Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)

1968-10-03 / 38. szám

Thursday, October 3, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 öreg Fiu! Látogass meg! Te megengedheted magadnak, hogy kedved szerint mozogj, ellentétben velem, aki leszerelésem óta végre először, tisztességes helyen — s ami fő, a szakmában — dolgozom, s nem lenne értelme még szabadságkéréssel sem bármit kockáztatnom. Viszont beszélnem kell Veled! Amit a velünk történt dolgokról tudsz, az jóformán semmi, hisz az események idején szabadságon voltál, aztán pe­dig éppúgy, mint Jimmit és engem, Téged is lesze­reltek. De számomra nem is a Te tájékoztatásod az; égetően fontos, sokkal inkább az, hogy én beszél­hessek. Bár jól tudod, nem vagyok éppen kompli­kált lélek, mégis, ha nem mondhatom el a történ­teket, attól tartok, nekem sem lesz jó végem. Az események kezdete után közvetlenül Jimmi megsebesült, igy gyorsan és főleg idején megsza­baduld a pokollá váló életünktől. De én ott voltam végig, sőt nálam van Ronny feljegyzése is, napló­nak nem nevezhetem, olyan fura dolog. Ezt sze­retném Rád bízni, tégy vele belátásod szerint. Szü­lei nem élnek már, hozzátartozóiról nem tudok. Ölel Val. öregem, rettentően levert, hogy nem jöhetsz s először azt gondoltam, akárhogy is, elmegyek Hozzád, de te­kintve a dolog állását, a főnöknek meg sem pró­báltam szólni. Ezek után sajnos, marad az irás. Most már ezt se bánom, csak egy dolog hajt: végre megszabadulni ettől az átkozott ügytől. Ha szóval nem, hát Írással. Mi négyen úgy összetartozunk, minta négy szin a kártyában, amelyet oly sokszor és kitartóan ver­tünk. amikor csak módunk és időnk volt hozzá. Ha visszagondolok azokra a jó pókerpartikra, cso­rog a nyálam. Úgy ismertük egymást, mint a te­nyerünket, mégis volt mindig meglepetés, és min­den játszmának külön érdekessége. Apámtól hal­lottam még kölyökkoromban — ő pedig egy éle­tén keresztül nagy és szenvedélyességében is tisz­ta fejű kártyás volt —, hogy sehol oly gyorsan és jól nem ismerni meg az emberek jellemét, mint a kártyaasztalnál, s ez alatt csak kevéssé értette azt, hogy veszíteni is tudni kell Nemcsak a kár­tyában tartottunk együtt. A közös bevetések, az együtt szenvedett, testet-lelket ölő gyarmati harc, mindazzal, ami ebbe beletartozik, na meg pihenő- óráink szórakozásai, szinte testvérekké tett ben­nünket az idők folyamán. De ki mondhatja el, hogy ismeri igazán még a legközelebbi hozzátar­tozóit is? Mikor Te hazamentéi, mi hárman folytattuk a régi életet, persze időnként a szokott ugratáso­kat is. Ki ez, ki az volt a jobban vagy kevésbé el­talált céltábla. Te igazán tudod, ha durva férfitré­fák is akadtak közben, eléggé ártatlan szórakozá­sok voltak ezek. Tehát továbbra is éltük ugyanazt az életet, amit olyan jól ismersz, s ami már a kö­nyökünkön jött ki. Ha legalább a politika érdekel­te volna a társaságot. De erről aztán végképp nem lehetett beszélni, mert csak egy, és méghoz­zá sommás vélemény volt az uralkodó: nagy ka­lap trágya az egész, kár ennyit ugrálni, na meg, hogy ez nem tartozik ránk. A cél, ha egyáltalán van, csak egy lehet, hazakerülni. Minél hamarább és minél épebben. Azért néha, az állati jó táncze­nék közben, egy-két hir is becsúszott, hogy telje­sen hülye ne legyen az ember. így fogtuk ki egy­szer a Russell-biróság összeülését is. Csak egy­két mondat erejéig tanakodtunk az öreg Szivar elpusztithatatlanságán, akadt aki ügyes húzásnak tartotta az egész ügyet. Ezután kíváncsiságból — hisz különben oly il­luzórikusnak tartottuk — belehallgattunk, mi ké­szül Stockholmban és még a híresebb fejek is szóba kerültek. De izgalmas igazán nem volt szá­munkra, mi katonák voltunk, akik parancsra cse-- lekszenek, s arra még nem volt mód katonának, bogy gondolkozzon. Jimmi meg is jegyezte, azért, mert gondolkozni nem katonadolog. Felső szinten képtelenek rá, az alsó és középrégiókban pedig a puszta lehetőség hiányzik. Volt, aki mulatságosnak találta az Agg Brit ki­fejezést, de egyikőnk sem csodálkozott; azon, hogy külügyminiszterünk nem jelenik meg a nem is olyan jámbor gyülekezet előtt. Egy eléggé isme­retlen pasas bedobta — kiabálás és röhögés közben —, hogy a hadsereg nevében is meg fog­★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★ VASS MÁRTA: IGY IS JÓ... ★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★ nak idézni valakit, ő ezt az előző adásban hallotta. S mint a jó kabarémüvész, bőséges humorral bon­totta ki, az általa abban a pillanatban rögtönzött témát. Halálos komolysággal mondta, hogy az a vörös, de legalábbis rózsaszínű, önmagát bíróság­nak kinevező bizottság úgy döntött, hogy a meg- szégyenitő és szennyes vietnami háborút végre­hajtó hadsereg képviseletében, legyen egy kato­na is a vádlottak padján. Ez, céljuk szerint ha­sonló jelkép lenne az ismeretlen katona sírjához, csak ellenkező előjellel. Ne tisztelet, megillető- dést stb. váltsanak ki az emberekből, hanem a gyil kosok iránti megvetést és bosszút?. Ilyen jól már régen szórakoztunk. Másnap valami idióta, nyilván ki akarta hozni a tegnapi témából azt, ami még bennemaradt, el­terjesztette, hogy a repülőkből, éspedig a mi szá­zadunkból fogják kiválasztani a JELKÉPET, vagy inkább kihúzni, hiszen a nagy, mondhatta végze­tes dolgokat, csak a sors döntheti el. Aki csak hal­lotta, hasát fogta nevettében, és megtoldotta egy- egy vaskos megjegyzéssel. Ronny is. Harmadnap történt az, ami ma már megbocsát*- hatatlan. Akkor oltári viccnek, remek ugratásnak tetszett, előbb a mi, később a Ronny részéről is. Jimmi és én, akinek csak lehetett azt mondtuk, hogy az éjjel a legénység nevét? egyenként össze­hajtogatva, katonasapkába dobták, és az itt állo­másozó legmagasabb rangú tiszt kihúzta belőle a JELKÉPET, és az Ronny. Csurgott a könnyünk, és szinte vesztünket éreztük mindketten s fogad­tunk egymás közt, hányán és kik fognak beugra­ni. De különösen azt vártuk, vajon Ronny bele­esik-e a verembe ? Hát Ronny mesterfokon reagált! Mondhatnám úgy is, hogy a visszakapott pofon százszorosán fizetett. S milyen tökéletességgel játszotta szere­pét! Aznap pihenőben voltunk és egyébként is csendes nap volt. Csak ő jött-ment mindenfelé, s megrendültén újságolta, hogy mi történt. Szánat- ta, sajnáltatta magát, hol részvétnyilatkozatot, hol gratulációt fogadott, majd később rögtönzött sajtókonferenciát rendezett. Szóval, tökéletes volt*. A fiuk azonnal vették a lapot, sőt egymásra licitáltak az ötletekben. Még altisztek is megtudták valahogy. Nekünk mind kí­nosabb lett a helyzetünk, hiszen jól teidod, a ne­vetségességnél csak a golyó gyilkosabb dolog, mi pedig alaposan megkaptuk a magunkét. Nem hin­néd, de igy igaz, délután már könyörgöre fogtuk a nótát, mert Ronny ekkor a szomszédos egysé­gekhez is el akart menni. Persze, ezt az állati heccet csak ivással lehetett befejezni. Ittunk is mindhárman, mig egy isrne- retlen fej közbejötté — aki miatt, Ronny miatt össze is verekedtünk — véget nem vetett nemcsak az ivászatnak, de az együttlétünknek is. Jimmi választott szét bennünket, és cipelte el Ronnyt va­lakivel. Következő nap, azaz a negyedik napon, bevetés­re mentünk. Tiszta szerencse, hogy délután it­tunk, és igy éjszaka volt időnk kijózanodni, külön­ben nem usszuk meg csak a Jimmi sebesülésével, mert rendkívüli, eddig soha elő nem fordult do­log történt. Ronny ugyanis, a megfelelő pillanat­ban nem oldotta ki a bombákat. De később sem. Mit részletezzem azt, ami a gépben történt, a lé­nyeges: Ronny szinjózan volt, időveszteségbe ke­rültünk, manőverezni kellett, Jimmi megsebesült, és végül is a Te helyettesed dobta le azokat az átkozott bombákat. Ronny egész idő alatt csak ült, összetett kezekkel, mint a templomban szo­kás, és nem csinált semmit. A bombakioldást* sem akadályozta meg. Én, mig csak le nem szálltunk, azon gondolkodtam, mit tegyek ? El sem képzelnéd, utána Ronnyval milyen bő- dtiletes beszélgetésünk zajlott le, akkor este. Jim­mit kórházba vitték, és ezzel megkezdődött; éle­tem legtökéletlenebb dumája, kettesben, de nyu­godtan szólózásnak is nevezhetném, mert jófor­mán csak én beszéltem. Mikor hozzákezdtünk inni, a légkör nem is volt rossz. Igaz, akkor még egy szó sem hangzott el. De mivel Ronny makacsul hallgatott, nekem kel­lett kezdeni. Azonnal a lényegre tértem, miért tet­te, azaz nem tette azt, amit kötelessége lett vol­na? Tűnődve néztem továbbra is a levegőbe, majd sokára, mint egy gyerek csak annyit mondott: Nem akarok többé gyilgolni! Én beszéltem, ő hallgatott. Beletelt egy óra, mig újra megszólalt: nem fog többet bombázni és harcolni semmiféleképpen. Azt hittem, hogy őrült. Újra beszéltem neki, kérdeztem, de csak jó idővel és nehezen nyögte ki: rájött, hogy nem ért egyet ezzel az egész ronda üggyel. Ismerhetsz, mindent megpróbáltam, de többé nem tudtam szó­ra bimi. Végül is otthagytam, bár éreztem, hogy baj van, de azt hittem, okosabb, ha szó nélkül várok. Reggel diliházzá vált a tábor. Pedig még csaki a kezdetnél voltunk. Az induláskor Ronny hiány­zott, ami katonaságnál, pláne háborúban, isme­retlen fogalom. Lehet elesni, megsebesülni, eltűn­ni, maláriát kapni, de . . á nem is folytatom, van fantáziád. Tény, hogy várttink rá, mig hir nem jött: beteg, fel sem kelt. Hát fel tényleg nem kelt, de beteg egyáltalán nem volt. Majd egész nap néz­ték, de kutyabaját sem találták, és már csak azt! lehetett hinni, hogy meghibbant ezt is gondolták! —, mig ez is meg nem dőlt a kérdés-felelettel éa a fene tudja, milyen műszerekkel és anélkül vég­zett; vizsgálattal. Aztán elrendelték a letartózta­tását. S valamivel később kihallgatásra vitték. A hir hamar terjedt, őrült szenzáció volt. En­gem is kihallgattak, majd szembesítettek vele». Kérdésről-kérdésre elmondtam, hogyan itkunk, majd gőzösen verekedni kezdtünk, és hirtelen öt­lettel azt, hogy talán ezért, engem akart kompra- mitálni s most csak tartja magát a már kimon­dott; szóhoz. Megértesz, hogy ez még mindig jobb lett volna, mintha politikai maccsban marad, his« ez a biztos és teljes véget jelenti. Nyugodt, majdnem hogy hideg hangon kijeit- tette, ebből egy szó sem igaz, s részemről csak félreértés vagy mélységes tévedés áll fenn. Na­gyon röviden megmagyarázta, nem ilyen apró és személyes dologról van szó. Pontosan azt mondta: nem akar tovább gyilkos lenni. Azt hittem, ösz- szeroskadok. Még kérdezték, de nem válaszolt. Mindkettőnket elvezettek, vagyis inkább őt, en­gem meg elengedtek azzal, hogy bármikor álljak rendelkezésre. Mintha egy hatalmas ütést kaptam volna, az ágyra dőltem. Az élet, mintha egy felbolvdult méhkasban folyt volna tovább, és ez még igen messze áll ai helyzet tényleges jellemzésétől. Mindenki futko­sott és beszélt összevissza. Én ugyan maradtam a fenekemen, csak annyi erőfeszítést tettem, hogy Ronnyról lehetőleg pontos felvilágosításom legyen. Volt a levegőben valami hullaszag, vagy ha lehet, még annál is rosszabb. A fejesek botránytól tar­tottak, másokra Ronny magatartása inkább le­verő, kellemetlen és félelemmel vegyes hatást tett. Bennem semmi ilyen marhaság nem volt, a bot­rány nem érintett, az meg hogy gyilkosság? Olyan távol állt akkor tőlem, hogy el sem tudom mon­dani. Ezek a különböző okokból begyulladt pasa­sok inkább dühítettek és rontották számomra ai levegőt. Nekem ennél nagyobb bajom volt. Iste­nemre, csak az járt a fejemben örökké, milyen jól megvoltunk, szerettük egymást, a nehéz és örö­kös rizikóval járó melót is elvégeztük, már csaki Téged vártunk vissza, és senki sem csinált sem­milyen külön problémát. Egyszóval, katonák vol­tunk, akiket fegyelem köt, olyanok, akik mindig voltak és lesznek s még inkább akiknek mindig parancsolnak. Esztelenség a parancsot megtagad­ni? Gyödrődtem és kutya rosszul éreztem maga­mat. Másnap Ronny nemhogy bármit is visszavont volna, inkább hangoztatta a bűnösségét, és kije­lentette, hogy egyedüli jogos felelősségre vonása csak Stockholmban történhet, ezt a biróság'ot nem ismeri el, szállítsák oda. Ez aztán bombaként ha­tott. Megbilincselve vitték el. Délután Ítélethirde­tés. Semmihez nem volt türelmem egy percig sem, csak lézengtem és vártam, hátha még csoda tör­ténik. De hogyan is történhetett volna? A katonai törvényszék ülése talán egy fél óráig sem tartott. Ronny a kérdéseken kívül semmim sem válaszolt. Mikor kihirdették a halálos Ítéle­tet, annyit mondott: igy is jó.

Next

/
Oldalképek
Tartalom