Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Thursday, January 1, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Az eső már másfél órája zuhogott, amikor a ti­zedes bekopogott a lánnyal. Vargyasné éppen a konyha kövén térdelt és csalánt metélt a kacsái- nek. Sietve felállt, kezét köténybe rejtve töröl- gette... — Tessék csak... Erre tessék... — mondta, s a szűk folyosón át a kisebbik szobába kalauzolta a jövevényeket. A nyitott ablakon át bevert az eső, s a ligeten túlról a hullámverés zaja is behallat­szott. Vargyasné becsukta az ablaktáblákat, aztán a lányhoz fordult mosolyogva: — Ej, galambom, de összeáztál... A lány a kötényét gyürögető, idős asszony mö­gött az ablakot nézte, melyen rozsdás vasrács fe­szült. — Ez is megéri a pénzét Vargyasné... Még ti­zennégy éves sincs, s a csőszkunyhóban hált a hu­ligánokkal. .. Olyanok voltak, mint a haramiák... De most kiöntötte őket a viz — mondta a tizedes, aztán tintaceruzát szegezett jegyzettömbjének és a lányhoz fordult: — Neve... ? A lány pillantása elszakadt az ablakrácstól. Csapzott, rövid haja barnára sült homlokához ta­padt. Hajából s csikós frottirruhájából, mely ép­pen csak eltakarta az ágyékát, csepegett a viz. öl­tözéke s minden ingósága a frottirruhából s egy vietnami strandpapucsból állt, melyről újra és új­ra a padlóra csúszott a lába. A lány a rendőrre né­zett és lassan szétnyílt az ajka: — Ez börtön... ? — Nem, ez a Vargyasné háza. Majd itt meg­lesz addig, amig eljönnek magáért a szülei — mondta a rendőr és türelmetlenül várakozott a tintaceruzá j ával. — Én nem csináltam semmit... — Nincs vád alatt, de ha nagyon borzolódik itt, azért egy kis csavargást, Üzletszerű kéjelgést be tudnánk bizonyítani... Úgyhogy... A lány szétnyitotta a markát és a rendőr elé tartotta: — Nézze, kilencven fillérem van... Azoknak sem volt pénze... Tegnap este óta már nem is ettünk... — Szép vircsaft. .. Ott gyömöszölődnek abba a bóhas csőszkunyhóba, aztán meg egy szelet ke­nyerük sincs... Minek gyütt maga ide... ? — Hát----Csak... — Csak... Csak... Mindenre ezt mondják maguk... Oka mindennek van... Mi a neve? Diktálja fel az adatokat, nem érek én rá erre a holdkórosságra — mondta a rendőr rosszalóan és a tintaceruzát lebökte a papírra. — Árnál. — Milyen Árnál? — Kovács Amál. .. — Hol laknak a szülei? — Pesten... Hatodik kerület... Harminc... Harmincöt... Bajcsy utca___ — Telefonjuk van? — Van... Háromtizennyolc, kettőharminchat. — Otthon vannak? — Otthon szoktak lenni, csak apu nem, az a raktárban. Ott van az is nem messze, ott dolgozik. A tizedes becsukta a noteszét és felsóhajtott: — Na jól van... Majd mi értesítjük a szüleit ... Addig maga itt marad. A Vargyasné ad magá­nak enni, itt megaihat. A lány talpa alatt megcüppant az átázott strand­papucs. Az ágyakra bámult és a falvédőkre. Amikor elment a rendőr. Vargyasné intett a lánynak: — Na gyere, kapsz enni, aztán a sporhelt mel­lett megszáritkozhatsz. A lány mohón kanalazta a levest, s közben lapo­sakat pislantott Vargyasné felé, aki a véndőből ki­emelt egy szelet sült húst és serpenyőbe tette, hogy leolvassza róla a zsírt. A lány megette a fő­zeléket, a húst, aztán felállt és a tűzhely mellé ódalgott. — Jött ez a rohadt eső... — mondta, s szür- csögő orrát a keze szárába törölte. Vargyasné rábámult és megingatta a fejét: — Kellett ez galambom... A szárazság már csaknem kiölte a veteményt... Lánykoromban ajaj.. . Még kör menetet is tartottunk esőért kö­nyörögve. . . Ajaj, az esőnek örülni kell. .. — Le­térdelt, rövid nehéz bárdjával sietve befejezte a csalánvágást, aztán a folyosón át kiviharzott az udvarra. A lány az ablakon át látta az öregasszony kontyos fejét, ahogy a lugas négyszögében im­Bertha Bulcsu: A LÁNYŐRZŐ hívta: “Buricám... Buricám...” A lány a vastüzhely résein át a lángokat bámul­ta. Ruhája lassan szikkadt, száradozott. Amikor Vargyasné visszaérkezett az udvarról a lány rábá­mult. Nem értette, miért olyan vidám az öreg­asszony. — Maga egyedül lakik itt? — Néni galambom... Itt lakik az én nővérem a Naca is... — És a férje? — Az én drága jó uram, bizony ott maradt a háborúban... Özvegységre jutottam... — Milyen háborúban? — Hát a háborúban. A nagy háborúban — mon­dotta Vargyasné s a tányérokat, lábasokat sietve beledobálta a mosogatódézsába, s forró vizet ön­tött föléjük. Térült, fordult, s a keze állandóan tett, vett. — És a néni nővére hol van? — Dolgozik, galambom... A munkánk után élünk... A Naca okosabb teremtés, mint én va­gyok ... Nyaranta az Arany Csillagban kisegítő. — Ott én is jártam... Az öregasszony kezében megállt egy tányér, a mosogatóié visszacsorgott a dézsába. —Stoppal jöttem — szólalt meg újra a lány magyarázólag. — Az az ur aztán Fehérvár után benyúlt a szoknyám alá. Ott aludtam vele az első éjszaka a Csillagban. Vacsoráztunk is... — És az a fiú, akivel megtalált a rendőr az... ? — Az...? — Nem voltál abba szerelmes? Azt hittem, hogy az... — Akkor még nem is ismertem azokat a fiukat. — Ej, galambom, de buta kislány vagy... Mi­nek jöttél te akkor ide?... Azt ,hittem szerelmes voltál abba a fiúba, akivel ott találtak és utána jöttél... — mondta az öregasszony és a tányért visszanyomta a dézsába. — Én csak úgy jöttem... — Gondoltam, tiltanak attól a fiútól és.., — Ez egy későbbi fiú. .. — Későbbi fiú... ? Hűm. . . Későbbi... Tu­dod, galambom, én kertészlány voltam ennyi idős koromban Gombón... Egy gróf kastélyában vol­tam kertészlány... Megkerestem a ruhámat, éte­lemet stafirungot is gyűjtöttem. Volt ott rokka szövőgép... Magunk fontunk, szőttük a ruhákat anyagát, magunk is varrtuk a téli estéken... Szép nagy park volt ott. Nyaranta mindig érkezett oda három grófkisasszony. A gróf ur ausztriai ro­konságba tartoztak. Azok, galambom, reggel hat­kor szoktak kilovagolni. Végignyargaltak a virág­ágyások között s a lovaglóostorral sorra lefejezték a virágokat. Kacagtak közben, csilingelve mint az angyalok. Tiz óráig nekünk mindennap uj virágo­kat kellett a pusztítás helyére ültetnünk, mert tiz órakor az öreg grófnő megtekintette a kertet. Mennyit sírtam, istenem... De erőt adott a sze­relem. Akkor már jegyben jártam a falusi szíj ár­tósegéddel, aki aztán az én hites uram lett. Gür­cöltünk, kuporgattuk a fillért. — Aztán mire ment vele? — szólalt meg a lány. — Összekerültünk, kiváltottuk az ipart az egyik Dráva menti faluba. Nagyon szépen éltünk, j. De aztán a háború elvitte szegény jó uramat... Sem­mink sem maradt, csak a szorgalmunk, meg a tö­rekvő természetünk... A nővérem is ilyen, mint én vagyok, csak okosabb... Vargyasné az asztal szélére borogatta az edé­nyeket, és törölgetésbe fogott. A lány megtapo­gatta a ruháját, aztán az öregasszo nyra sandított: — A szökött lányokat mind ide hozzák? — Az apróbbakat, galambom... A Balaton in­nenső partjáról idehozogatják... De csak azokat, akik nagyobb bűnbe még nem keveredtek... — Micsoda maga, rendőr. ..? — Hogy lennék én rendőr? Én vagyok a Var­gyasné ... Mindenki ismer... Két éve vállaltuk el ezt a lányőrzést, de most már látszik, hogy bo­lond dolog volt. Oly semmilyenek a mai lányok. Egy irányba működik az eszük, mindig csak egy irányba... Pontosan olyanok, mint a csapda, amit felhúznak, aztán megbillentenek és üresen lecsa­pódik a vasa. Nagy csatt, aztán semmi. Csapda- fejüek. A csapda sem akar semmit. Csak lecsa­pódik a vasa, és úgy marad. Ha aztán jön valaki és felhúzza a rugóját, újra csattant egyet... •— Ha ezt a Pirinek mondaná, az kikaparná a szemét... — Ki az a Piri, galambom...? — Egy lány. ? — Na, ezt mindjárt gondoltam. Te is csapda- fejű vagy. — Nem. — Lehet, hogy nem... De akkor mondd meg nekem, galambom, mennyibe kerül egy kiló zsir? — Azt nem tudom. — Hát akkor azt mondd meg, mennyi súlya vau egy sovány és mennyi egy hízott kacsának? — Ilyeneket én nem tudok... Én olyan mai dolgokat tudok. — Mondj, galambom, egy mai dolgot... — Mit? — Ami szedbe jut... Nekem mindegy, mondj akármit... — Nem jut eszembe most... — Hagyjuk galambom... Nem mondom, hogy csapdafejü vagy, de... Tudod mit, énekeljünk: “Akkor szép az erdő, mikor zöld, Mikor a vadga­lamb benne költ...” — Ezt én nem tudom. — Hát azt csak tudod, hogy: “Sej haj gyöngy­virág, teljes szekfü szarkaláb, bimbós majorán­na. .. Ha kertedbe mehetnék, ha ott kertész le­hetnék, mindjárt meggyógyulnék...” Vargyasné törölgetőronggyal a kezében, csen­gő hangon énekelt. A száritkozó leányka nézte és hallgatott. Nem értette az öregasszonyt. Amikor megszáradt a ruhája, mégis megszólalt: — Álmos vagyok... — Feküdj le galambom... Álhatói itt eleget — mondta Vargyasné, s vendégét a szobába kisérte. A lányka elaludt, az öregasszony visszament a konyhába. Vargyasné reggel éppen a kacsákat etette, ami­kor megjelent a tizedes. A törvény embere mér­gesen köszönt, aztán megcsóválta a fejét: — Hájjá, Vargyasné, nekem ebből elegem van... Hazudott ez a lány... Azon a telefonon semmiféle Kovácsék nem laknak... Amál nevű lányról nem is hallottak... És a raktárról sem és semmiről... — Nahát. .. Talán árva szegénykém — mondta Vargyasné és a tizedestől kisérve benyitott a szo­bába. Az ágy üres volt és a szoba is üres. A frottir- ruhás leányka eltűnt. A rendőr az ablakhoz lépett és kiszimatolt az utcára. A liget fái enyhén borzo- lódtak a reggeli fényben. A fákon túl hajókürt szólt s madarak kiáltoztak. — Na, Vargyasné... Ez megszökött — mondta a tizedes. Az öregasszony is kipillantott a fákra, a vizhex vezető napfényes sétautakra. Eszébe jutott, hogy a nővére hajnalban felkelt és sokáig motozott a folyóson. — “Nahát ez a Naca...” — tűnődött. — “Hát kiengedte a lányt?” — és vállat vont. Szép nyári reggel volt. Üde, harmatos, tele az élet ezer és ezer ígéretével. WWWtAAA/WXAA/WWWWWtA/tA/XAA/WWVVW New York, N. Y. — Lindsay polgármester ki­nyilvánította, hogy csak azon esetben támogatja Rockefeller kormányzó újraválasztását, ha tettek­kel bizonyítja, hogy hajlandó segítséget nyújtani a nagyvárosok égető problémáinak megoldására. \ PAUL’S TEXACO SERVICE 19505 Allen Koad — Melvindale, Michigan- | 3 GAS, OIL, BATTERY, TILE, AUTO PARTS \ \ Telefon: WA 9-9806 — SZŐKE PÁL, tulajdonos jj KOCHIS JEWELER DIAMONDS, WATCHES, JEWELRY 18810 Allen Rd. — Melvindale, Mich. John Kochis watchmaker — Tel.: 3-5865 |------------------9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom