstelenséggel. Ez a tiszt, aki korábban — a harcmezön — ér- j demeket szerzett, nem tett eleget í a magas beosztással és hatáskör- \ rel járó nagy felelősségnél:: nem j teljesítette kötelességét csapataival, hazájával, az ellenséggel s az emberiséggel szemben, megszegte katonai esküjét. Az ebből származó következmények, amelyeket a per feltárt, bemocskolják a katonai hivatást, a civilizáció szégyenét jelentik. Ezt a gyalázatot és tisztességtelenséget sosem lehet elfelejteni. Jóváhagyom az ítéletet és megparancsolom a nyu- gat-csendes-óceáni térség száraz- j földi erői parancsnokának, hogy az elítélten — akit meg kell fosz- j tani rangjelzéseitől, kitüntetései- j tői és minden más jeltől, ami a ■ katonai foglalkozásra utal — az ítéletét hajtsa végre.” Taylor mindössze egy lényeges különbséget talál a két tábornok, Yamasita és Westmoreland szerepe között. A japán tábornokot olyan cselekedetért vonták felelősségre, amelyeket csapatai a visszavonulás zűrzavarában követtek el, amikor a parancsnokok ellenőrzési lehetősége már korlá- 1 tozott volt. Westmoreland és tár- \ sai viszont „a mobilitásnak a korábbi háborúban ismeretlen foká- j val rendelkeztek, ami lehetőséget nyújtott arra, hogy a harcokat s • azok következményeit közelről és j megszakítás nélkül figyeljék ...” ! ... Mint McArthur irta könyvében, nem könnyű.ítéletet monda- j ni az ellenfél felett. Taylornak — aki könyvével ítéletet mond — j talán még nehezebb dolga van: j honfitársairól van szó, s olyanokról, akikkel sok szál fűzi össze, ; egyebek közt a tegnapi nézet- j azonosság szálai. A professzor néhány éve még helyeselte a háborút. Ez megmagyaráz egyet s mást: azt például, hogy a vedelem pozíciójából olyan érveket is megragad-, amelyekhez hasonlókat Nürnbergben Taylor főügyész vagy Jackson amerikai főbíró erőfeszítések nélkül cáfollak meg. De azok a következtetések, amelyekig Taylor mégis eljutott, mutatják alapvető intellektuális tisztességét is és mást is: egy réteg morális válságának mélységét és — végeredményben — a Vietnam cl• len viselt amerikai háború véd- 1 hetetlenségét is. V. P. Jobb oldalon: Paul D. Meadlo volt tizedes, aki egy osztagban szolgait Vietnamban William L. Calley hadnaggyal, tanuvallomast tett, melyben kijelentette, hogy úgy o, mint Calley hadnagy tóbb Ízben közvetlen közelről lőttek M-16-os jelzesu automatikus fegyverükkel a vedtelen férfiakra, nőkre es gyér mekekre, “mert ezt a parancsot kaptuk es mert mind ‘Vietcong’-ok voltak, - igennel felelt.” A kép baloldalán John A. Kesler, Meadlo ügyvedje lathato. Melvin R. Laird amerikai h ad úgy miniszter nemreg Saigonba látogatott. Kezet fog Nguyen Van Thieu Del-Vietnam-i elnökkel. Ellsworth Bunker amerikai nagykövet a háttérben. Arról tárgyaltak, miként folytassak a délvietnámi nép irtását. így bánnak a hadifoglyokkal a “civilizált” csatlósok.
