Amerikai Magyar Szó, 1971. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-10 / 23. szám
Thursday, June 10, 1971 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 HérvéGiXeJéc MIRE VAR NIXON ? Mikor — három évvel ezelőtt — az északvietnámi és amerikai diplomaták elsóizben ültek le a párizsi kerekasztal mellé, hogy a béke lehetőségeit meg- hányják-vessék, e sorok Írója nem tudott osztozni a világszerte megnyilvánult optimizmusban, amely ezt az első, tétova lépést üdvözölte. Magam is hangsúlyoztam a lépés fontosságát, hiszen “a leghosszabb és leggyötrelmesebb ut is az első lépéssel kezdődik,” de nem haboztam kijelenteni: “el lehe tünk készülve, hogy a mi kiküldötteink — őszinte békevágyuk mellveregetö hangoztatása mellett! — a legkülönfélébb akadályokkal, a legfurfangosabb ürügyekkel és kifogásokkal fogják eltorlaszolni a békekeresés útját.” (“Ne tápláljunk túlzott békereményeket!” — 1968. május.) Ma — három évvel később — szívesen beismerném, hogy túlságosan szkeptikus és borúlátó voltam annakidején — ha erre okom volna... Ellenkezőleg: be kell vallanom, hogy nem voltam eléggé pesszimista. Három évi huzavonára még én sem számitottam... Ebből a három elpocsékolt évből csak egy félév irható Johnson terhére, két és félév Nixon lelkén szárad — minden borzalmával egyetemben... Mi a csudára vár Nixon? Beláthatná, hogy az amerikai és saigoni sokszoros túlerő ellenére sem lehet a szabadságharcosokat legyőzni, pedig ezek most már — az ő jóvoltából — három fronton kénytelenek harcolni. Annyira rövidlátó még ő sem lehet, hogy ne látná: a felszabadító erők mindhárom fronton bámulatraméltó hősiességgel állnak helyt. Rájöhetett volna, hogy Eszakvietnám semmiféle körülmények között sem hajlandó eleget tenni az ö hallatlanul arrogáns, példa nélkül álló követelésének hogy az ellenségeskedések beszüntetése előtt szabadon bocsássa az amerikai hadifoglyokat. Kiszámíthatta volna, hogy amig ő görcsösen ragaszkodik a vietnámi népet csúfosan eláruló, korrupt Thieu-Ky-Khiem diktatúra fenntartásához, addig a békés kibontakozásra a legkisebb kilátása sem lehet. Magtanulhatta volna elnökségének 29 hosszú hónapja alatt, hogy ezeket az elszánt szabadságharcosokat legyőzni nem lehet, viszont azt is tudhatná, hogy bekefeltételeket csak egy legyőzött ellenfélre lehet ráerőszakolni... Mire vár tehát?! A hadiszerencsének miféle fordulatától reméli, hogy a Felszabadító Front harcosai és északvietnámi fegyvertársaik — akik immár egy emberöltőn át szakadatlanül hullatják a vérüket a hazájukért — egyszerre csak meghunyászkodnak, térdrerogynak és kegyelemért esdekelnek? Hol lát az elnök ilyen győzelmi délibábot? Olyan csapongó fantaziaval áldotta (vagy verte) meg őt a Gondviselés, hogy a vágyálmot nem tudja megkülönböztetni a nyers valóságtól?! Hát nem látja, hogy az amerikai hadseregnek egy ijesztően nagy százaléka inkább harcképtelenné teszi magát kábítószerekkel, semhogy az életét kockáztassa egy erkölcstelen, esztelen, barbár hadjárat sikere érdekében?! Hol tartja Nixon az ö agyonreklámozott politikai tisztánlátását és hazafias kötelességérzetét, hogy nem képes felfedezni: az elkeseredett és kiábrándult amerikai nepnek a túlnyomó többsége követeBaráti kézfogással köszöntik egymást az amerikai és szovjet asztronauták Párizsban a repülőgép világkiállításon. Balról jobbra: Stuart A. Roosa, Vitaly Sevastyanov, Alan B. Shepard Jr., Edgar D. Mitchell es Pavel R. Popovitch. A két ország űrhajósainak e barátságos találkozása kifejezi az amerikai és a szovjet nép békés egymásmelleit élésének hű óhaját. NAHÁT, Ml BAJ VAN A DOLLÁRRAL ? Egy idős amerikai turista Hollandia fővárosának egyik szállodájában be akart váltani egy ötven dolláros travelers checket, de eredménytelenül. Ez késztette az amerikai polgárt a felkiáltásra: “Nahát, mi baj van a dollárral?" Igen a dollár bajban van. Bajban van még akkor is, ha azt Connally amerikai pénzügyminiszter nem hajlandó elismerni. A baj ott van, amint azt már megírtuk, hogy ötven milliárd dollár van a német, holland, svájci, angol, osztrák, olasz bankárok kezében és csak 14 milliárd aranyfedezet van erre az amerikai kormány kasszájában. (A Fort Knox pincéjében.) 1968-ig a dollár volt a nemzetközi pénzegység alapja, mert akkor az európai országok bankjaiban lévő dollárra meg volt az aranyfedezet. A dollar maradt az alap ezután is, de csak szükségből, ugyanis nem volt más, ami a dollár helyét átvehette volna. Most azonban az európai pénzügyi körök már torkig vannak az amerikai bankérdekeltségek által irányított washingtoni politikával: vietnámi háború val, az európai országokban felhalmozott aranyfedezet nélküli dollárokkal, melyeknek beváltása az európai pénzegységre is kiteijeszti az inflációs folyamatot, ezenfelül az amerikai bankérdekeltségek egyre nagyobb tért hódítanak az európai országok ipari életében. Az elmúlt esztendőben 10 milliárddal és az ev első három hónapjában öt milliárddal több dollárt vittek ki az Egyesült Államokból, mint amennyit behoztak, vagyis egy és negyed év alatt 15 milliárddal nőtt az ország adóssága. A helyzet ideiglenesen “megoldódott” azáltal, hogy a dollárt leértékelték a német márka és a többi európai valutához viszonyítva. Ez azonban nem jelent alapvető megoldást. Ha ez a folyamat tovább tart, az egész “szabad világ” pénzügyi helyzete felborul, aminek beláthatatlan következményei lesznek. li a háború sürgős felszámolását? (S itt érdemes megemlíteni, hogy a délvietnámi népnek — tehát annak a népnek, amelyet Nixon tüzön-vizen keresztül meg akar “menteni” — nem kevesebb, mint 65 százaléka követeli az amerikaiak azonnali kivonulását...) Mire vár az elnök? Arra talán, hogy az amerikai katonák nagytöbbsége a különféle test- és lélekölö narkotikumok áldozatává váljék és Vietnám-szerte felzendüljön? Vagy arra, hogy a felháborodott amerikai nép minden dolgozója letegye a szerszámát, tollát, logarlécét, leállítsa a gépeket, komputereket, elnémítsa a sajtót, a tévét és rádiót — és kivonuljon az utcára? Csak ilyen monstre-megmozdulás tudná ráébreszteni az elnököt arra a nyilvánvaló tényre, hogy a nép már torkig van ezzel a szennyes, véres, hobortos hadjárattal??! Egy igazi, tisztánlátó és kötelességtudó államférfi nem vár addig, mig az ilyen drámai — és legtöbbször fékezhetetlennek bizonyuló — tömegmanifesz- táció bekövetkezik; egy józanfejü, élesszemü államférfi előre latolgatja és felismeri a lehetőségeket; előre megneszeli a közelgő vihart és CSELEKSZIK mielőtt a vihar kitörne! Nagyon lehetséges, hogy az amerikai nép nagytöbbségének a pillanatban csak az fáj, hogy kormánya 50 ezer fiatalember életét, további 300 ezer testi épséget e's 150 milliárd dollárnyi,nehezen n’elktf lözhető tőkéjét herdálta el ebben az esztelen, indokolatlan háborúban, de ha Nixon továbbra is ragaszkodik az ő “csalhatatlan” elgondolásaihoz és folytatja ezt a vétkes hadjáratot, egyszercsak rá fog eszmélni, hogy az amerikai nép már nemcsak azért van ellene a háborúnak, mert túlsók amerikai életet / * és dollárt emészt fel... En el tudom képzelni, hogy az amerikai népnek előbb-utóbb az is marcangolni fogja a lelkét, hogy száz- és százezer ártatlan, nekünk mitsem vétett emberi lénynek (koztuk öregek, nők, gyermekek és csecsemőknek) az életét oltottuk ki minden alapos ok és mentség nélkül. Igen, el tudom képzelni: az amerikai nép egy szép napon rá fog döbbenni, hogy ez a háború akkor is elítélendő volna, ha hadvezéreink és technokratáink kitalálnának egy olyan harcmódot, amely csak az “ellenséget” irtja ki — egyetlen amerikai élet elvesztése nélkül... Es amikor az amerikai nép gondolatmenete eljut ehhez a felismeréshez, felháborodása olyan elementáris erővel fog kirobbanni, hogy abba még a Pentagon is beleremeg... Mert én még mindig hiszem, hogy az amerikai népnek van lelkiismerete — ha néha szunnyadozik is...
