Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-02 / 14. szám
16 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 2, 1970. DR. SZENT-GYÖRGYI ALBERT PROFESSZOR BESZÉDE 1970 MÁRCIUS 8-ÁN, A NEWYORKI MAGYAR TÁRSASKÖR BANKETTJÉN Elnök Ur, Nagy és Csatorday Nagykövet Urak, Hölgyeim és Uraim! Különös érzéssel tölt el az, hogy Magyarország felszabadulásának immár 25. évfordulóját jöttünk össze megünnepelni. Ezt azért mondom, mert nekem úgy tűnik, mintha csak tegnap történt volna. Gondolataim visszatérnek arra a felszabadulásra, mely a saját felszabadulásomat is jelentette és erről szeretnék egy-két szót elmondani. Amint önök bizonyára tudják, Hitler ellen nagyon aktiv voltam azokban a napokban. Politikai életem kimagasló pontjának azt tekintem, hogy Hitler orditva kiáltotta a nevemet s azt parancsolta Horthynak, hogy rendelje el a kézrekeritése- met s mutassa meg a világnak, hogyan kell egy ilyen Schweinehund-dal elbánni. Minden okom megvolt arra, hogy gondosan elrejtőzzem, de nem volt könnyű búvóhelyet találni. így az orosz vonalak közelében húzódtam meg, melyek akkor Budapest külvárosát övezték, tudva, hogy a Gestapo nem merészel odamenni. így engem az oroszok szabadítottak fel s mikor a városban a feleségem is felszabadult, elmentem hozzá. Mikor összetalálkoztunk és mialatt beszélgettünk, őrjárat kíséretében egy orosz őrnagy jött be ezekkel a szavakkal: “Szent-Györgyi professzort keressük”. Ez az őrnagy nagyon jól beszélt angolul. Na, gondoltam, ez lesz a végem. Eddig Hitlerrel volt nehéz dolgom, most meg majd az oroszokkal gyűlik meg a bajom. De az őrnagy azt mondta, parancsa van, Személyes parancsa Molotovtól, hogy engem biztonságba helyezzen. “Köszönöm nagyon szépen”, feleltem, “de nem akarok innen elmenni. Itt van a feleségem, a családom, tizenhármán vagyunk és együtt akarunk maradni.” Erre ezt válaszolta: “Mindannyiukat biztonságba helyezzük.” Nem volt ez könnyű dolog, mert semmiféle közlekedési eszköz nem állt rendelkezésükre. Malinovszki marsall főhadiszállására vittek, ahol két hónapig voltam és ők újból talpraállítottak. Nagyon rossz bőrben voltam és ők remekül bántak velem. Egy nagy paraszt legényt adtak mellém segítségül a Kaspi-tenger vidékéről, Pjotr-t. Egyik nap azt kérdezte tőlem: “Mi az ön foglalkozása?” “Professzor vagyok,” feleltem. “És mi az ön foglalkozása?” “Én is professzor vagyok,” mondotta. Egyszerű halászember volt, igy hát megkérdeztem: “Én a vegyészet professzora vagyok, ön milyen ágnak a professzora?” “A kaviárkészités professzora vagyok,” mondotta. Elvitt Moszkvába és úgy la- komáztatott, mintha nagyember lennék. A kormány hivatalos vendégei voltunk és két hónapig éltünk Moszkvában. Az embereket háromféle rang szerint osztályozták. A legalacsonyabb ranguak naponta egyszer kaptak kaviárt, a magasabb ranguak naponta kétszer, a legmagasabb ran- guakat háromszor egy nap vendégelték meg kaviárral. Engem a legmagasabb ranguakhoz számítottak és háromszor egy nap kaptam kaviárt. Csoda jó dolgom volt. Aztán visszavittek szülővárosomba, Szegedre. A következő évek folyamán azzal akartam hálámat kifejezni az oroszoknak, a szovjet kormánynak, hogy megértést teremtek; segitem a magyaroknak az oroszokat, az oroszoknak a magyarokat megérteni. Nagyon sokat fáradoztam ezen és reméltem, hogy ezzel meghálálom a szovjet kormánynak, amit értem tett. Mikor 1947-ben arra határoztam magam, hogy Amerikába jövök, itt is mindent megkaptam, ami kutató munkámhoz szükséges. Kutató tudós vagyok, nem politika az életem és nem nagyon érdekel a politika, csak a kutatás. Ehhez laboratóriumra és nagyon sok pénzre van szükség. Ez az ország bőkezűen megadott nekem ehhez mindent. A következő huszonhárom évben ennek az országnak próbáltam hálámat leróni azzal, hogy jó munkát végzek. Jelenleg rák-kutatáson dolgozom, mely egyike a jelenkor legnagyobb problémáinak. Minden két percben egy amerikai lakos meghal rákbetegségben, sok szenvedés után. Az a reményem, nagyon komoly reményem, hogy megoldhatom ezt a problémát, vagy hogy komolyan hozzájárulhatok Irta: REV. GROSS A. LÁSZLÓ, B. D., Th. M. “Ezer zsibbadt vágyból Miért nem lesz végül Egy erős akarat?!" (Ady) Nemrég egy amerikai újságíró bebarangolta Európa szocialista országait és — kritikus szemmel vizsgálódva — arra a konklúzióra jutott, hogy a bejárt hat ország között szülőhazánk kulturális és gazdasági téren, valamint a szabadságjogok tekintetében az első helyen áll. Jól emlékszem a tudósítónak a következő szavaira: “Magyarország a ‘vasfüggöny mögötti’ országok kirakatának (display window) tekinthető.” Noha örömmel és büszkeséggel regisztráltam annakidején a szocialista rendszerrel nem túlságosan rokonszenvező amerikai újságírónak ezeket a sziv- melengető megállapításait, megvan bennem a hajlandóság, hogy ennél kevesebb elismeréssel is bea megoldáshoz. Ezért megpróbálom hálámat kifejezni az amerikai kormánynak. .. az amerikai népnek, nem a kormánynak s most utóbb uj alkalom nyílt arra, hogy kifejezzem hálámat mindkét országnak. Mert mindkét ország nagy ország, a szovjet nép, az amerikai nép, nagy, hatalmas, csodálatos nép. De bizalmatlanok, ellenségesek, a kormányok ellenségesek egymással szemben. Ez nagyon sajnálatos, mert két ilyen nagyszerű nép, ha megértené egymást, az nemcsak saját érdeküket, hanem az egész emberiség érdekét szolgálná, mert ilyen szétzilált világban élünk. Ha az amerikai és a szovjet kormány megértené egymást, akkor ellenségeskedés helyett nemes versenyre hívhatnák ki egymást, hogy melyikük képes az emberi életet magasabb és magasabb színvonalra emelni. Ezért most úgy próbálom hálámat kimutatni mindkét kormánynak, helyesebben mindkét népnek, hogy minden alkalommal, amikor módomban áll, szót emelek e két nép barátságáért. Az én vezérem nem Nixon, hanem Lincoln Ábrahám, aki mondotta: “Ha ellenséged van, úgy szabadulhatsz meg tőle legkönnyebben, hogy barátoddá teszed.” Nagyon egyszerű ez. Ezért a barátságért érvelek minden alkalommal, amikor szót emelhetek nyilvánosan és remélem, elérkezik az az idő, nem is olyan sokára, amikor a két ország találkozik, egymással kezet fog és az egész emberiséget a jobb jövő felé viszi. Köszönöm. érjem egy külföldi látogató részéről. Ha például csak annyit mondott volna, hogy a. magyar nép sorsa semmivel sem rosszabb, mint a többi szocialista államokban élő népeké, már azt is óriási bókként könyvelném el, hiszen a többi országok nem estek át az 1956-os borzalmakon, amelyek legalább 10—15 évvel vetették vissza szülőhazánkat a fejlődés és építés országutján. . . Ha tehát 13 évvel a tragédia után csak utolérte a többi öt országot — az már magában véve is csodával határos teljesítmény! Ha viszont — mint azt az amerikai tudósitó mondja (s én szívesen elhiszem neki) — Magyarországnak sikerült az első helyre fel- küzdenie magát, az már nem csupán határos a csodával, hanem valóságos, autentikus csoda! Szülőhazánk népe — a világ minden részében szétszórtan élő, tisztességes magyarokkal egyetemben — felszabadulásának negyedszázados jubileumát ünnepli ebben az évben. Huszonöt esztendő egy ezeréves nemzet életében nem több, mint egy-két év az átlagos egyén életében. S hol találsz olyan egyént, aki egy-két évi küzdelmes és áldozatos verejtékezésre nem volna hajlandó életcélja felé vezető pályafutásában? Hol találsz olyan emberi lényt, aki — kartávolságnyira a céltól — sajnálná vagy hiábavalónak tartaná azt az egy-két évi megfeszített erőkifejtést, buzgalmat és elszántságot, amely őt ilyen közel hozta kitűzött céljához? Józanul és becsületesen gondolkodó egyén nem keserűséggel, hanem jóleső érzéssel és megbocsátható büszkeséggel tekint vissza életének ama rövid periódusára, amely teljesítőképességének a maximumát — sokszor emberfelettinek tetsző feladatokat és kishitűséget nem ismerő dedi- kációt — követelt tőle és ő maradéktalanul megállta a helyét... Ez a kétségtelenül terhes, gerinc- próbáló, rövid periódus a költő által megénekelt erős akarat imponáló bizonyságtétele, demonstrációja volt. S amely nemzet vagy egyén túléli az ilyen klasszikus próbát, annak a jövője felől nincs okunk aggodalmaskodni! Meghajtott fejjel, hálaimával a szivemben, köszöntőm magyar népünket és annak dedikált vezetőit az UJ HONFOGLALÁS 25-éves jubileuma alkalmából és lelkem mélyéből kívánok nekik további sikereket a fejlődés és emelkedés országutján — megmutatva a világnak, hogy "a zsibbadt vágyakból" megszületett "egy erős akarat" mindig csak előre és felfelé vezeti őket! Lusztig Imre, az Amerikai Magyar Szó szerkesztője üdvözli dr. Szent-Györgyi Albertet és bemutatja a bankett programvezetőjének, Gellért Hugónak Photo: Horváth István EZER ZSIBBADT VÁGYBÓL - EGY ERŐS AKARAT
