Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-07-25 / 28. szám
Thursday, July 25, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 HérvéG! Vevéc írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Történelmi alkalom Nincs az a földi halandó, aki e pillanatban meg tudná mondani, hogy a két párt közül melyik fpg győzni a novemberi választáson, s még kevésbé azt, hogy kik lesznek a szembenálló pártok zászlóvivői. Ha legalább annyit tudnánk, kiket fog a két párt szembeállítani egymással, akkor némi számvetés és töprengés után talán képesek volnánk megnevezni a valószínű győztest, de mert e sorok írásakor még egyáltalán nem biztos, hogy kik fogják elnyerni a két párt jelöltségét, próféta legyen a talpán, aki meg meri jövendölni, melyik párt jelöltje költözik be a Fehér Házba 1969 elején... Mert a győzelem kérdése — ebben az évben! — NEM a két párt lojális szavazópolgárainak a számarányán fog múlni; hiszen ha pusztán ezen múlna, akkor republikánus jelölt talán sohasem lehetne elnök ebben az országban, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a demokrata szavazók a republikánusokkal szemben fölényes többségben vannak. Republikánus jelölt csak akkor győzhet, ha any- nyira vonzó az egyénisége, hogy az ő kedvéért a demokraták egy tekintélyes része cserbenhagyja a saját pártja választottját és az ellenpárti kandidátusra adja a voksát. (Lásd Eisenhower kétszeri meg választását, ami a demokratapárti szavazók millióinak az átállása nélkül egyszerűen lehetetlen lett volna!) Ha például tudnám bizonyosan, hogy Nixon lesz a republikánusok jelöltje, Humphrey pedig a demokratáké, akkor meg merném kockáztatni azt a próféciát, hogy az egyéni szavazatok dolgában a számarány alig fog különbözni a Kennedy—Nixon versengés eredményétől, amely egy százaléknak egy csekélyke töredékével juttatta Kennedyt az elnöki székbe. Amikor a “többség” ilyen parányinak Ígérkezik, sohasem lehet előre tudni, hogy az a kis töredék melyik oldalnak fog kedvezni. Ha Nixonra mosolyogna a szerencse, azt hiba volna arra magyarázni, hogy az amerikai nép ma jobban szereti őt, mint szerette 1960-ban; inkább azt mondanám, hogy a demokrata párti szavazók egyrésze annyira kiszeretett a köpönyegforgató Humphrey- ból, hogy szívesebben szavaz az ellenjelöltre, mint őrá, akit korábban vallott eszméi árulójának tart A Nixon—Humphrey kombinációt azért említem meg elsőnek, mert köztudomású, hogy ők mindketten a saját pártjuk hivatalos apparátusának a kedvencei, tehát — normális körülmények között — a jelölésük holtbizonyosra volna vehető. A hivatalos pártvezetőség ugyanis a markában tartja a konvenciói delegátusok többségét és azokat úgyszólván katonai fegyelemnek veti alá — úgy egzer- cirozhatja őket, mint valaha a zupás-őrmester a bakákat a gyakorlótéren. Csakhogy jelenleg a körülmények távolról sem normálisak. Minden jel arra mutat, hogy a republikánus szavazópolgárok — szemben a pártvezetőség óhajával — New York állam kormányzóját, Nelson Rockefellert sokkal kívánatosabb és esélyesebb jelöltnek tartják, mint a már többszörös vereséget szenvedett Nixont, aki — dacolva az elemi erővel megnyilvánult háború- ellenes közhangulattal — mind a mai napig kitart héja-álláspontja mellett. És Rockefeller, úgy látszik, nem takarékoskodik sem az idejével, sem az energiájával — és még kevésbé a pénzével! —, hogy a feléje irányuló érdeklődést ébrentartsa és továbbszitsa. A legmegbízhatóbb közvéleménykutató intézetek jelentései szerint a republikánus választópolgárok többsége Rockefellerre szívesebben szavazna, mint Nixonra, ha erre a konvenció megteremtené a lehetőséget, vagyis: ha a newyorki kormányzót jelölné az elnöki tisztségre. A másik oldalon pedig egyrészt a sorozatos előválasztások eredménye alapján, másrészt a különféle közvélemény-vizsgáló szervek tanuságtétele szerint Eugene McCarthy szenátor — az első demokrata politikus, akiben volt elég bátorság, hogy Johnson-ellenes programjával előálljon hónapokkal az elnök ama bejelentése előtt, hogy ő az ujraje- löltetésre nem aspirál (s igy lényegesen hozzájárult Johnson váratlan megfutamodásához!) —, sokkalta népszerűbb a demokrata párti szavazópolgáFIZESSÉK AZ ÁLLAMKINCSTÁRBÓL A MEDICARE-T Mi sem bizonyítja jobban az aggkoruak egészségügyi biztosításának szükségességét és sikeres működését, mint az, hogy mindig többen veszik igénybe. Bizonyos körökben aggodalommal nézik, hogy többen veszik igénybe a Medicare juttatásait mint amennyire eredetileg számítottak Ez a vélemény jut kifejezésre a Wall Street Journal junius 25-i számának egyik cikkében. Mivel senki sem megy élvezetből kórházba, csak ha elkerülhetetlenül szüksége van rá és igyekszik onnan minél előbb hazakerülni, ez az egyoldalú beállítottsággal kifejezett aggodalom csak azt a célt szolgálja, hogy előkészítse a talajt a Medicare biztosítási dijának emelésére. A társadalombiztosítás Medicare részlegének adminisztrátorai határozottan tagadják, hogy az intézménynek a közeljövőben pénzügyi gondjai lesznek. Azt mondják, hogy a fizetésekből levont adójövedelem teljesen kielégítő ahhoz, hogy a programot a következő néhány éven át pénzügyileg szilárd alapokon tartsa. Mégis olyan problémák merültek fel, amelyek kilátásba helyezik, hogy 1970- ben a kongresszus a Medicare adókat emelni fogja. A Medicare életbelépte előtt a kongresszus előkészítő bizottsága statisztikailag átlagban személyenként 3.16 nap évi kórházi tartózkodásra alapította a Medicare finanszírozását. A program 1966 julius elsején lépett életbe és első hat hónapi működése alatt ez a becslés teljesen beigazolódott. A kórház-igénybevétel személyenként 3.0 és 3.1 százalék között váltakozott. Ez magában foglalta az eredetileg számításba vett 20 százalékos emelk»* dést a 65 éven felüliek között, tekintve, hogy nagyon sok öregnek nem volt privát biztosítása és az elhanyagolt bajait a Medicare életbe lépte után orvosoltatta. Az illetékes kormányhatóságok megjósolták, hogy lesz ennyi emelkedés és nem következett be az, amit a Medicare ellenségei jósoltak, hogy az öregek elárasztják majd a kórházakat. Azóta azonban újabb 15 százalékkal emelkedett ez az arány, úgyhogy jelenleg a 65 éven felüliek átlagban 3.5 vagy 3.6 napot töltenek évente a kórházban. Ezeket a számokat az American Hospital Association adataira alapozzák. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az arányszámban az is szerepet játszik, hogy a kórházat igénybevevő közönség teljes számában esett a születések száma és ezért esett a szülészeti kórházi beutalások aránya is. A vártnál nagyobb arányú kórházi tartózkodásban a 65 éven felüliek között az is közrejátszott, hogy 1967 januárjában influeh- za járvány volt és hogy sokan most kezeltettek és operáltattak régen elhanyagolt betegségeket, fcz a “kipótlás” természetesen idővel megszűnne, a Medicare program további, folyamatos alkalmazásával. Hogy a Medicare alapjait előreláthatólag mégis veszély fenyegeti, az főleg annak tudható be, hogy a kórházi költségek egyre rohamosabban emelkednek. Az adminisztrátorok már több mint egy éve tudomásul vették, hogy a kórházi költségek több (Folytatás a 12-ik oldalon) rok körében, mint a földije és egykori cimborája: Hubert Humphrey.., Mivel mindkét pártnak leghőbb vágya, hogy jelöltje diadalmasan bevonulhasson a Fehér Házba, vélnéd, hogy a pártvezetőség — a józan ész diktátuma szerint — olyan jelölttel óhajtja képviseltetni magát a novemberi választáson, akinek a győzelme legalább is valószínűnek ígérkezik az ellenjelölttel szemben. Vélnéd, hogy egy pártnak a vezetősége nem lehet annyira elvakult és ostoba, hogy ne tudná felmérni a párt egyszerű közkatonáinak a hangulatát, ami sokkal fontosabb valami, mint az összes vezetők “egyöntetű” véleménye; hiszen végső soron ezek a közkatonák a szavazó- fülkében a saját akaratukat fogják regisztrálni, nem a vezetőség kívánságát, az előírásos iksszel. Ha tehát a demokrata párt-hierarchia megtagadja a jelölést McCarthytól, a republikánus nagyvezérkar pedig útját állja Rockefeller jelölésének, akkor voltaképpen mindkét párt öngyilkossági ki- sérletet követ el, mert bizony mondom: megtörténhetik, hogy a kijátszott, kisemmizett szavazópolgárok egyrésze — puszta dacból is! — a harmadik lehetőségre adja le a szavazatát. Ezt a harmadik lehetőséget pedig George Wallace-nak hívják. . . Ha ez a karakter elegendő szavazatot kap ahhoz, hogy a másik két jelöltet megfossza az abszolút többségtől, akkor a Kongresszusra hárul a cseppet sem irigylésreméltó feladat, hogy elnököt és alelnököt válasszon — minden államra, kicsire és nagyra, EGY szavazat jutván — és ebben az esetben, akármilyen furcsán hangzik is ez, a pojáca Wallace kezében lesz a mérleg nyelve és teljesen tőle függ, hogy a két jelölt közül melyik nyeri el az abszolút többséget jelentő 26 szavazatot! Hát köszönöm alássan, én nem kérek az olyan elnökből, aki egy Wallacenak a támogatását elnyeri, mert tudom, hogy ezért a szívességért az illetőnek milyen égbekiáltó árat kellett fizetnie. . . Wallace ugyanis többizben kijelentette, hogy ő csak olyan elnökjelölt javára engedi át a neki elkötelezett delegációkat, aki a wallace-i mereven szegregációs, héjánál is héjább háborús programhoz hajlandó magát lekötni. De Wallace-nak ezt a nem is nagyon titkolt reménységét meg lehetne hiúsítani még akkor is, ha a két párt konvenciója a legnépszerűbb aspiránsokat: McCarthyt és Rockefellert kirekeszti a versenyből. UJ PARTOT KELL ALAKÍTANI a McCarthy- és Rockerellererők fúziója révén, amely United Peace Party (Egyesült Béke Párt) nevet viselné! Bár a szivem McCarthy felé húz, e pillanatban azt sem bánnám, ha Rockefeller lenne az elnökjelölt és McCarthy beérné az alelnöki jelöltséggel. EZ A KOMBINÁCIÓ A NOVEMBERI VÁLASZTÁSON VER HETETLENNEK BIZONYULNA! Amely pillanatban az uj párt megszületik, a “republikánus” és “demokrata” megjelölések teljesen elveszítenék a jelentőségüket az uj zászló alatt ösz- szesereglő hívek szemében, a régi párthoz való lojalitás és a régi, megkövesedett, szektáriánus állásponttal való azonosítás megszűnne szerepet játszani — az uj párt összeházasítaná mindkét oldalról azokat az elemeket, amelyek ma McCarthvt és Rockefellert tartják a legalkalmasabbnak, a leg^i- vánatosabbnak a kátyúba jutott ország vezetésére. Fantasztikusnak látszik ez az elgondolás? Nem tagadom. De 1968 az elképesztő meglepetések esztendeje. Elég ennek demonstrálására felhoznom Johnsonnak a második terminusért való küzdelemből történt váratlan visszakozását s a vietnami szabadságharcosoknak a sokszoros túlerővel szembeni — hősregébe kívánkozó — sorozatos haditetteit. Aki ezt a két elképzelhetetlen jelenséget egy jó félévvel ezelőtt meg merte volna jósolni, azt ennek az országnak a népe vagy kikacagta volna, vagy pedig szánakozott volna “a szegény, eszelős flótáson...” De mindkét hihetetlen dolog bekövetkezett! Nem látom be, miért volna egy igazi harmadik pártnak a megteremtése ezeknél “fantasztiku- sabb” esemény. Ennek az országnak a történetében még sohasem volt ilyen megmozdulásra különb Alkalom, mint éppen napjainkban. És tegyük hozzá: ennek az országnak az életében még sohasem volt olyan óriási szükség egy életképes harmadik pártra, mint ezekben a kritikus napokban. Ha tehát a republikánus párt Rockefellert, a demokrata párt pedig McCarthyt — a két legnépszerűbb aspiránst — kitessékeli az arénából, akkor ennek a két politikusnak úgyszólván becsületbeli kötelessége volna egyesíteni sokmilliónyi követőjüket és megteremteni az uj pártot, amelynek zászlaja alá özön- lenének a kiábrándult demokraták és republikánusok, valamint a pártonkivüli függetlenek további milliói — kivált a szavazóközönség fiatalabb rétege, amely lázasan keres uj programot, uj utakat, uj megoldásokat... Nincs az a hivatalos pártgépezet, amely egy ilyen áramlatot meg tudna állítani! Csak legyen ebben a két vezetőben elegendő elszántság, fantázia és bölcsesség, hogy ezt a feltar- tózhatatlan áramlatot megindítsa! "TI Szerkesztő megjegyzése: A fenti érdekes cikk egyes kitételeivel nem értünk egyet. Rockefeller kormányzó programja, véleményünk szerint, nem azonos McCarthy programjával, különösen a BÉKE kérdésében. S ezért a két aspiráns közti egyezmény nem valószínű. A lap hasábjain e kérdéssel részletesen foglalkozunk a következő hetekben.
