Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-29 / 52. szám

6 AMF.RIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, December 29, 1966 Fodor Erna: SALGÓTARJÁN, A TÍZ EMELETES HÁZAK VÁROSA Nógrád megye látogatására indultunk. A késő ősz egyik legszebb napját tartogatta számunkra. Korán reggel indultunk Budapestről, hogy több időnk legyen az emberekkel való beszélgetésre, mert úgy gondoltuk, hogy ilyenképpen tudunk hü riportot adni a vidéki életről, ha az ottlakó embe­rekkel beszélhetünk. A legutóbbi riportsorozat a Nyírségről is igy készült; hisszük, hogy ez a leg­jobb módja annak, hogy hü képet tárjunk az ame­rikai magyarság elé szülőhazája egyes részeinek mai helyzetéről. Most Nógrád megyét vettük sorra. Gödöllőt, a volt királyi, majd Horthy nyaralót már rég elhagytuk és Hatvanhoz közeledtünk. A jó műúton gyorsan haladtunk.' A várost megkerül­ve, hamarosan a nagy cukor- és konzervgyár köze­lében értünk. A magas kémények csak úgy okád­ták a füstöt. Sietős munka folyhatott ott, mert a teherautók csoportja és a vasúti teherkocsik hosz- szu sora várakozott, hogy terhüket lerakják és újabb rakományért induljanak. Néhány perc múl­va Selyp körül jártunk. A kémények itt is befeke­títették az eget. A cukorrépából emelt hegyek nem akartak fogyni, hiába hordta a sok kis kocsi a ré­pát a mosóba és az apritóba. Bizony ez most igy megy jó ideig, mert olyan cukorrépa-termés, mint az idén, régen volt. A termelők ugyan erre azt mondták, hogy a paradicsom sem maradt el és azt még gyorsabban kell feldolgozni, hogy az erjedé­sét elkerüljék. Lesz is süritett paradicsom a polco­kon garmadával. A Karancs és Salgó hegyek lábánál Az országúitól nem messze jobbra folyik a Zagy­va. Most nagyon békés, csak a tavasszal eredt meg úgy, mintha el akarná nyelni az egész alföldet. Bi­zony sok pénzbe és fáradságba került, hogy meg­zabolázzák és visszatartsák medrében. Lassanként elhagytuk a községeket, jobbra Apc, balra Job­bágyi, a nagyobb községek közül Pászló, aztán Hát- raverebély és egyszer csak feltűnik a nógrádi szén­medence és iparvédik központja, a megye székhe­lye, Salgótarján. Budapesttől 126 kilométerre va- _gyunk. A város a Karancs és a Salgó hegyek lábá­nál elnyúló völgyben terül el. A főtéren szökőkút, az uj házak sokasága, kilenc-tiz emeletesek tárul­nak az ember szeme elé. Messziről nagy kéménye­ket látunk és bizony itt is omlik a füst, erősen szennyezve a levegőt, de amerre a szem ellát épít­kezés és serény városépítő munka folyik. Látogatás a Nógrád-i lapnál A Nógrád cimü lap szerkesztőségéhez irányítot­tuk utunkat. Bár a lap a megye hivatalos napilap­ja, a járókelők nem igen tudtak bennünket útba igazítani. Oly gyorsan változik a város képe, hogy az ott lakók sem ismerik az uj utcákat és a lap a város közepén van ugyan, de teljesen uj környé­ken, uj épületben van. Végre odataláltunk. Sok mindent szerettünk volna tudni az épülő városról és azt hittük, hogy a helyi lapnál ebben segítsé­günkre lehetnek. Gáldonyi Béla kollégánk a legna­gyobb készséggel fogadott bennünket, de kitűnt, hogy ő maga is néhány hónappal ezelőtt jött Pécs­ről Nógrádba és igy Baranyáról többet tudott, mint Salgótarjánról, no meg hát dolgoznia is kel­lett, hiszen a lapnál itt is záróra van és éppen ő volt a soros a lap elkészítésével. Azért úgy segí­tett, hogy felhívta Berkes Józsefet, a városi tanács végrehajtó bizottság titkárát, aki izzig-vérig nógrá­di és a kisujjában van a megye története, továb­bá dr. Beniczky Jánost, a helyi munkásmozgalmi muzeum igazgatóját, hogy segítsenek bennünket munkánkban; ezt ők készséggel meg is ígérték. A "Kenyereden Tarján" Berkes József tanácstitkár már várt bennünket és látható büszkeséggel beszélt városának hihe­tetlen arányú fejlődéséről. “Valóságos csoda, ami itt történt — mondta jó­ízű palócos kiejtéssel —, ezt csak a szocializmus­sal érhettük el.” Régi, nem is nagyon régi, fény­képeket mutatott a városról. “Ilyen volt a felsza­badulás előtt. Néhány nagyobb ház, kövezetlen ut­cák, gatyában, mezítláb járó parasztok.” Ez volt látható a képen. A város, illetve a falu 1821-ben 630 lelket számlált. 1848 után kezdődött a külszíni bányászat. Jóval előbb Forgách gróf, felismerve az ipari tőke fontosságát 1792 előtt széle .posztó, durva gyapjuáruk, daróc és pokróc kés itésével foglalkoztatta a lakosság egy részét, ma 1 finom íongépet is felállittatott, de nem összefü' gő gyár­telepként, hanem szétszórtan a faluban. Sokan vol­tak a bedolgozók a falvakban. A családi manufak­túrából 1800-ban részvénytársaságot létesített For­gách gróf, persze a részvények 62 százalékát ma­gának tartotta. A föidesur nem engedi a bányászatot Hiába ismerték a szén értékét és fontosságát, amely a felszínen hevert, a szénbányászat nem in­dulhatott meg, mert a föidesur megakadályozta. Jankovich Antal, a tarjáni föidesur, amikor meg­Salgótarján, Tanácsköztársaság tér. Háttérben az új szálloda kérdezték, miért nem engedi a vadaskertje alatt húzódó széntelep kibányászását, azt válaszolta: “Már möst sem lehet kibirni a Kenyeretlen Tar- jánban a jobbágyokat! Mi lesz, ha a bányatársulat­tól még kenyeret is kapnak?” Nem is létesülhetett Tarjánban szénbánya az ő életében. Az 1848-ban feltárt inaszói szénbányát, báró Prónay Albert birtokán nyitották meg. A szenet a dunai és tiszai hajózás számára fuvarozták. Pásztorkodás, erdő- gazdaság és állattenyésztés volt itt főképpen a ré­gi világban a főfoglalkozás. Luby földbirtokos utó­dai 1852-ben adták bányászásra először a tarjáni területeket. Akkor alakult meg a Solgótartjáni Szénbánya Részvénytársaság. 1867-ben aztán jött a vasút is. Apró magánszénbányák is létesültek és ezek még a nagyüzemeknél is jobban kizsákmá­nyolták dolgozóikat. Hitler és nyilasai elrabolták a gépeket Tarján, a falu, minden terv nélkül négy irány­ban terjeszkedett. Jöttek ide a munkások külföldről is, munkaalka­lom reményében. Fabarakkokban helyezték el őke.t Egy szoba egy családnak, közös konyhával. Ma is ott áll 1200 barakk ezek közül, de már egy- részükből rendes lakásokba költöztek volt lakó­ik, vagyis inkább utódaik. Üveggyár is létesült Zagyvapálfalván. Tarjánban ma is két üveggyár van és körülötte vannak a lebontásra váró inség- lakások. A tűzhely gyár is kialakult, erőmű is lé­tesült. Ezek és a bányatelep köré épült ki a régi város, amely a valóságban nyomortanya volt. Még egy részleg is kialakult. Itt is sok családdal, a he­lyi cigánytábor. E kolóniák lakossága 16,000 főre szaporodott a II. világháború előtti időben. A háború befejezése előtt a nyilasok, illetve ná­cik, mikor visszavonulásra kényszeritette őket a szovjet hadsereg, a gyárak minden valamirevaló gépét elhurcolták. Ezt a kifosztott várost nyomor­telepeivel kapta örökségül a szocialista Magyaror­szág. Ezeket mutatják Berkes József képei. Berkes maga is Nagybátonyban született bányászcsalád ivadéka. Jól emlékszik a régi életre, bár fiatal még, de erősen őszülő, most végzi utolsó éveit az esti egyetem fogászati fakultásán. Építkezés szociaológiai felméréssel “A városfejlesztést 1953-ban kezdték meg —- kezdte Berkes József az építkezés történetét —, hát igen lassan munkaközben tanultuk meg igazán munkánk részleteit. Elsősorban is kártalanítanunk kellett a kis házak tulajdonosait. Lakást is Ígértünk részükre, illetve ők voltak az elsők, akik az uj lakásba költözhettek, ha úgy akarták. A pénzen, amit egyesek ismét házat vettek a város külső ré­szein, vagy építkeztek tetszésük szerint. Az elké­szült lakásoknál más baj is felmerült. Akik eddig egy szoba-konyhás apró házikókban laktak, most lakásokat követeltek hozzátartozóik részére is. így jöttünk rá aztán, hogy a lebontás előtt álló kis há­zakban 2—3 rokon-család is beköltözött, hogy ők is uj lakáshoz juthassanak. Igen ám, de mi első­sorban a nyomortanyák lakosságát akartuk áthe­lyezni és ezek a közbeeső követelések nem egyszer keresztülhúzták számításukat. Igaz, most már mi­előtt egy házat átveszünk, pontos szociológiai fel­méréseket csinálunk lakóiról. Nyilvános gyűlése­ken beszéljük meg a lebontandó részlegek sorsát és igy végre sikerült megállítanunk a visszaélése­ket. Rájöttünk arra is, hogy a magasabb építkezés kifizetődőbb a mi helyi viszonyainkban. Most már 10 emeletes házakat építünk távfűtéssel, ezeket látjuk legmegfelelőbbnek. Az építkezésnél bányá­szatunk melléktermékeit is felhasználjuk. Tény az, hogy nemrégen 17 ország delegátusai látogattak el hozzánk és megvizsgálták építkezési technikán­kat és tervezésünket. Ma már a dombokon épülnek az uj házak, a völgy régen kicsinek bizonyult. A város főtere újjáépült. Nagyon szép látvány a vár­megye ház előtti téren a szökőkút. A tiz emeletes uj Karancsszálló, ahol önök is laknak, minden igényt kielégít, éttermével együtt.” Ezt valóban mind láttuk. A Karancs étteremben cigányzene, bárjában pedig jazz zenekar játssza esténként a “Rock and Rollt” a táncolok részére. Amit Berkes József elmondott, különböző terv­rajzok, könyvek és fényképek igazolják. A Magyar Szóban egy cikk keretében nem lehet beszámolni ennek az újjászületett városnak egész történetéről. Szeretnénk megemlékezni a felszabadulás 20. esz­tendejére kiadott “Nógrád” albumról is. Az album 172 szebbnél szebb fényképen mutat­ja be a fejlődést. A függelékben pedig 20 teljes- oldalú színes képben tárja az olvasó elé a nógrádi életet. A könyv elején hosszabb magyarnyelvű be­vezetés van, utána néhány oldalon rövidítve orosz, majd angol nyelven ismétlik el ugyanazt. Az al­bum tulajdonképpen Nógrád megye története, vázlat formában a felszabadulásig, majd 1965-ig. Sok kép van benne Salgótarjánról és a járásról, Balassagyarmatról, Pásztról, Széchenyről, Rétság- ról és ezek környékéről. Színes képek emelik ki az ercsi, őrhalmi és hugyagi népviseletet, de a bar- nanyomatu képeken megtaláljuk a kazári, rimóci, csitári, galgagutai, dejtári és más környékek nép­viseletét is. Salgótarján és Nógrád megye fejlődéséről követ­kező cikkünkben számolunk be. “Kivirágzóit” a Balaton Rendkívül érdekes természeti jelenséget figyel­hettek meg ez év ő^zén a legnagyobb magyar ta­von, a Balatonon. A víz Keszthelytől egészen a Szigligeti öbölig élénk kékre szineződött. A vizvi- rágzásnak nevezett jelenség oka biológiai. Előidé­zője egy kékalga-faj, amely olymértékben elsza­porodott, hogy háttérbe szorította, a Balaton töb­bi lebegő szervezetét. Az állóvizekben egyébként gyakran előfordul, hogy a plankonikus algák ro­hamosan elszaporodnak, s szorosan egymás mellé helyezkedve megszinezik a vizet. A jelenség né­hány négyzetdecimétertől többszáz négyzetméte­rig terjedhet és hónapokig eltarthat. Ilyen mére­tű kékalga “invázióra” azonban, mint amilyent most ősszel tapasztaltak, még nem volt példa a Balatonon. A vizvirágzás minden festőisége elle­nére káros tünet. Egyrészt a viz fokozott szeny- nyeződésére mutat, másrészt háttérbe szőrit min­den más növényt és veszélyes lehet a halakra is. Ezért különböző kémiai anyagok, igy rézgálicoldat adagolásával védekeznek ellene.

Next

/
Oldalképek
Tartalom