Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-23 / 17. szám

Thursday, April 23, 1970.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Boretto az Appenninek egyik kis faluja volt, ha egyáltalán falunak lehet nevezni azt a pár alacsony, fekete viskét, amely, valahányszor északira fordult a szél, már-már elröpülni látszott hogy sötét madárként lecsapjon a völgyre. A lakosság az erdőkben élt, gesztenyét vagy gombát szedett az évszaktól függően, vagy fát vágott, melyet aztán a sikföldi városokba vitt eladni. Vasárnaponként a férfiak, ha szép idő volt, a templomtéren kugliztak, ha esett, beültek kártyázni a falu egyetlen kocsmájába. A nők még vasárnapot sem ismertek. Legföljebb a lányok húztak ünneplő ruhát, s cserélték fel tarkával a fekete fej- kendőt.

Ilyen emberek közé, ebbe az isten háta mögötti fészekbe száműzték a nagyapámat, Aurelio Capu- tit, állomásfőnöknek. Mivelhogy akkoriban —- ezerkilencszáztizenegyet írtak — Boretto egy még működő vasútvonalon feküdt, Aurelio nagyapám pedig az Államvasutak alkalmazottja volt.

Magas, szép szál ember — mondogatta ő —, hegyesre pödört bajusszal, elegánsan feszülő, aranygombos fekete ruhában, sárga szegélyű piros sapka a fején — igy érkezett meg Borettó- ba egy kora szeptemberi reggelen, mit sem sejtve a végzetről, amely ott leselkedett rá.

Ezt a históriát nem is tudom, hányszor mesélte el nekem ,mindig egyformán, ugyanazokkal a szavakkal; eszembe is jutnak, ahányszor csak útra kelek és a robogó vonatból megpillantok egy ismeretlen állomásfőnököt valamely tova- sikló peron szélén.

Megérkezett, mesélte, abba a csöndbe, abba a temetőbe; ő aki Firenzében minden szabad estéjét és délutánját a Vasutas Klubban töltötte, akit, szerényen szólva, a San Gallo-negyed valamennyi varrólánya és bolti kisasszonya ismert. A Sarttá Maria Novelle nyüzsgéséhez szokott szemében olyannak tetszett a borettói állomás a maga kavicsos peronjával, virágágyaival és szivattyújával, mint valami bakterház.

A munka a következőkből állt: néhány tehervonat, amely ócska kordé módjára nagy csikorogva döcögött föl- meg lefelé; egy személy reggel és egy másik délután; végül az éjszakai, 27-es számú gyors. Maga a megtestesült unalom, ő meg Crivelli, a pályamunkás, kiültek a sinek elé, lábuk a szénporos talpfákon, és a völgyet meg az Appennineket bámulták. Hogy bele ne pusztuljanak a szüntelen ásitozásba, két tehervonat között sorsára hagyták az állomást, és Criveli duplacsö- ü flintájával fölfegyverezve az erdőre mentek /adászni, merthogy a pályamunkás, hegylakó lévén, ismerte a szárcsajárást meg az ehhez hasonló ördöngösségeket.

Vagy pedig a kocsmába ballagott föl nagyapám, ahol a szurágta kis söntépult mögött tanyázott Gelsomina.

Mintha fába faragták volna Gelsominát, mesélte Aurelio nagyapám, olyan merev és kemény lett, amikor neki töltött, ő félkarjával a pultra könyökölt, hátralökte állomásfőnöki sapkáját, s a bajsza hegyét sodorgatta.

— Egy ilyen lánynak, mint maga, Gelsomina — kezdett rá —, vétek .idefönn vesztegetni az idejét.

— Miért, milyen vagyok én? — kérdezte Gelso- nina szárazon.

—Maga elsőosztályu áru, Gelsomina — súgta nagyapám összecsippentett szemmel, furfangosan somolyogva a bajsza alatt. — Hadd jelentsem ezt ki én, aki a városból jövök. Nekem gyakorlott szemem van bizonyos dogokhoz.

A lány meg: — Csak vigyázzon, ki ne nézze a szemét a sok fölös bámészkodásban.

Antik szoborhoz méltó mozdulattal rakta visz- sza a fiaskót a polcra, keble kifeszült, ahogy föl- lyujtóttá a karját. Aztán eltűnt az ivó mögött, thonnét, a konyhai tűzhelyek és fazekak felől, nycsiklandozó levesillat áradt; s otthagyta egye- lül a nagyapámat, akinek szeme még az ő látásá- /al volt tele.

— No, Gelsomina, mennyit fizetek? — kérdezte íosszas hallgatás után, amikor végképp lemon- lott róla, hogy a lány ismét előbukkan.

Gelsomina ki se nézett.

— Tudhatná már, főnök ur — kiáltott a hátsó ’.obából.

Nagyapám letette a pénzt a pultra, köhécselt a orkát köszörülte. Nem fért begyébe hogy egy hegy

*■★★★★★★★★★★★ ★ ★★★★★★★

Marcello Venturi:

A SZERELMES

ÁLLOMÁSFŐNÖK

★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★

lakó lány ilyen magas lóról beszél vele, hogy igy bánhat —fejtette ki— Aurelio Caputi állomásfőnökkel, akinek — harmincegy esztendős, egy méter nyolcvan centi magas, választékos megjelenésű férfiú lévén — a San Gallo-negyed valamennyi nőnemű lakója a lábánál hevert. Ez minden alkalommal rövid töprengésre késztette távozás előtt: igy hát ott késlekedett még, abban a meg-meg- ujuló reményben, hogy a lány jobb belátásra tér és visszajön a pult mögé, ha másért nem, hát legalább hogy visszaköszönjön neki, vagy hogy a pénzt besöpörje a fiókba. De aztán mégis elfogyott a türelme: — Én megyek, Gelsomina — kiáltott befelé. — Viszontlátásra, és... tette hozzá gúnyosan, egy pillanatra megállva a küszöbön — vigyázzon magára.

— Ne aggódjék — válaszolt Gelsomina oda- bentről. — Ezt rám bizhatja.

Nagyapám bevágta az üveges ajtót, s miközben gyors léptekkel rótta az ösvényt a töltésen fehérlő apró állomás irányába, azon morfondírozott, miképp verhetné ki a lány fejéből ezt a gőgöt.

— Magasabban hordta az orrát akármelyik városi kisasszonynál — magyarázta nagyapám, s szemében haragos fény villant. — Kemény volt, akár a fa, amiből ki is faraghatták volna éppen ilyennek.

Csakhogy ugyanakkor szelíd volt ám — folytatta —, lágy a tekintete, finom a tartása: egyszóval, elsőosztályu áru, ha hegyvidéki is,

ő pedig kezdettől fogva tisztában volt ezzel, hangsúlyozta minden meséléskor.

★

A kora éjszakai órákban törte meg a borettói élet egyhangúságát az áthaladó 27-es gyorsvonat. Furcsa dolog történt ekkor, olyasmi, ami első alkalommal még a nagyapámat is meglepte. Mikor a távolban feltűnt égő lámpáival a gyors, és a szél meghozta a zakatoló kerekek, a panaszos mozdonyfütty, a dobogó dugattyúk hangját, a falubéliek kirajzottak viskóikból, s odagyültek a váltófülke elé, mint holmi piactérre, hogy megtekintsék az átrobogó vonat nyújtotta látványosságot. Gelsomina. is ott volt a vonatnézőbe járó lányok között, s az ő lágy tekintete is titokzatos lángra gyűlt a sötét appennini éjszakában. Nagyapám, aki utóbb tudomásul vette a borettóiak e különös szokását, fekete ruhájában feszítve fölwa

OES

L&J

Ly

Uú

■ WKMtß

líi

Ej

u

1970. MÁJUS 24-én,

vasárnap egész nap a

Castle Harbour Casino- és Parkban,

1118 HAVEMAYER AVENUE, Bronx, N. Y.

(Esős idő esetén zárt helyiség)

★

Finom ételek, italok, sütemények, kellemes szórakozás. — "Forog a kerék'" Bazársátor. Zene. — Door Prize és szép sorsolási tárgyak

Belépődíj előreváltva 75 cent,

az ajtónál 90 cent, gyermekeknek díjtalan ★

ÚTIRÁNY: Az IRT Lexington

Ave. subwayval a Pelham Bay vonalon a Castle Hill Ave.-ig, onnan 4 block a Powell Ave.-ig, és egy block a Havemayer Ave.- ig. — KOCSIVAL: Az East River Drive-on a Bruckner Boulevard- ra, a Castle Hill Avenue-ig. —

m

m

#—■

WHHM

m

rr*

m

■

alá lépett a peronon, nézegette a mellényéről láncon csüngő órát, az alagút felé kémlelt, be-bement a fülkébe telefonálni, majd kijött komor, gondterhelt képpel, mintha a járat menetrendszerű pontossága az ő lázas ténykedésétől függene.

— Helyükön a váltók? — kérdezte Crivellitől.

— Helyükön, főnök.

— Minden rendben? — ütötte a vasat nagyapám.

— Minden rendben, főnök.

Aurelio Caputi állomásfőnök, miként tulajdon elbeszéléséből kitetszett, a kissé színpadias rendezéssel önnön szerepét kívánta fokozott érvényre juttatni Gelsomina előtt ;de még mindig nera tudta, mit is jelent voltaképpen, Gelsominának és a többieknek, a 27-es számú gyors; mi az a meg- bámulnivalóan szép a vonat sebes áthaladásában.

A szerelvény zihálva futott be az állomásra, akár egy csillogó szörny, a sínekre szegett fejjel, mintha dühében azokat akarná felfalni. Megremegtette a falakat, a peront, a földet, egész Bo- rettót. Fa és vas, meg égő szén szagát sodró szélroham támadt a borettóiakra, majdhogy ki nem seperte őket az állomásról. És rögtön utána csak üresség' maradt, mig a vonat hátsó lámpái lassan kisebbedtek, vörös pontocskákká zsugorodtak a sötét, hegyfal hátterében, s végül eltűntek egészen, magukba nyelték őket az Appeninek. A megrendülés hosszú csendje következett, vagy talána csalódásé, amiért oly hamar véget ért az egész: még hallatszott a kerekek csattogása a vágányon, még fel-felnyögtek a talpfák; egv-egy paraszt, egy-egy asszony hangja szólt: — Milánó ! Párizs! — aztán az emberek elborult kedvvel házukba tértek. Az előadás befejeződött. Gelsomina úgy távozott a sötétségbe emelt fővel, hogy az állomásfőnökre nem vetett egy futó pillantást sem: őt is csak a vonat bilincselte le, az a nagyapám számára érthetetlen vonat.

— De hát mit néznek rajta, azt hiszik, aranyból van ? — kérdezte Aurelio állomásfőnök Crivellitől, s a borettóiak után intett, akik csöndesen, szállingóztak hazafelé az ösvényeken.

Az állomás ismét kihalt és szürke lett, fölötte felhőtömbök úszkáltak, meg a susogó erdők szava, amely soha el nem hallgatott.

— Nézze, főnök — kezdte magyarázatát a pályamunkás, maga is mélabusan —, ez a vonat Milánóba megy, elmegy Párizsba, átlép francia földre. Bejárja a világot — mondta.

— És aztán — faggatta nagyapám, még mindig értetlenül. Közben hívta a vonal többi állomását, ideges ujjal kopogta le a távírón a “szabad ut” jelzést: figyelem, figyelem, 27-es szerelvény menetrendszerűen áthaladt.

— És aztán — folytatta szomorú hágón a másik —, sok-sok minden láthat. Hiszen érti.

Nagyapám belenézett a pályamunkás szömöm szemébe, és nem válaszolt: nem , nem értette sehogyan sem.

— őneki — dünnyögte amaz, a semmibe meredő tekintettel —, őneki nem kell idefönn élnie, a hegyek közé zárva, távol az embernek való élettől, mint nekünk, ő rohan.

★

Aztán jött a tél, jött a hó; egybeolvadtak az erdők, eltűntek az ösvények; a szél megállt. A boretti háztetőkről egyenesen szállt fölfelé a tűz helyek füstje, amelyben rőzse- és sültgesztenye- illat keveredett. A szárcsák sem vonultak többéi tiszta maradt az ég.

Nagyapám most a kocsmában töltötte a nap nagy részét, s beletemetkezett városi emlékeibe. Egyéb sem járt eszében, mint a Vasutas Klub, a San Gallo-negyed varrólányai és bolti kisasszonyai s egy nagy pályaudvar nyüzsgő hangzavara, A kocsmát megtöltötték a parasztok és favágók: mind ott ültek az asztaloknál, súlyos mozdulatokkal ették a sózott magokat, vede'ték a savanyu. bort literszám. És reggeltől estig kártyázva várták, hogy elmúljon a tél.

Gelsomina szinte egyfolytában a pult mögé kényszerült; s nagyapám, ha nyomasztotta is a szebb idők emléke, kedve szerint legeltette rajta a szemét. Gelsomina szénfekete haja hátul csomóba fogva hullott alá, de egy fecskeszárnyra emlékeztető fürt kacskaringósan előrebukott a bal szemére.

(Folytatjuk)