Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)

1968-11-07 / 43. szám

Thursday, November 7, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 THE REST IS SILENCE “A vége hallgatás” (Hamlet): ezzel jellemezhe­tem az amerikai sajtó és rádiót a mexikói olim­piai versenyek után. Amilyen fanfár-harsogással üdvözölték azt jóelőre és a megnyitáskor, aminő diadallal regisztrálták az U.S. (jelentős mértékben fekete atléták által kivívott) győzelmeit, olyan halkan, minden feltűnést kerülve búcsúztatták el a játékokat. Ugyanakkor — mint mindig — egész oldalakat szenteltek egyes hét láb magas kosár­labdázók hangulatának, baseball-csapatok adás­vételének, és persze főkép a lóversenyeknek. Mivel magyarázható az olimpiai beszámolók hangerejé­nek ez a feltűnő csökkenése ? A világnak és az egyes nemzeteknek vannak fontosabb problémái, mint az aranyérmek és az atlétikai rekordok; de ahol — mint az U.S.-ban — az újságok szöveg-részének a felét a sport foglal­ja el, ott a sportrovat aránytalan megoszlásának nyilván megvannak a maga okai. A legfőbb ok természetesen üzleti; így volt ez minden olimpiai játék idején. Az atlétika, az úszás, az amatőr (?) birkózás üzleti szempontból nem jelentős. A ló­verseny, baseball, basketball, profi box stb. hatal­mas jövedelmek forrásai a ló- és emberistállók tulajdonosainak, a fogadóirodáknak, a rendezők­nek, reklámfőnököknek, tv-láncoknak, stb. és per­sze a lapoknak is; ezek hirdetői, finanszírozói nem látnák szívesen, ha a nézők és az olvasók érdeklő­dését a nemesebb sportágak kötnék le. A másik magyarázat persze politikai: az olim­piai játékok propaganda-értéke. Miután a sajtó és a rádió-tv elujjongta, hogy a Szovjetuniót a (nem hivatalos) néhány ponttal legyőzték — a négerek döntő szerepéről, az úszást kivéve, elfelejtettek megemlékezni — a többi már nem volt érdekes a “Nekem reklám kell, címlapra akarok kerülni, ezek meg érezzék magukat megtisztelve...” — toppantott akaratosan, s rázta meg platinaszőke fürtjeit a művésznő, aki harmincévi távoliét után a közelmúltban Budapestre látogatott. Kisérője nyugtatgatta volna, de a tekintélyes puderréteg elszánt arckifejezést takart; ahol egyszer Misa Zsazsa Gabor, az Amerikában élő, valamikor Bu­dapestről elszármazott művésznő toppant, ott nincs apelláta. Igaz, egy-két buzgó pletykaszerze­ménynél többet nem kapott a lapokban, amig itt volt. Utólagos sajtója azonban feltehetően terje­delmesebb lesz. Első útja ugyanis a Belvárosi Divatszalonba vezetett. A sebtében odavezényelt manekenek, di­vattervezők, az eléje terített kreációk között a nagy Zsazsa percek alatt átvette a hatalmat, for­gatta a modelleket, kapkodva bujt be és ki egyik ruhából a másikba és rendelt, rendelt nyakló nél­kül. Hadd lássa ez az ágról szakadt népség, ki ő. Rendelt hát zöld flitterkabátot és fekete Given- chy-ruhát, türkizkék magyaros szoknyát és lila dublé kabátruhát, leopárd nagyestélyit és hímzett kosztümöt, irhakabátot, blúzt, bársonykalapot, lakkövet, selyemcipőt. “Gyorsabban mutassák a modelleket, nálunk, Amerikában ennyi idő alatt egy filmet is megcsinálnának!” — sürgette inge­rülten a szalon személyzetét. A husz-egynéhány megrendelt ruha és ruhadarab négyezer dolláros kalkulációjára rábiccentett. Három nap múlva minden legyen kész — rendelkezett — vitessék a szállodába a holmikat, mert neki a Dior is ház­hoz szállít. Üzlet az üzlet — gondolták a Belvárosban, és ezért még nem is kell őket elmarasztalni. A sza­lon minden épkézláb szabóját mozgósították, fél­retettek minden más munkát, éjt nappallá téve dolgoztak. A művésznő sem tétlenkedett. Vásá­rolt például Bábolnán egy lovat, mellette fényké- peztette magát órákon át. Egyébként is itt-tar- tózkodása minden óráját megörökítették. (Igaz, a kétszáz dollár értékű, róla készült fotókból utóbb egyet sem vett át, mert volt köztük olyan, ame­lyik a szalon egyik varrónőjével ábrázolta őt...) Aztán vásárolt két kutyát, amelyek órák alatt tönkretették hotelbeli lakosztályának drága füg­gönyeit, szőnyegeit. Ezt a kárt az igazgatóság határozott fellépésére még megtérítette. A hotel­ban levő trafikosban azonban már nem talált el­lenfelére a művésznő. Kilencezer forint értékű ci­dobverőknek: a N. Y. Times a zárószóban a részt­vevő száznál több nemzetnek egyetlen szót sem szentelt. A harmadik, különleges ok is a propaganda te­rére tartozik: Magyarország ünneprontása. Mert Hungary minden Olimpián kiválóan szerepelt, de még soha olyan sikerrel, mint Mexikóban. A száz­nál több nemzet között harmadik helyen végzett, reálisan azonban minden nemzetet, a két “szuper- hatalmat” is — messze maga mögött hagyott. A Times táblázata szerint a tízmilliós nemzet csapa­ta első-második-harmadik osztályú érmet kapott, szemben a 200 milliós U.S. 107 és a 220 milliós USSR 91 érmével. Ha csak az aranyérmeket szá­mítjuk, ebből az U.S. 45-öt, a Szovjetunió 29-et, Magyarország 10-et kapott. A mai külpolitikai helyzetben az U.S.-sajtó különösen kényelmetlen­nek érezte a példátlan magyar diadalról tudósita- ni. Már a szövetségesekre való tekintettel is. Mert a magyar csapat messze maga mögött hagyta olyan nagyhatalmak, mint Nyugat-Német- ország, Japán, Franciaország, Anglia, Kanada, stb* csapatait, csakúgy mint a sportban nagy szerepet játszott skandinávokat. Az U.S. fasiszta szövet­ségesei pedig — mint Spanyolország, Portugália, egyetlen érmet sem szereztek. A nemzetek táblázatának általános képe is né­maságra késztette az üzleti sajtót. Mert bár csak tiz szocialista ország csapata küzdött Mexikóban, ezek — ha Magyarországnál hátrább is — mind előkelő helyen végeztek. Kelet-Német ország a 4. helyen, megelőzve a nála háromszor népesebb Nyugat-Németországot, Lengyelország, Csehszlo­vákia, Románia, Bulgária, Jugoszlávia is meg le­SZALONKÉPTELEN SZALONTÖRTÉNET garettát, kézimunkát, matyóbabát, szuvenírt, cse­csebecsét vásárolt tőle — majd-kifizeti-alapon (ki, ha ő nem?). Amikor napokkal később a tra- fikos tisztelettel reklamálta a fizetséget, viszont roppantul felháborodott. Annyira, hogy kiszórta a hotel folyosójára a vásárolt árut. Ennél már csak az volt szégyenletesebb, hogy senki sem uta­sította rendre. Nem csoda, hogy, mint látni fog­juk, még nagyobb bátorságra kapott. Elérkezett ugyanis az este, amikor szállóbeli rezidenciájába vitték az elkészült ruhaköltemé­nyeket. Zsazsa a számlát kérte, amelynek össze­ge hajszálra megegyezett az előzetes kalkuláció­val. Ez azonban nem zavarta a művésznőt. Mé­lyet lélegzett és több évtizedes rutinnal hozzákez­dett hisztériás nagy jelenetéhez: “Csalók, tolvajok, takarodjatok” — sikitotta —, “engem ne nézzetek kótyagos amerikainak, én nem vagyok az, csak belőlük élek...” Aztán szitkozódva lerángatta a vállfákról a ruhákat, föklhöz csapkodta azokat. Majd tollat ragadott és áthúzva a számla tételeit, maga kezdte diktál­ni az árakat. Mindezt persze úgy, hogy a magyar nyelv ama épületes kifejezéseit zuditotta a jelen­levőkre, amelyeket harmincesztendei külföldi tar­tózkodása sem törölhetett szókincséből. Igaz, a jelenlevőkben feltámadt valamelyest az önérzet és tiltakoztak a hang ellen, amelyet a vi­lág egyetlen országában, fővárosában, hoteljában sem tűrtek volna el senkitől. Annál érthetetlenebb — és tegyük hozzá: tűrhetetlen —, hogy a “mű­vésznő” mindezek után, mintha mi sem történt volna, elutazhatott, hiszen az általa rendelt és szabályszerűen elkészített munkák több ezer dol­láros munkadiját nem egyenlítette ki. Mert az, hogy itt hagyta a méretre készített ruhákat, a legkevesebb; ez csak egy töredéke a kárnak. S aztán egészen más kárról is szó van, mint ami pénzzel mérhető. Azoknak a magatartá­sára gondolunk, akik egyfelől a Gábor Zsázsához hasonló botrányhősnők hírnevére még ma is os­hetnek elégedve csapataik eredményeivel. Mind­ezt az amerikai sajtó kellemetlennek tartotta megírni. Még kellemetlenebb ez persze az ellenforradalmi “magyar” emigráns sajtónak, amely — mikép a Szabad Európa Rádió müncheni leibzsurnál ja ál­landóan a magyar sport tönkretétele miatt sirán­kozott. Elvbarátaik itt New Yorkban is, alig bír­ták leplezni megdöbbenésüket a magyar siker hal­latára — és most majd — mint korábban is — a magyar “faj” testi kiválóságáról cikkeznek, ami­nek érvényesülését még a rossz kommunisták sem tudták megakadályozni; ők, akik a magyar “faj” kihalatásán fáradoznak Varga Lászlóék és Béky Zoltánék szerint (nagytiszteletű). Ezt az ostoba gonoszságot nem kell cáfolni; de a kérdés tisztá­zásáért ismételni kell itt, hogy magyar “faj” nincsen, sem pedig nincsenek olyan természeti adottságok, amelyek egyes nemzetek fiait nagyobb fizikai teljesítményekre képesítik, mint másokéit. Voltak, akik egyes sportágakban elvesztették el­sőbbségüket, mint a franciák a tenniszben, ango­lok a footballban, a holland és dán lányok az úszás­ban, magyarok a kardvívásban; mások meg első helyre törtek, mint az afrikaiak a távfutásban, japánok, csehek a tornában. Az eredmények változ nak, aszerint, hogy milyen súlyt fektetnek a kor­mányok — az U.S.-ban az egyetemek — a bajno­kok kitenyésztésére és általában, milyen szinvona- lu az egyes országokban az általános testnevelési és ennek bázisa, a közegészség és a közélelmezés. Rendkívüli sport-tehetségek változtatnak a helye­zésen, de ha a magyarok most 33 érmet szerez­tek, ez azt jelenti, hogy az egész ifjúság széllé» mi-testi nevelése magas nívójú, hiven az Olimpia jelszavához: “kalokagathia”, .vagyis “ép testben ép lélek.” R. ............t 1 ■ 1------ . -A tobán felpislognak (mert neki és a hozzá hason­lóknak a művészethez édeskevés közük van; Misa Zsazsának nem ez az egyetlen kifizetetlen szám­lája), akik úgy gondolják, a kötelező vendégsze­retethez hozzátartozik, hogy egy gazdag külföl­ditől tudomásul kell venni mindent, a szemtelensé­get is. (Már halljuk a hivatkozásokat a “népgaz­dasági érdekre”, mintha a jó kereskedőt Nyuga­ton vagy Keleten az jellemezhetné, hogy a vevő­től ilyesfajta bánásmódot eltűrjön.) De akik igy védekeznek majd, ha másból nem, talán abból a nyilatkozatból tanulnak, amelyből Miss Zsazsa mindjárt elutazása után adott az égjük nyugati lap tudósitójának, és amelyből a napnál világo­sabb, hogy mivel fizetnek az efféle szolgálatkész­ségért azok, akik megérzik a partner tutyimu- tyiságát. “Felháborítóan viselkedtek velem Budapes­ten... — nyilatkozta őnagjrsága. — Engem se látnak többé Magyarországon...” Az első állításához mi is csatlakozhatunk. Való­ban felháborítóan viselkedtek vele —• felháborí­tóan gyámoltalanul. A második bejelentéshez i» csatlakozhatunk egy korlátozással: a vele való vi­szontlátásról könnyű szívvel lemondunk, de az ál­tala okozott kárnak az ellenértékét feltétlenül lát­ni szeretnénk. Reméljük, erre vannak jogi eszkö­zök, amelyeket igénybe is veszünk. Nyugati ven­dégeink, akiket szívesen látunk, magától értetődő lépésnek tekintenék ezt, köztük — megnyugtat­juk az üzletüket féltő kereskedőinket és vendég­látó iparosainkat — a leggazdagabbak is. ők ia ezt tennék. Sőt, ők a legelőbb. F. G. (Budapest) ISMÉT KAPHATÓ “LEARN HUNGARIAN” Bánhidi—Jókay—Szabó kiváló nyelvkönyve angolul beszélők részére, akik magyarul akarnak tanulni Finom papíron, rajzokkal, képekkel. 530 oldal Ára $4.00 és 20 cent postaköltség Megrendelhető a MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALÁBAN 130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003 WM Telefon: AL 44)397

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom