Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-21 / 29. szám
Thursday, July 21, 1966. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD A U. S. FEGYVERREL LÁTJA EL AZ EGÉSZ VILÁGOT Harmincöt milliárdos munició-export. — A Pentagon még többet akar (Kivonat Eugene J. McCarthy, Minnesota-i demokrata szenátor cikkéből a “Saturday Review’’ julius 9-i számában). A harmincas években "A Halál Kufár- jainak" nevezték azokat a vállalatokat, amelyek külföldi országoknak fegyvert adtak el. Gerald P. Nye, volt republikánus szenátor vezetése alatt szenzációs szenátusi vizsgálatokat folytattak ilyen cégek ellen. Az idők megváltoztak. Most a US kormány buzdítja a hadiszállítókat, hogy külföldön adják el áruikat. ;— A Forbes folyóiratból. Az utolsó 15 év folyamán az Egyesült Államok, külföldi segélyprogramjának keretében kb. 35 milliárd dollár értékű katonai felszerelést juttatott, vagy adott el más országoknak. Fegyvereket, hadi felszerelést és szakértőket szállítottunk azokba az országokba, amelyek szerződések révén szövetségeseink, mint a NATO, SEATO, CENTO, ANZUS, — azonkívül olyan távoli országokba is, mint Taiwan, Iran, a Fülöp Szigetek, Dél-Korea, Ethiopia, Libya, Spanyolország, Portugália, ahol hadibázisaink vannak, valamint a latinamerikai országokba és a középkelet “barátságos” országaiba. A nukleáris fegyverek elterjedése feletti aggodalmunknak nem szabad elvonnia figyelmünket a békét fenyegető még nagyobb veszélyről — a nem nukleáris fegyverek elszaporodásáról és kiterjedéséről. A nem-nukleáris fegyverekkel való kereskedelem nemcsak a modern halálkufárok- nak és üzérkedőknek, hanem az iparilag fejlett nagy országok kormányainak is fő tevékenysége. Jelenleg az Egyesült Államok a világ legfőbb fegyverszállitója. Katonai segélyprogramjában a régebbi kölcsönök és adományok helyett fegyvereket árusít az illetékes országoknak. Az elmúlt tiz év folyamán a fejlődésben levő országokkal folytatott fegyvereladásban bonyolult, más természetű kérdések is közrejátszottak. Többféle oldalról jövő nyomás révén a fegyverkereskedelem ezekkel az országokkal kiterjedt. A nemrég függetlenné vált országok gyakran presztízskérdésnek tekintik, hogy katonai felszerelésük legyen, evvel önállóságuk jelentőségét és az ország tekintélyét vélik növelni. De a hadi fölszerelés szállítása a vásárló országok katonai és politikai befolyásolására is utat nyit. A gyakorlat azt mutatja, hogy a fegyverkereskedelem megkötése és a hadi anyagok leszállítása csak az első lépés. Majdnem kivétel nélkül kiképző szakértőkre is szükség van és a vásárló ország az eladó országra kell, hogy támaszkodjon az alkatrészek és a hozzávaló muníció pótlásánál. Katonai segélyprogramunkat lehetőleg olyan országokban terjesztjük ki. amelyek a kommunista országok határain vannak, mint pl. Irán és Pakisztán. Az 1967 évre tervezett program háromnegyed része olyan országokra szól, amelyek szomszédosak a Szovjetunióval és Kínával. Az amerikai katonai segítségnek nagy befolyása van az afrikai fejleményekre. Indonéziának — ahol a militaristák jutottak előtérbe a kormányban — az Egyesült Államok majdnem 64 millió dollár értékű katonai felszerelést juttatott 1959-től 1965-ig. A hadianyagokkal való kereskedelemnek még egy másik, egészen újkeletű oka is van az Egyesült Államok részéről. Ez a pénzügyi és költség- vetési meggondolás. A külfölddel való fizetések mérlegében beállt deficitet nagyrészben a külföldi katonai költekezések idézik elő, nagy pénzösz- szegek amelyekkel a US a külföldre kiutalt katonaságát támogatja Európában és különösen most. Vietnamban. A vietnami háború ebben az évben az Egyesült Államoknak tizenhat milliárd dollárjába kerül. Azzal, hogy más országoknak fegyvereket adunk el, legalább részben ellensúlyozzuk az erre fordított kiadásokat. A Pentagon most például Németországot “serkenti” még több amerikai fegyver felvásárlására, azzal a fenyegetéssel, hogy amerikai csapatokat Európából Vietnamba helyez át. A Forbes folyóirat nemrég megállapította: A fegyverkezés és a hadi felszerelés a US egyik legfőbb exportcikke. Ezek nélkül kevés hadia- nyag gyártó üzemnek lenne a mostanihoz hasonló rendkívül nagy jövedelme. McNamara hadügyminiszter kimutatja “a fegyvereladási program nyilvánvalóan jótevő hatását” a fizetések mérlegére és azt is megjegyzi, hogy az 1961. költségvetési évben a költségek és bevételek mérlege 2.8 milliárd dollár nettó veszteséget mutatott. 1965-ben a nettó veszteség 1.4 milliárd- ra csökkent, annak ellenére, hogy a délkeletázsiai hadi költségek emelkedtek. A külfölddel való fegyverkereskedelem 1961-ben 300 millió dollárról 1965-ben 1.3 milliárdra növekedett és az ebből befolyó bevételek 1967-ben már 1.5 milliárd dolláron felül lesznek. McNamarának az a véleménye, hogy a US külföldi fegyver-elárusitását nem lehet elkerülni, mert ha nem mi adjuk el nekik, akkor mástól veszik. De milyen hatása van az ilyen politikának? Kimagasló példa erre az India és Pakisztán közötti háború, melyre nálunk nagy aggodalommal tekintettek. John Kenneth Galbraith, volt indiai követ a szenátus külügyi bizottsága előtt áprilisban a következőket mondotta: Azok a fegyverek, amiket mi szállítottunk. . . okozták a háborút India és Pakisztán között. . Ha nem láttuk volna el fegyverrel Pakisztánt, nem keresett volna katonai megoldást (a kash- miri kérdésben). Az utóbbi hónapokban újabb aggodalmat okoz a Középkelet egyre növekvő fegyverkezése, ahol az arab államok között, valamint az arab államok Vance Hartke szenátor is telszólal Rámutat arra, hogy valahánszor békés megegyezésre történt kezdeményezés, Johnson a háború fel fokozásával gáncsolta azt el. Vance Hartke, Indiana nagytekintélyű szenáta ra Johnson elnök hive, és lelkes támogatója volt, de a kormány ellen fordult és összefogott azokkal a szentárokkal, akik nem hisznek Johnson-Rusk- McNamara azon elképzelésében, hogy a vietnami békés megegyezést újabb és újabb, egyre embertelenebb háborús felfokozással lehet elérni. Hartke szenátor junius 30-án a szenátusban hatalmas összefoglaló beszédet tartott a vietnami háborúról, amelyben ráolvasta a kormányra azt a bebizonyult és letagadhatatlan tényt, hogy minden alkalommal, amikor a békés megegyezés áttörte a háború sötét felhőit, újabb és újabb támadásokkal gáncsolta el a kormány a békés megegyezéshez való kísérletet. — Elnök ur — mondotta Vance Hartke a szenátusban a tanácskozást vezető elnökhöz fordulva — a tegnap Saigonból érkező hir megerősítette, amit napok óta hiresztelgettek. A háború felfokozásának uj fázisába kerültünk, amely egyre emelkedik, ahogy most első esetben dobtuk bombáinkat Hanoi külvárosára. A döntést erre vonatkozólag azért hozták, hogy bombázhassuk az olaj- és felszerelési raktárakat, amelyek olyan közelségben vannak a lakott központokhoz, hogy északon a polgári veszteségek elkerülhetetlenné válnak. Ez az az irány, amelyet a háboru-uszitók javasoltak, ezek között Barry Goldwater a kampánya alatt két évvel ezelőtt. Mi lesz az eredmény? E kérdésre Hartke szenátor április 19-én megfelelt újra idézett Ball State University beszédében, Munde. hid.-ban, amikor ezeket mondotta: — Tudjuk-e, hogy mi lesz reá a válasz? Tudomásunkra adták, hogy Hanoinak rendelkezésére állnak — eddig még semmiféle ütközetre fel nem használt — legújabb szerkezetű orosz MÍG repülőgépek, melyek túlszárnyalják a mi Skyhawk- -jainkat. Ugyan milyen alkalommal fogják azokat ütközetbe rendelni? Vajon a kínaiak az idő haladásával nem küldenek-e csupán nem-harcoló, dolgozó csoportokon és technikusokon kívül tényleges harcos csapatokat is Hanoi segítségére? S ha ez megtörténik, mi lesz a válaszunk? — Vajon őszintén a békére törekszünk? — vetette fel Hartke szenátor és erre a kérdésre Winston Churchill könyvéből idéz egyenesen Johnson elnökre célozva, mert idézete előtt megjegyezte, hogy Churchill nem volt “Nervous Nellie” (ideges ____________3_ és Izrael között a feszültség minden percben kirobbanhat. Rusk külügyminiszter jan. 28-án kijelentette: “Már évek óta azon fáradozunk, hogy a Közelkelet fegyverkezését ne segítsük és ne terjesszük és ezekben mi ne vegyünk részt.” De nehéz a külügyminisztérium ebbeli politikáját összeegyeztetni a Pentagon agressziv fegyverkereskedelmi programjával. Úgy tűnik fel, hogy az Egyesült Államok feladja a hagyományos be-nem-avatkozási politikáját a Középkeleten és ehelyett a politikai és katonai stabilizáció kedvéért, a “kiegyensúlyozott” fegyverkezést pártolja. Nehéz elképzelni, hogy azon á területen hogyan segítheti elő a béke megőrzését, vagy a feszültség enyhítését a modern, kifinomult fegyverek egyre nagyobb felhalmozása. Azt is kérdőre vonhatjuk, helyes-e a militaristákat megerősíteni olyan országokban, ahol többé- kevésbé ki akarják küszöbölni a militarizmust a politikai életből és ehelyett szabadságra és társadalmi egyenlőségre alapozott demokratikus társadalmat akarnak kifejleszteni. De a hadügyminisztérium utasításai hadianyagárusitó ügynökeihez semmilyen megnyugtatást nem nyújtanak azoknak,, akik józanságot ajánlanak, amikor nyomtatványában ezeket közli: A hadügyminisztérium kiterjedt hadianyag eladási programot vezetett be.. . Célkitűzése... hogy sokkal többet adjon el, mint a múltban. Ennek a sikere nagyrészben a hatásos eladási kampánytól függ. A minisztérium megtette a megfelelő lépéseket az egyes hadianyag üzletek sikeres lebonyolítására.. . Azzal támaszt keresletet a US hadianyagok iránt, hogy bemutatja technikai fölényét, előnyös árait, biztosítja a vevőt, hogy az árut várakozás nélkül megkaphatja és a hozzávalókat is pontosan tudja szállítani. Sok esetben hosszú, vagy rövidlejá- ratu hitelt is ajánlhatunk, ha ez viszi dűlőre az üzlet megkötését. Ugylátszik a kormány balkeze próbálja megállítani azt, amit a jobbkeze szorgosan előmozdít. Galbraith ezt mondta: A szegény országok felfegyverzése már szinte magától értetődik. Részben a szokások miatt, részben az érdekeltségek befolyása alatt s részben azért is, mert nem akarunk gondolkodni, nem akarjuk abbahagyni, ami rosszat teszünk és nem akarjuk biesmerni az elkövetett hibákat. Galbraith ajánlja, hogy csak a gazdagabb országokkal folytassunk fegyverkereskedelmet. A legkevesebb, amit remélhetünk, hogy az US átértékeli fegyvereladási programját. Sok példa van arra, hogy a Szovjetunió szívesen látná a katonai versengés felszámolását, legalábbis a Középkeleten. A US-nek minden lehetőséget ki kellene merítenie és befolyását kellene gyakorolnia, hogy más nagy országok is beleegyezzenek a fegyverkezési moratóriumba. Az ilyen informális megegyezés előkészítené az utat az általános lefegyverzéshez és a nukleáris fegyverek szabályozásához, amit az egész emberiség olyan nagyon óhajt. öregasszony), ahogyan elnökünk chicagói beszédében kritikusait le akarta kicsinyíteni. “...Hány háborút kezdtek a heveskedők? Meny nyi háborúhoz vezető félreértést lehetett volna eloszlatni türelmességgel?...” — irta Churchill. Attól tartok — mondotta Hartke szenátor — hogy Johnson elnök tanácsadói között többségben vannak azok, akik Churchill szavai szerint hajlamosak temperamentumuknál és jellemüknél fogva egyre jobban háborúskodásba sodorni az országot, semmint türelmet tanúsítani, amely a békés megegyezéshez szükséges. A múlt héten — folytatta a szenátor — eljuttattam a szenátus minden tagjához a “Politics of Escalation” c. kiadványt, melyet 100 dollár egyénenkénti befektetéssel a St. Louis-i Washington egyetem 10 tanára kezdeményezett kikhez más egyetemek, különösen a California-i Berkeley tanárai is csatlakoztak. Nem törekedtek, uj tények felsorakoztatására, hanem vizsgálat tárgyává tették mindazt, ami a katonai-diplomáciai téren a béke érdekében 1963. nov. és 1966. jan. között történt. A tanárok bizonyítékokat szolgáltattak és ragaszkodtak a szigorú tárgyilagossághoz, még a vélemény nyilvánítástól is tartózkodtak. E kiadványt Hartke szenátor azzal ajánlotta be, hogy a tanárok nem emelik azt a vádat — és maga a szenátor sem— hogy a katonai befolyás a háború időnkénti felfokozására a jelentkező “békés megegyezés” megakadályozása céljával történt. (Folytatjuk)
