Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-12 / 2. szám

Thursday, January 12, 1967

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

3

Bírói szigor

Milliók nyomorognak a világ leggazdagabb országában

Két fiatal amerikai turista Moszkvában tiltott valutaügyletet kötött és a szállóból eltulajdonitott egy kis szobrot. Az egyik pénzbüntetéssel szabadult; a másikat három évre Ítélték. Kelet-Európába látogató nyugati turisták gyakran csinálnak fekete valuta-cseréket, a csempészést sem vetik meg — csak a vámosok rendszerint nem olyan szigorúak, mint a Kennedy airporton: ők ketten sem várták, hogy tettenérik őket.

Amerikában nagy volt a felháborodás. Az újságok rámutattak: ilyen a kommunista bíróság; az amerikai követség moszkvai titkára aránytalanul súlyosnak mondta az Ítéletet. És valóban, az USA joggal tiltakozhat, mert itt számtalan esetben lehetett tapasztalni, milyen elnézőek, megértőek a demokrata bíróságok. A régi esetek közül itt helyszűke miatt csak az Emmet Thyll ügyre mutatok rá. Ez a 15 éves chicagói néger fiú Délen nyaralt és mert állítólag megsértett egy fehér dámát, megvakitották, kiherélték, végül megölték a fiút. De a bíróság méltányolta a gyilkosok felindulását és felmentette őket. Újabban Alabamában nemcsak felmentették a négerek jogaiért küzdő fehérek gyilkosát, hanem a biró kikergette az ügyészt, mert ez büntetést követelt. Sok esetben keresztényi részvéttel voltak a bírák a Ku-Klux-Klan gyilkosok iránt, például felmentették Mrs. Liuzzo freedom fighter gyilkosát is. A rendőröket pedig, akik jogtalanul öltek, minden esetben felmentették.

De az amerikai közvélemény megérti, hogy vannak bűnök, amelyeket szigorúan meg kell torolni — és ilyen esetekben a kormány sem tiltakozik a büntetések szigora miatt. Nem szólt az ellen, hogy Seattleben kihallgatás nélkül 10 évre Ítéltek egy 16 éves fiút kocsilopás címén; Essex County-ban 52 évre egy 15 éveset, rablás és erőszakolás miatt; más valakit 20-tól 40 évig terjedhető fegyházra 2 dolláros rablásért; North Carolinában egy férfit 2 évre részegségért; egy szerkesztőt 5 évre erotikus lapok terjesztéséért; az SNCC titkárát 3 évre, mert egy nappal későn jelentkezett katonának; Arizonában 6 évre egy 15 éves fiút illetlen telefonálások miatt. Hogy a Smith Act alapján nagyszámú vádlottat ítéltek fegyházra, mert egy, a kormánynak nem tetsző párt tagjai voltak, ezt is sokan magától értetődőnek tartják. Még akkor sem háborodnak fel, ha utólag kiderül, hogy az Ítélet aránytalan volt: hogy valaki 23 évet ült jogtalanul — mert nem volt védője; Jerseyben 26 évi börtön után kellett újra felvenni egy bíinpert; New Orleans- ban ketten 12 éve ülnek a halálra ítéltek magánzárkáiban. Ha pedig Birminghamban, Jacksonban, Wattsban ezerszámra tartóztatják le az embereket; ha a rabokat ostorozzák és korbácsolják a börtönben — ezt itt sokan természetesnek tartják, az igazság érdekében.

Némelyek itt arra gyanakszanak, hogy a két moszkvai vádlottból “kikényszeritették” a vallomást; esetleg “agymosást” végeztek rajtuk. Ennek ugyan kevés a valószínűsége, mert az amerikai követség részéről meglátogatták őket a fogházban — de az amerikai érzékenység érthető, mert it can not happen here; ilyesmi itt nem fordulhat elő. Whitmore-t, a harlemi néger fiút csak a rossz szellem, az incubus szánhatta meg, hogy bevalljon egy gyilkosságot — amiért azután elitélték és amelynek tettesét később megtalálták. Jó tudni, különösen karácsony és újév táján, hogy nálunk van az erkölcsi fölény, a tiszta lelkiismeret. Nyugodtan ünnepelhetünk, vigadhatunk, imádkozhatunk és ajándékozhatunk; minden rossz a másik oldalon van, minden hiba másoké. Mi tökéletesek vagyunk.

M.

Texasban is eüenzik a vietnami háborút

Johnson elnök texasi birtokától, két mérföldre férfiak, nők és gyermekek tüntető menetben tiltakoztak a kormány vietnami politikája ellen. “Hagyjuk abba Észak-Vietnam bombázását!” “Hozzuk vissza fiainkat Vietnamból!”

“Békét — nem háborút!”

“Soha többé háborút! — VI. Pál pápa.”

Ilyen és hasonló feliratú plakátokat tartottak a tüntetők kezükben.

A tüntetést a békére törekvő houstoni polgárok bizottsága szervezte, mely 1965-ben alakult és azóta négy hasonló demonstrációt szervezett.

AMERIKA MÁSIK ARCA

Az évvégi hírlapokban a karácsonyi vásár alkalmával a legdrágább luxuscikkek tömegeit hirdették, sőt az ünnepi konjunktúra ötletességével még szinaranyból való szappantartókat és fürdőszoba-csapokat is — hogy megajándékozhassák azt is, “akinek már mindene van.” E célra már olyan furfangosan ötletes ajándékot is kiagyaltak, ami semmi más, mint egy közönséges, fogantyus, zárt kazetta, amelyen különböző szinü lámpák felfelvillannak és kialszanak, kiszámíthatatlan sorrendben, hogy “beszélgetés tárgyát képezzék” és ezért 25 dollárt költhessenek azok, akik már nem tudják, mire költsék pénzüket.

De van egy másik Amerika is. E’ azoknak a polgároknak az Amerikája, akiknek a nyomorelleni háború szűkmarkú kiutalásai adják meg a legelemibb életszükségletet és akik, nagy nyomorúságuk miatt, — a jómódú városok kellős közepén, vagy sokszor a külvárosok nyomortanyáin — csak másodrendű, sőt harmadrendű polgároknak tekinthetik magukat. . . Pedig szeretnének ők is úgy élni, mint mások, hogy az élet ne csak a betevő falatból és a kopár hajlékból álljon, hanem jusson néha valami másra is, mint jobb ruha, mozi, vagy más szórakozás; de a havi segély, amit kapnak, nem engedi meg, hogy abból emberhez méltó módon éljenek.

Páratlan a maga nemében az a riport, amely a N. Y. Times dec. 19-i számában jelent meg Thomas

A. Johnson tollából. Az újságíró “belülről” figyelte meg a segélyreszorultak életét; velük lakott és azokban a hotelszobákban aludt, ahol a magányos nyomorgók laknak. Ebből a hosszú cikkből az alábbi szemelvényeket közöljük:

Mrs. Ruth Pressley, harlemi lakásában, 6 gyermekével, egyike New York város 655 ezer legszegényebbjének, akik a város életétől elszigetelve tengetik életüket. A segélyreszorultak közül sokan előrehaladott koruk, betegségük, képzetlenségük, vagy a faji megkülönböztetés miatt, feladtak minden reményt ahhoz, hogy valaha is a jobbmódu társadalomhoz tartozhassanak. Gondolkodásukat a reménytelenség és a kiábrándultság jellemzi.

Pressleyék reggelije zabkásából és teából áll. Voltak idők — mondotta Mrs. Pressley —, mikor a gyerekeknek semmi sem volt reggelire. Most is egyetlen tálból ették a kását és a gyerekeknek várni kellett, hogy egymás után ehessenek.

“Dolgozni mentem — mondotta Mrs. Pressley —, hogy egy kicsit több pénz jusson családomnak, de ez se tesz ki sokkal többet s hamar elfogy útiköltségre, ruhatisztitásra és hasonlókra.” Mielőtt részidő — munkát vállalt, mint kisegítő az Urban League szervezeténél, kétszer havonkint 184 dollár segélyt kapott a népjóléti hivataltól. Ebből most levonják 30 dollár heti fizetését és hozzáadnak valamennyit utazási és egyéb költségekre. így havonkint 203 dollárt kap. “Akarom azt is, hogy a gyerekek lássák, hogy dolgozom, hadd tudják, hogy az élet mást is jelent, mint a kormánycsekkre való várakozást.”

A legolcsóbb élelmiszert vásárolják, amikor a segélyösszeg megérkezik. Ebből nem lehet egy mozira valót összespórolni. Mrs. Pressley a negyvenes években jött New Yorkba. Eleinte mint gyári és házi munkásnő dolgozott. Először 16 évvel ezelőtt került segélyre, azóta is időközönkint segélyért folyamodott. Három év óta, mióta férje otthagyta, kizárólag segélyen él. Különlakó férje munkaképtelen és ő is segélyen él. Nincs nagy bizalma a segélyrendszerben. Véleménye, hogy millió dollárokat költenek a programra, de ebből a szegények nagyon keveset kapnak. ‘Lopnak azok, mint a szarkák,’ mondotta.

Egy alkalommal Mrs. Pressley dolgozott és arra kérte a segélyhivatal megbízottját, hogy ne hivja fel a főnökét, mert másképpen is tudja igazolni, hogy dolgozik.. Az mégis felhívta a munkahelyét, őt pedig még aznap elbocsátották. Nem szeretnek közsegélyen élőket alkalmazni. Más esetben, mint segédápolónő dolgozott négy hónapon át, amit a társadalmi munkás nem jelentett be. Egyszerre megvonták a segélyt és a jövedelem eltitkolásáért vád alá helyezték. A biró azonban az ügyet semmisnek nyilvánította. “Ezután még sokáig megtagadták a segélyt és kétségbeesett helyzetbe kerültem. Feszes szoknyát vettem fel, jól kifestettem magam és beültem a Lenox Avenuen egy mulatóba. De a tulajdonos ezt mondta: Mit akar itt? Maga nem prostituált. Elmondtam helyzetem, erre adott egy pár dollárt és tanácsolta, hogy menjek el a rendőrségre. El is mentem és ott kaptam egy doboz élelmiszert” — mondta Mrs. Pressley.

A segély csak az éhenhalástól véd meg

Pressleyék háztartásában, ahol a gyerekek 3- tól 16 évesek, nincs semmiféle játék, bicikli, rajzfüzet vagy könyv. Csakis hasznos, mindennapi tárgyak vannak a lakásban, amelyek minimálisan szükségesek a mindennapi élethez. De még ezek is, a rozoga ágyak és szekrények, a szedett-vedett székek és asztalok, előzőleg más családoknál jobb napokat láttak. A háziasszonynak azonban nem a bútor a legnagyobb gondja.

‘Nem szól a fiam egy szót sem, de tudom, hogy szeretne a barátaival moziba menni. . . és a lányok is szeretnének divatosabb ruhában járni. Egyik sem beszél erről, de tudom, hogy fáj nekik.’ A lakásban nagy tisztaság van, de mégis svábbogarak másznak a falakon és a padlón, melyek a szekrényekbe is beférkőznek. ‘Elköltünk vagy egy dollárt hetenkint rovarirtóra — mondta Mrs. Press- ley —, mégis mindig visszajönnek.’

A ház másik lakója a 76 éves Mrs. Addie Pad- den, aki fiatal korában ápolónő volt. A társadalombiztosítási nyugdíjból és valamennyi segélyből él, de ez nem volt elég, igy albérlőket vett be. ‘Egyszer egy albérlő hasba szúrt, a másik fejbevágott, egy harmadik meg leütött’, mondta Mrs. Padden. A társadalom legalsó rétegeiből kerültek ki albérlői. Most már ő is Pressleyékhez költözött. Aránylag jobb dolga van, mint sokezer más szegény öreg- korunak, akik magányosan és elhagyatottan élnek, nyomorúságos kis hotelszobájukban, többnyire a West Side-on. Azelőtt úgyszólván csak fehér öregek laktak a West Side ‘szegényember’ hoteljeiben, de a második világháború óta már nagyon sok munkaképtelen és kisfizetésű szinesbőrü elaggott egyén telepedett ott le. Kis, börtöncellaszerü szobában, állandó félelemben élnek, hiszen a bűnözők, részegek és kábítószert használók gyakran megtámadják őket.

A szobák és lakások legtöbbje nem felel meg annak, amit emberi lakásra alkalmasnak nevezhetünk. Többnyire egészségtelenek és felszerelésük veszedelemmel jár. A konyhákat és a mellékhelyiségeket közösen használják. Nem elég, hogy embertelenek a lakásviszonyok, de a háziúr minden talpalatnyi helyet is kihasznál. A felvonók (dumbwaiter) helyére szekrényeket csináltak, mert a volt beépített szekrényekből parányi konyhák lettek, minimális felszereléssel és konyhaszekrényül egy falhoz szögezett gyümölcsösláda szolgál. A szemetet a lépcsőházakban tárolják, sokszor közönséges zsákban. Mivel ritkán szedik a szemetet, az egész lépcsőház hulladékkal van tele. Sokan éjjelre a szobában tartják a szemetet, ha a szemétszedést elmulasztották. Ilyen körülmények között a patkányok mindenütt elszaporodtak.

A szabályok szerint csak egy személy lakhat egy szobában, de a közjóléti hivatal — helyszűke miatt — többgyermekes anyákat is egy szobában szállásol el. Az asszonyok, a gyakori bűnözés miatt, az esti órákban már nem mernek ajtót nyitni.

Prostitúcióba kerget a nyomor

A közsegélyen élők zöme nyomortanyákon lakik, a Harlemben, a Bronx déli részének gettóiban és Rockaway Beach lezüllött, rozoga fürdőházaiban. Csak hét százalékuk lakik városi lakótelepeken. Ezenfelül a segélyreszorultak legnagyobb problémája, hogy miként éljenek meg a segélykiutalásokból. Egy fiatal anya bevallotta, hogy milyen megoldást talált: végigsétált a Columbus Avenuen és halkan megszólította a férfiakat, hogy hajlandók-e vele ‘egy kicsit mulatni’. Igaz ugyan, hogy becsapta őket, mert nem kapták meg azt, amire gondoltak, de mégis egy kis pénzhez jutott. Egy (Folytatás a 9-ik oldalon)